Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-06-11 / 21. szám
megnyúlt, szinte ütődött lett a szomorúságtól. A szeplők jobban elütöttek az arcszinétől, -mivel bogy ez egy nap alatt is nagyot fakult. Balogh József, amint meglátta cimboráját, egyszerre elszorult a szive. Nem kelletett mondani, megérezte a bajt. Szeretett volna hallgatni, -hogy jaj, az Isten szerelméért csak ö neki ne kelljen a szavával megtépni a sebet, ami igy kívülről is látszik, hogy nagyon de, nagyon sajog az egyszerű ember lelkén. De -csak mégse teszi ezt no. Megkérdezi, hiszen felebarátja, kenyeres cimborája legalább, negyven esztendő óta. Hát még azt se tegye, hogy megkérdezze: mi az cimbora? Mii lelt, mi tartott vissza a munkától?... Odament lassan hozzá s amint tömte a pipát, hol erre, -hol meg a bus képű emberre nézve, azt kérdezte: — Mi esöfct veled, Ferkó? Ferencnek összecsürödött a szája s a kezelfejével a levegőbe legyintett. Mintha mondta (volna, hagyjad pajtás, ne tudakold, mert megered a szivem felhője. Olyan fájdalmas, olyan rossz is az ilyen elkeseredést nézni az embernek, szinte ránehezedik a kedélyére, mint borongós ősznek a hangulata, ha kint járunk a pusztán és mindenfelől a -hervadás szine hat felénk az elsötétedett menybolt alatt... Később ismét csak rászólt: —i Valami baj van otthon? — Az — bukott le vörös feje a cimborának. — Baj ám. — Micsoda? Megint összeugrott az ajka az embernek és csak jóval később tudta kimondani. — A kis unokám... a Ferkó... elpusztult. — Möghalt!? — mondta megátalkodva t» vékony ember. — Mög az este, úgy kilenc óra tájon. Azután, mint a veszedelmet érező állat, ösztönszerüleg összébb húzódott a két öreg barát és úgy, hogy senki se hallja, tovább beszélgettek. — Melyik gyeröködé volt a kicsi? — A Rózámé. — A Rózádé?... Hát az is asszony min, — Az ám... De csak úgy, tudod, maga kötötte be a fej it. — Dehogy... — Bent szógált a városba, aztán ott üs-merkedet-t össze az urával. — Aztán ott hagyta? — Nem az; de még nem esküdhettek meg. — Úgy!?... Tán ur féle? — Nem biz... Hanem még egy félesz tendeje van szolgálni valója. Közben elhallgattak. Pipára gyújtottak, mert hogy épen arra ödöngött a gazda. — A közösöknél? — folytatta tovább Balogh József. — Ott ám. Sarzsija is van. Mán két csillagja... De tudod, olyan vót ez a gyerök, mint a rózsa. Aztán kövér, vállas, mög akár a szög, olyan högyös szemű... Hog> aztán az anyja hatodik hétre elszegődött vala a (főbiztosékhoz, tizenhat pengőér’ szoptatós-dajkának, gumi-csöcsre fogtuk biz’ azt, attul fogvást azután sínylődött is szögény gyerök. — Hát dajka? — Az ám... Mit csináljon a szögény... Ha mán igy esött, hát leginkább pöngőit keressön is. — Igaz... — Aztán most mög neköm köll szaladgálnom mindönhová. Paphion,, kántorhon, fészkesfenébe... Mer’ ez az úri nép nem engedi a gyeröktül a dajkát. Tegnap épen csak hogy benézött, lé sé hunyta a gyerök a szömit, szaladni költött vissza. Vele vót a strázsa is. — Hiába.., — Itt vagyok... De leginkább lőtt vóna, aki gondozza a gyeröket... Én -itt vagyok, az asszony kofákodik, két három óra előtt nem igen van otthon, hát a másik lányunk gyerökire köll bízni. A Técára, aki most őszre gyün a harmadik oskolába. Az szögény úgy ötette, ahogy tudta... A beszéd most hirtelen elcsöndesedik a két ember között. Vak lány kerül az udvarba, akit apró emberke vezet a kezénél. A lány megáll, kisded kintornát akaszt le a nyakából, aztán székre helyezi és megindítja. Szomorúan szól. A lány énekel, még szomorúbban cseng a dal: Az egyiket elkísérték esküvőre, A másikat szép csöndesen kivitték a temetőbe. — Látod Ferenc, ilyen az élet. Az egyiket hozik, a másikat viszik. Az ember letette a simitót rácsettentette a pipára a kupakot ,aztán kezet nujtott a cimborának. — Elmék, József — mondta — négy órakor temetjük, hát iparkodok... Menőben még visszafordult: majd ezt a félnapot leszámoljuk. — Erigy, csak erigy — küldte részvéttel Balogh. Nem az iparkodás, hanem a lelkét tépő fájdalom sietette most, amint megáradt a vak lány dalától. Szombat este, mikor három egyenlő rakásba lerakta a keresetet József, a csöndes, szeplősképü ember félre húzott az övéből egy forintost. — Ez mög kettőtöké... — Az sé égyönké, sé másonké, hanem a tied, Ferkó — mondta a cimbora s amint a rakásba dobta, csengett az ezüst. Olyan volt ez a csengés, mint mikor virágos mező fölött átszáll esttájon a nyugalomra hivó harangszó... A MI SZERELMÜNK. Akit mi szeretünk, nem nagy úri dáma: Kenyeret hajszolva jár a piszkos gyárba. Akit mi szeretünk, nem illatos rózsa! Penészes lakások doha árad róla. Akit mi szeretünk, nem dalos pacsirta: Borús ifjúságát jajjal telesirta. Akit mi szeretünk, nem fázós, törékeny: A nyomor, az éhség megedzette régen. Akit mi szeretünk, azt senki sem védte: Szirmait előttünk tán más is megtépte. Akit mi szeretünk, nem gyönyörtől fáradt: Egysorban küzd velünk, mint az igás álla*. Akit mi szeretünk, nincs gyönyör éltében: S jeltelen lesz sírja a temetővégen... Ostrom után... GVAGYOVSZKY EMIL. 12
