Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
14- oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 1916. január23-© GYQMÉKÉKNÉK# Pista dolgozni akar. SZEGŐ PISTÁNAK csak édesanyja van. Az apja a múlt héten' halt meg, amikor az acélgyárban a puskás emberek belelőttek a munkások közé, amikor ezek nagy csoportban a gyárhoz mentek. Pista már iskolába jár két év óta, ahol angolul tanítják. Otthon, az anyjával, a testvéreivel (még van három leánytestvére is) meg néha-néha az apjával is, amikor ez ráért a dologtól, magyarul beszélt. A tanítónő az iskolában sok mindenről beszélt a kis Pistának, de ez nem értett meg mindent. Azért ha hazajött, mindég az anyját faggatta, hogy mondja meg neki, mi is az, amit neki meg kell tanulnia. A múlt héten, éppen nem volt iskola, Pista otthon az anyjával beszélgetett. Majd később több munkás is átjött a szomszédból, akik apjával együtt dolgoztak. Pipázgattak és beszélgettek az emberek és Pista néha-néha odafigyelt az öregebbek szavára. Szegő bácsi — a Pista apja — hangosan, mérgesen beszélt a többiekhez s azt mondta; — Lássátok földik, hiába okoskodunk mi, liába akarunk mi nyugodtan, igazságosan térni egy pár centtel nagyobb fizetést — nem >r semmit. Mi, akik szegények vagyunk, gyengék is vagyunk ahoz, hogy szépen kijárjuk az időt, amikor a gyár főnöke majd id javítást. Lássátok, nekem 4 gyermekem an, a Pista iskolába jár és már alig van cipő . lábán. Múlt héten megfázott a rossz időben s a torkát fájlalta. Ez belekerült egy heti :eresetembe. — Mindnyájan vékony ,foltos ruhában jáunk, én nem költők Semmire és alig bírunk lég ételhez jutni abból a kevés pénzből, amit izetnek. Borzasztó drága minden. Földik! zen segíteni kell még most, amikor van elég lunka. mert később aztán hiába beszélünk. — Hát igaz, igaz — szól Kertész szomzéd — de tudod István, hogy ha nagyon köetelődzünk, hát elkergetnek bennünket. És kkor se pénz, se munka. — -Bizony igy van! — mondják a többiek — De az mégsem igazság, hogy mink ne tdjunk még jóllakni sem abból a nehezen :resett fizetésiből. Hát a gyáros ur nem “bi’ most? hisz ő ezreseket nyer a mi munkánan! Miért ne követelnénk nehány centtel ibbet?.. . — Csak követelj öreg, ha mersz — szól az tyik. — Merek és követelek is! — üti ki a szót :egő István. Pista csak hallgatta a beszédet nézte a nagy könyvet, amelyről nehezen, nlódva leolvasta a vastag betűket, a címet: tocializmus. Az emberek még sokáig tanakodtak, hol öndesen, hol meg kiabálva, mig végre elentek. A Pista apja éjjeli soros volt, tehát nem feküdt le, hanem ennivalót csomagolt be és elment munkába. Pista az anyjához sompolygott, odacipelte a könyvet és mutogatta benne a képeket. Műhelyben dolgozó kis fiuk voltak lerajzolva abban, amint az apró skatulyákba halacskákat csomagolnak. Olyik még alig volt nagyobb a Pistánál. Kis lányok is voltak benne, amint a szövőszék mellett ülő munkásoknak adogatják a fonalat. Pista rábökött az egyik képre, amely alá az volt írva: gyermekrabszolgák... — Éd’s anyám! Mi az: gyermekrabszolga? — Jaj, kis fiam, én azt nem tudom néked úgy megmondani. Hanem az apád úgy mondta, hogy vannak emberek, akik a kis gyermekeket is dolgoztatják. A szüleiknek nagyon kevés a keresetük, hát a gyárba küldik a kis gyermekeiket is. Azok is keresnek valamit. — Mama! Én is szeretnék dolgozni; hallottam, hogy éd’s apám az Imént panaszkodott, hogy nem tud nekem cipőt venni, mert nem jut rá pénze. Veszek én ám