Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-25 / 23. szám

Úgy reggel hat óra tájt. Úgy reggel hat óra tájt bánatos ha-ngula tok kapták meg Margarétát. Nem volt ti­­vornyázó kedvű, mulatós 'hangulatú, ugráló örömü, amúgy sem, de ilyen hidegnek, mint most reggel hat óra tájt, még sohasem érezte a világot. Adott csókot, ha kértek tőle, ölelkezett, ha ráparancsoltak, kaca­gott, ha megcsiklandozták, de egész éjszaka valami nagy-nagy szomorúság megérzésé­nek a biztossága zaklatta. Unalmas, szo­morú, szertartásos volt a Margaréta sze­retkezése egész éjszaka. Hát mi van ma, hát mi van ma? Két év óta mindig ezt az életet éli és ez az élet olyan egyforma, olyan változatosság nél­kül való. Két év óta mindig úgy reggel hat óra tájt vetkezett le és dobta magát az ágyra, de ályen unal­mas), szomorú per­cekre nem emlékszik Nem tudja: álmo­dik-e, de nagyon messziről szomorusá­­gos, vontatott, meg­ható zongoraakkor­dok tévedtek ide és néha — pszt — mint­ha valami kis eldu­gott falu harangja hangjának vékony, áhitatos kongása is beleszólna, belekeve­rednék, össze-összeka paszkodnék a zongo­rahanggal. Nem, nem álom ez, hiszen ha kinyitja a szemét, ak­kor is hallatszanak a halk, méla, vontatott akkordok és a félénk, áhitatos harangkon­­gás. — Talán mégis csak képzelődés — gondolja s a falnak fordul. Behunyja a szemét. Aludni akar. De nem lehet. Egyszerre erősebben, hangosabban, -biz­tosabban szól a zene. Mennél erősebben szorítja a szemét, hogy ne lásson semmit, csak álmosságot, nyugalmat adó feketesé­get, annál fényesebben -világit a másoknak vigasságot adó éjszaka, annál bátrabb, kurjongatóbb a zongora-hang. Már nem is hall-ik az áhitatos, félénk harang-kongás, vagy ha hallik is, elnyomja a zongorának élénk, buja, vad csárdásra nótázó zenéje. Most már a táncos párokat is látja. Margaréta már nem kísérletezik. Mái nem is próbálja kinyitni a szemét. Biztos, hogy nem álmodik. -Hiszen tisztán hallja a zenét, látja mind a táncolókat, a mulatozó­­kat. A zongoránál a kis öccse ül, a Béla és boldog mosoly játszik az ajkai körül. Mellette özvegy édes anyjuk, boldogan mo­solygó arccal ő is, csak néha törülgeti a szemeit, talán a meghatódo-ttságtól, talán más miatt, talán es-zébe jutott valami... És a terem közepén hószin patyolatfehér ru­hában a húga táncol, most talán tizen­nyolc éves; boldog, jókedvű, ugrálós, csak a táncra gondol és csak azt a feketeruhás, meghatódott legényt nézi, aki fehérkez­­tyüs kezével gyöngéden, simogatóan, sze­relmesen átfogja. A Klára meg a vőlegénye! A Klára meg a férje! Édes Istenem, de boldogok! De bol­dog az a Klára, aki miatt két esztendővel ezelőtt ajtót mutattak neki, hogy rossz példa ne legyen a kisebbik lány előtt... A csárdást most valami vad, ropogós in­duló hangja váltja föl, a vig zongorajáték­ba meg boldog kacagás cseng belé. A tár­saság esókolódzik, bucsuzkodik, reggel van, az ifjú pár hadd maradjon magára... — Jó éjszakát, Klarissz, — csicsergi egy huncutkedvü csitr-ilány — jóéjszakát, ha­­haha... És csicseregnek még sokan és huncut­­kodnak fiatalok, öregek egyaránt a Klárá­val meg a férjeurával. És hosszut-hosszut kacagnak, amikor utolsót köszönnek. Csak özvegy édes anyja törülgeti mindig a szemét. Talán nagyon örül. Vagy talán nagyon eszébe jut mindég valami. A fehérkeztyüs fiú egyszer csak derékon kapja a Klárát és egy mellékajtón eltűnik vele... Nini, a szalonban már nincsen senki, senki, csak édesanyja ül -ott egy szé­ken és most már zokog és agyonáztatja a zsebkendöj ét. Margaréta a homlokához kap, fölül az ágyában, megdörzsöli a szemét, körülnéz. 10 Nem, nem: a szalonban igazán nincs senki, senki. Visszaül, benhunyja a szemét, aludni akar, de eszébe jut, hogy álmodott, nem, nem: látott valamit. Lakodalmas társasá­got látott. Szűz, -tiszta húga, akinek a tisz­taságára annyit vigyáztak, azóta már fele­ség. Emlékszik: a Béla boldog volt, duhaj, jókedvében friss csárdást zongorázott. A Klára, a férje, mindenki boldog volt, mo­solygott, kacagott, táncolt, mulatott, csak az édesanyja nem. Az is mosolygott, de néha csak megeredtek a könnyei. Eszébe jutott a -sorsa a nagyobbik leányának, a ki­tagadottnak, az elbukottnak, akit már min­denki elfelejtett s ő is el akar felejteni. Buja, meleg és tompa, sötét szinek ker­gették el az álmot folyton-folyvást a Marga réta szeméről. Ha behunyta a szemet, me­gint fölcsendült a harang-kongás, a zongo­rahang, a kacagás, most már csókok cuppanása is. Megint belibbentek a párok, megint eltűntek... és a Klára egy kis, fehér szobában csókolgatta a párját... Eh, a Klára esküvője nap­ján nem lehet aludni, nem lehet aludni. Nem lehet aludni. Egész éjjel nem hunyta álomra a sze­mét. És, im, most sem lehet. Nem hagyja aludni az a vad zon gorahang, az a buja meleg, az a kihívó bol dog mosolygás, az a kacagás, a fehér, tisz­ta násznak ezek a kí­sérői. Margaréta a föld­szinten lakott. A ház négyemeletes volt. Kis, falusi házukkal mérte össze és egy­szerre csak eszébe ju­tott, hogy a negyedik emelet nagyon - na­gyon, szédítő magasan van. — A negyedik emelet! Belekapaszkodott ebbe a gondolatba, nem akarta elereszteni. Csak egy ugrás és... -csönd lesz, meg­szűnik végleg a zongorahang, nem látja a kellemetlenkedő boldogokat, a fehérségével és tisztaságával afektáló nász -hőseit és ta­núit... -Csak -egy -ugrás és nem hallja az-, a szemrehányó, elfojtott sírást... Csak egy ugrás és nem jut eszébe többé az első sze­relem, az első “vétkezés”, a kikorbácsolta­­-tás... Csak egy ugrás és vége az életnek, a kínnak, a fekélytől való rettegésnek, egy ugrás csak és nem hall röhejt, kacagást, szidalmat, káromkodást... Egy ugrás csak és csönd lesz!... Úgy reggel hat óra tájt fölment Marga­réta a negyedik emeletre és leugrott az udvarra. Eddig van. Révész Mihály.

Next

/
Oldalképek
Tartalom