Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-06-25 / 23. szám
Úgy reggel hat óra tájt. Úgy reggel hat óra tájt bánatos ha-ngula tok kapták meg Margarétát. Nem volt tivornyázó kedvű, mulatós 'hangulatú, ugráló örömü, amúgy sem, de ilyen hidegnek, mint most reggel hat óra tájt, még sohasem érezte a világot. Adott csókot, ha kértek tőle, ölelkezett, ha ráparancsoltak, kacagott, ha megcsiklandozták, de egész éjszaka valami nagy-nagy szomorúság megérzésének a biztossága zaklatta. Unalmas, szomorú, szertartásos volt a Margaréta szeretkezése egész éjszaka. Hát mi van ma, hát mi van ma? Két év óta mindig ezt az életet éli és ez az élet olyan egyforma, olyan változatosság nélkül való. Két év óta mindig úgy reggel hat óra tájt vetkezett le és dobta magát az ágyra, de ályen unalmas), szomorú percekre nem emlékszik Nem tudja: álmodik-e, de nagyon messziről szomoruságos, vontatott, megható zongoraakkordok tévedtek ide és néha — pszt — mintha valami kis eldugott falu harangja hangjának vékony, áhitatos kongása is beleszólna, belekeverednék, össze-összeka paszkodnék a zongorahanggal. Nem, nem álom ez, hiszen ha kinyitja a szemét, akkor is hallatszanak a halk, méla, vontatott akkordok és a félénk, áhitatos harangkongás. — Talán mégis csak képzelődés — gondolja s a falnak fordul. Behunyja a szemét. Aludni akar. De nem lehet. Egyszerre erősebben, hangosabban, -biztosabban szól a zene. Mennél erősebben szorítja a szemét, hogy ne lásson semmit, csak álmosságot, nyugalmat adó feketeséget, annál fényesebben -világit a másoknak vigasságot adó éjszaka, annál bátrabb, kurjongatóbb a zongora-hang. Már nem is hall-ik az áhitatos, félénk harang-kongás, vagy ha hallik is, elnyomja a zongorának élénk, buja, vad csárdásra nótázó zenéje. Most már a táncos párokat is látja. Margaréta már nem kísérletezik. Mái nem is próbálja kinyitni a szemét. Biztos, hogy nem álmodik. -Hiszen tisztán hallja a zenét, látja mind a táncolókat, a mulatozókat. A zongoránál a kis öccse ül, a Béla és boldog mosoly játszik az ajkai körül. Mellette özvegy édes anyjuk, boldogan mosolygó arccal ő is, csak néha törülgeti a szemeit, talán a meghatódo-ttságtól, talán más miatt, talán es-zébe jutott valami... És a terem közepén hószin patyolatfehér ruhában a húga táncol, most talán tizennyolc éves; boldog, jókedvű, ugrálós, csak a táncra gondol és csak azt a feketeruhás, meghatódott legényt nézi, aki fehérkeztyüs kezével gyöngéden, simogatóan, szerelmesen átfogja. A Klára meg a vőlegénye! A Klára meg a férje! Édes Istenem, de boldogok! De boldog az a Klára, aki miatt két esztendővel ezelőtt ajtót mutattak neki, hogy rossz példa ne legyen a kisebbik lány előtt... A csárdást most valami vad, ropogós induló hangja váltja föl, a vig zongorajátékba meg boldog kacagás cseng belé. A társaság esókolódzik, bucsuzkodik, reggel van, az ifjú pár hadd maradjon magára... — Jó éjszakát, Klarissz, — csicsergi egy huncutkedvü csitr-ilány — jóéjszakát, hahaha... És csicseregnek még sokan és huncutkodnak fiatalok, öregek egyaránt a Klárával meg a férjeurával. És hosszut-hosszut kacagnak, amikor utolsót köszönnek. Csak özvegy édes anyja törülgeti mindig a szemét. Talán nagyon örül. Vagy talán nagyon eszébe jut mindég valami. A fehérkeztyüs fiú egyszer csak derékon kapja a Klárát és egy mellékajtón eltűnik vele... Nini, a szalonban már nincsen senki, senki, csak édesanyja ül -ott egy széken és most már zokog és agyonáztatja a zsebkendöj ét. Margaréta a homlokához kap, fölül az ágyában, megdörzsöli a szemét, körülnéz. 10 Nem, nem: a szalonban igazán nincs senki, senki. Visszaül, benhunyja a szemét, aludni akar, de eszébe jut, hogy álmodott, nem, nem: látott valamit. Lakodalmas társaságot látott. Szűz, -tiszta húga, akinek a tisztaságára annyit vigyáztak, azóta már feleség. Emlékszik: a Béla boldog volt, duhaj, jókedvében friss csárdást zongorázott. A Klára, a férje, mindenki boldog volt, mosolygott, kacagott, táncolt, mulatott, csak az édesanyja nem. Az is mosolygott, de néha csak megeredtek a könnyei. Eszébe jutott a -sorsa a nagyobbik leányának, a kitagadottnak, az elbukottnak, akit már mindenki elfelejtett s ő is el akar felejteni. Buja, meleg és tompa, sötét szinek kergették el az álmot folyton-folyvást a Marga réta szeméről. Ha behunyta a szemet, megint fölcsendült a harang-kongás, a zongorahang, a kacagás, most már csókok cuppanása is. Megint belibbentek a párok, megint eltűntek... és a Klára egy kis, fehér szobában csókolgatta a párját... Eh, a Klára esküvője napján nem lehet aludni, nem lehet aludni. Nem lehet aludni. Egész éjjel nem hunyta álomra a szemét. És, im, most sem lehet. Nem hagyja aludni az a vad zon gorahang, az a buja meleg, az a kihívó bol dog mosolygás, az a kacagás, a fehér, tiszta násznak ezek a kísérői. Margaréta a földszinten lakott. A ház négyemeletes volt. Kis, falusi házukkal mérte össze és egyszerre csak eszébe jutott, hogy a negyedik emelet nagyon - nagyon, szédítő magasan van. — A negyedik emelet! Belekapaszkodott ebbe a gondolatba, nem akarta elereszteni. Csak egy ugrás és... -csönd lesz, megszűnik végleg a zongorahang, nem látja a kellemetlenkedő boldogokat, a fehérségével és tisztaságával afektáló nász -hőseit és tanúit... -Csak -egy -ugrás és nem hallja az-, a szemrehányó, elfojtott sírást... Csak egy ugrás és nem jut eszébe többé az első szerelem, az első “vétkezés”, a kikorbácsolta-tás... Csak egy ugrás és vége az életnek, a kínnak, a fekélytől való rettegésnek, egy ugrás csak és nem hall röhejt, kacagást, szidalmat, káromkodást... Egy ugrás csak és csönd lesz!... Úgy reggel hat óra tájt fölment Margaréta a negyedik emeletre és leugrott az udvarra. Eddig van. Révész Mihály.