magamnak cipőt, ha elmék dolgozni. — Nem lehet édes kincsem, mink azt nem tehetjük. Édes apád azt mondja, hogy neked tanulnod kell, hogy ha nagy leszel, hát megértsd a világ sorát. Kicsiny vagy te még a munkához kis fiam! — Hát azok a gyermekek miért dolgoznak? — kérdi Pista. — Azoknak a szülei bizonyára még szegényebbek, mint mi és muszáj nekik megengedni, hogy dolgozzanak. — Éd’s anyám, hát minden szegény ember dolgozik? — Bizony-ibizony nem minden szegény ember dolgozik, mert sokszor nincs munka. — Hát akkor mit esznek, ha nincs munka? — Mit? Semmit. Éheznek, nyomorognak. Látod, abban a könyvben is éppen az van, hogy sok-sok embernek nincs mit enni, a gyerekeknek is dolgozni kell, rabszolga sorsuk van. A rabszolga olyan ember, aki akkor eszik, ha a gazdája megengedi és még ha dolgozik is, hát nem adnak neki semmit érte. — Hát akié a gyár, az is dolgozik? — Az, fiam, nem dolgozik. A munkások, olyan emberek, mint a te apád, végzik el helyette a munkát, ő csak a pénzt adja. amiért aztán sok uj, még több pénzt kap. — És miért nem adják a pénzt annak, aki annyi sokat dolgozik, mint éd’s apám? — Nem adnak a munkáért csak nehány centet, annyit, (hogy éppen legyen mivel eltengődni. És éppen ezért voltak ma itt a földiek. hogy megbeszéljék, mint lehetne több L—dést kapni. — Hallottam ám — szól Pista — hogy apám nem fél és ő “mer és követel” — ezt mondta. — Bárcsak jól végződne, bárcsak... Pista anyja sóhajtva. izól a És Pista, amikor másnap hazajött az Iából, ahol egy csinos kis amerikai zászlót kapott és a tanító egy dalra tanította őket, amelynél a zászlót magasan kell lobogtatni — ott találta édes apját véresen, holtan a szoba padlóján. Agyonlőtték a puskás rek, akik a gyárat őrizték, amikor Szege ván “mert és követelt”. Azóta esténként az édes anyjával együtt olvassa a nagy könyvet és nézik a képeket benne. Pista csak a gozó gyerekeket bámulja és egyre hajt ja: — Mama édes! Én is dolgozni megyik a gyárba. —É.L iskoqmbe- Istdol)gat-GYERMEK A GYÁRBAN. Sugárzó fénnyel tör be a nap S megcsillan a zárt, poros ablak. Az asztal mellett vézna gyermek Egyre rakja, rakja a selymet. Kicsiny ujja a tűket szúrja, Mig a sip már a delet fújja.. . Fáradt teste lerogyva, esve Alig bírja, mig jő az este. Megáll a gép... Szegény! alig lép A vézna, aszott kis ember-gép.. . Kihalt, üres már a műhely, gyár ■ • Vackán gubbaszt a kis proletár-•. S másnap reggel — robotban már, Ha a nap felkel, — a kis proletár. ÉBER LÁSZLÓ. Bohémjelenet a régi recipe szerint. Elmondta: Molnár Ferenc,. Színhely: egy n így budapesti negyedik emeletének sötét kis roklakása. Ott lakik a szobrász. Csöngetnek. A szobrász félénken nyitja ki az ajtót. Egy kopott ember lép az előszobába: — Kérem, művész ur — mondja — azért a kis összegért jöttem alázattal... — Most nincs — felel a szobrász. —: Jöj; máskor. Egymásra néznek. Aztán a kopottból hirtelen kitör a keserűség: — Bocsánat, művész ur, — mondja emeltebb hangon — mégis csak disznóság, amit a művész ur velem csinál. Idejárok már egy féléve rongyos harminckét koronáért, mindig a negyedik en eletre. Másztam már érte vagy százhúsz en eletet és mindig azzal fogad, hogy most nin :s. Hát meddig másszam még ezt a négy kes< rves emeletet? A szobrász nyugodtan válaszol:-— Ne jajgasson, öregem, január elsej egészen más világ lesz. A hitelező arca -felragyog: — Hogyan? Pályadijat nyer? Ösztöndijjat kap? Pénzt vesz föl? — Nem. Az első emeletre megyek lakni.
