Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
12. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 1916. január 23. nyában a Boiosréti csónakázó karámjain túl a Szálka-halom nőtt hatalmas hegygyé. De nem nézte Jóska, mikor a kúthoz ért, s a kávára könyökölt. A zárni puszta felöl épen most kél át a kiszáradt Hortobágyon a cifra ménes. Kétölesnek tetsző mesebeli karcsú lovak. Ahogy porzik a lábuk alatt a szik, mintha csak a tenger habja tajtékzanék. Két rémséges nagynak látszó bojtár-féle tereli a ménest. Az egyik egyszerre kiválik, s tiz méteresnek látszó lépésekkel sebes trappban egyenesen a gulyakutnak vág. Ahogy közeledik, egyre fogy a ló is, lovas is, s a viz is egyre sekélyebb lesz alattuk. — Itatni akar — gondolja magában Jóska, s csendesen merni kezdi a vizet. Alig mert tiz vederrel, már odaért Pista. A számadója a Mátára ment; mig odajár, az ő gondja a ménes. — Adjon Isten! — köszön rövidesen, ledve kutat, gulyásbojtárt, sebes vágtában nyargalt vissza. A Boros-rét szélén négy hatalmas paripa féktelen vágtában ragadt egy hintót maga után. Háromszoros nagyságban tükrözte őket a délibáb. Kantárjuk, istrángjuk összetépve. A bakon senki, csak a hátulsó ülésen ült egy aszszony s egy leány. Kétségbeesetten kiabáltak a lovakra, s azok még jobban megijedve csak vadabbul száguldottak. Labdamódra ugrált a hintó. A leánynak kibomlott a haja s aranyos csillogással lengett, hullámzott a napsütésben. Egyenesen a ménesbe nyargalt az elragadt négy ló s hangos nyerítésük megvaditotta azt is. Ágaskodtak, kapáltak, futottak a lovak, azután vihogó nyerítéssel együtt rohantak a kocsival. Hiába erőlködött a tanyás megvadult pejlován, hogy elfogja a kocsit, sehogyse tudott boldogulni. Mindössze is csak annyit ért el, hogy kitérítette az kezdte tákolni az összetépett istrángot. Pista pedig segített néki s közbe összeössze akadt a szeme a leány pillantásával, akinek arcán a kiállott félelem miatt egyre váltogatták egymást a piros meg a fehér rózsák. Olyan volt a bőre, mint a harmat. Tizenhat esztendős lehetett, s kibomlott szőke haja úgy hullott a vállára, mint a komló. Nagy, szelíd kék szemeiből melegen sugárzott Pistára a hála. Egyre hevesebben vert a legény szive. Hónapszámra se lát a Hortobágyon asszonyfélét, s most alig pár lépésre tőle a legszebb leány ül. Remegett a keze, mig kötözte a hámot, s azt se tudta, mit kérdeztek tőle s mit felel. Érezte, hogy ég az arca a fejébe tóduló vértől. Mire elkészültek a szerszámmal s letörölték a lovakról a tajtékot, a nők is rendbehozták magukat. A kocsis felhúzta a hintó fedelét, fel-Honvédek rohama. Menekülés az összelőtt faluból. ; egy- kettőre leugrik a lóról, s a vályú ábához köti a kötőféket. — Adjon . Isten! — köszön a gulyás>ojtár is. — Itatni jöttem! Kiszáradt a kutunk. Jóskát bosszantja a nagy hang. — Várj sorodra, öcsém! Lehet, hogy narad egy kis viz néktek is, — mondja ölényes lenézéssel. Pistának kezd vérrel fordulni a szene. Különben is régen vágytak már nind a ketten alkalomra, hogy eldönték, ki hát kettőjük közül az első. Elzántan, fenyegetően mondja: — Nem várhatok! Messziről jöttünk! zomjas a jószág! A gulya ihatik azután 5! Már-már összementek volna, ha hirte:n meg nem vadul a ménes. Csak egy pillanatig nézeti oda Pista; másik percben már lóháton ült, 9 elfeegyenesből a vágtató ménest, s most toronyirány helyett nagy, hatalmas körben száguldozott. Pista is lekeritette válláról hosszú karikását s hangos kongatással nyargalt a ménes elé. Egyenesen a közepének. Alig győzött ágaskodni alatta a lova, mikor orra alá kongott a gyors vágtában megtorpadt lovaknak. Hátra ágaskodtak ; ott meg a tanyás szorította őket a karikással. Fejvesztetten ágaskodott, kapált a ménes a középre szorult hintó körül; a két legény pedig szorította őket a karikással. Mikor igy egy helybe kerítették a ménest, egy-kettőre utat vágott magának Pista a karikással a hintóig s elkapta a két hátulsó lábára horkanó gyeplős kantárját. Mire erős, biztos fogással megfékezte a négy megvadult állatot, megérkezett a kocsis is valami kölcsönkért lovon s ült a bakra, Pista meg a leány mégegyszer összenéztek s a másik pillanatban fordult a kocsi vissza a csárda felé, ahonnan jött. A gulyásbojtár, aki eddig messziről, a kút - kávájára állva nézte az egészet, kezdte megint merni a vizet. Pista pedig csak nézte merően, hogy emeli, hogy nagyítja a hintót a délibáb. — Pista bátyám, — figyelmeztette a tanyás menjen már a kúthoz, mert mind kimeri előlünk a vizet Jóska bátyám! Egy pillanatra a gulyakut felé fordult Pista. Más indulat dúlt már benne. Csak a kezével legyintett. — Hadd merje! Jut még talán nekünk is. Aztán megint csak azt nézte, hogy nő egyre nagyobbra a hintó körül a tenger. S olyan hangosan vert a szive, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a kebléből.
