Élő Víz, 1951

1951-január / 2. szám

neki állandóan az a két sor járt a fejében és zengett a szívében: — Ütött a boldog óra. Rabságomnak vége. Megtörtént az. amit semmikép­pen nem gondolt volna. A morzsa- szedésen ó is megszólalt. Beszélnie kellett, mert fojtogatta torkát a mondanivaló. Néhánu szaggatott, töredezett s a végén könnyekbe fulladó szóval elmondotta, hogy úgy érzi minden mássá lett körü_ lőtte, mássá önmaga s ezt a meg­váltó Jézus Krisztus cselekedte vele. akire mostantól fogva ráteszi az egcsz életét. Múltak a hetek, teltek a hónapok. Gulyásáé élete tényleg mássá lett. Nem vonzotta már többé a mulatság, a tánc s egyéb effajta szórakozás. Nem izgatta az újbóli férjhezmenés gondolata, lehetősége sem. Szorgalmasan dolgozott s odaadóan gondozta, nevelte két kis: gyermekét. Életének szenvedélye a Biblia lett. Olvasta egyedül, olvas­ta, magyarázgatta a gyermekeinek, olvasta a vele azonos gondolkodású asszonyokkal. Istentiszteletet, úr- vacsorázási alkalmat soha el nem mulasztott. Élt az igével, az imád­ság drága ajándékával és nem fu_ karkodott a bizonyságtevéssel sem. Azt lehetne mondani: mintaszerű ke reszt u én életet élt. Mégis ahogy a hetek, hónapok múltak, teltek, valami ürességet kezdett érezni a lelkében. Valami belső nyugtalan­ság támadt föl benne és gyötörte egűre fokozódó erővel. A kívülállók ebből nem vettek észre semmit, de ő érezte, tudta: gonosz féreg rágja új életének frissen sarjadt fáját. Sokszor próbálta belső nyugtalan­ságát azzal lecsendesíteni: csak képzelődés az egész, de a nyugta­lansága ismét csak föltámadt. Bíz- tatgatta magát: rendben van a dol­ga: megmentette lelkét s « legjobb úton halad az üdvösség felé: ám hiába volt önmaga csitítgatása, bíztatása. Ebben a gyötrő lelkiállapotában történt, hogu Isten meghallgatta sokuk kitartó imádságát: evangéli- záció lett a gyülekezetben. Kezdettől fogva hűségesen eljárt minden alkalomra. A reggeli isten_ tiszteleteken, az esti evangélizációs előadásokon, az asszonyok össze­jövetelein. az énektanulási órákon, egyszer sem maradt üresen a helye. Ott ült és hallgatta az igét, imád­kozott magában, imádkozott hango­san. énekelt szívvel-lélekkel. Ott ült, de a nyugtalansága, ha az együttléten lecsillapodott is vala­mennyire, utána újult erővel támadt föl. Peregtek az evangélizáció napjai s ö úgy érezte, minden nap egy_ egy drágakövet ragad el a kezéből; minden nappal kevesebb a lehető­sége és reménye, hogy megtalálja a békességet, amely azon a régi evangé'izácicn olyan bőséggel áradt el lelkében. A negyedik napon az evangéli- zátor az asszonyok délutáni össze­jövetelén János evangéliumának huszonegyedik részét kerítette sorra. Azokat a verseket olvasta föl belőle, amelyekben a feltámadott és a Genezáret tavánál tanítványainak megjelenő Jézus megkérdezte Simon Pétert: — Simon. Jónának fia, szeretsz-e engem? Ezeket a verseket magyarázta az igehirhető. Gulyásáé hallgatta, hall­gatta. Egyszeresük valami bele- hasltott a szívébe, hogy majdnem feljajdult. Vakító világosság tá­madt lelkében és ennek a világos­ságnak a fényénél tüstént meglátta nyugtalanságának okozóját: bűnös önzését... Igen, ö hallgatta, ol­vasta az igét — azért, hogy a maga üdvösségét megszerezze. El­szakadt a világ örömeitől, imád­kozott, közösségbe járt, gyermekeit Isten félelmében nevelte, a meg­váltó Jézusról vallott az emberek­nek, — de jaj, nem Jézus kedvéért, nem az iránta és az elveszettek iránt való szeretetböl. hanem egye­dül a maga üdvösségének biztosí­tása érdekében. Micsoda feneketlen, sötét mélysége a bűnnek, az önzés­nek!! Vaiósaggal beleszédült, mint aki halálos leszedelmeket rejtő sza­kadék szélén jár. Van-e menekvés? Csak az lenne kiút. ha szeretetet tudna érezni Jézus iránt. Hát olyan nehéz Jézust szeretni, hiszen megérdemli a sze- retetét?! .Életét adta érte!.... De nem. nem tudja mégsem szeretni Jézust, csak önmagát. Rázuhant a kétségbeesés. Nincs menekvés. Ahogy ott teljesen összetörve ült a helyén, halvány reménysugár csillant meg lelke mélyén. Szólnia kellene az igehirdetőnek. A ő sza­vain keresztül ébresztette Isten menthetetlen önzésének, sötét bű­nének a tudatára, hátha őrajta ke­resztül megmutatná a bűnből ki­vezető utat is. Alig merült fel benne ez a gon­dolat. ellenvetései támadtak. Ho­gyan közeledjék a lelkipásztorhoz, hiszen azt sem tudja bizonyosan: ráér e: Széguenli is magát nagyon. Meg aztán mit tudna neki monda­ni az evangelizátor! Az is csak em­ber. Legfeljebb azt mondja majd neki: szeretnie kell Jézust, aki meg­váltotta az örök kárhozattól. Ám ennyit ő is tud: szeretnie kellene Jézust, de éppen az a baj, hogy nem tudja szeretni. ' Tusakodott és tusakodás közben végétért az összejövetel. Lelke űzte, hajtotta: lépjen most oda az Isten szolgájához és kérjen tőle magán- beszélgetésre alkalmat... Nem mert odamenni. S utána mégjobban földrenyomta a kétségbeesés: el­szalasztottá a menekülés lehető­ségét. Éjszaka alig aludt valamit. Nagy lelki kínjai után reggel azzal az elhatározással kelt föl: ma törik­szakad, de beszél a lelkipásztorral. A bátorsága még mindig nem volt elegendő. így egyik asszony- testvérét, közösségük vezetőiét kérte meg: szóljon az ügyében: Az aztán beszélt is az evangélizátorral, aki­nek persze, hogy volt ideje a Gu­lyásáéval való magánbeszélge­tésre ... Gulyásné szorongó szívvel, riad­tan, könnyes szemekkel lépte át a szoba küszöbét és ült le a lelkész­szel szemben ... Tiz-tizehöt perc múlva lépett ki a szobából. Szemét még a könnuek párája fátyolozta el. de a könnyek fátyolán átcsillo­gott a bűnei terhét lerakott, Isten­nel megbékélt lélek csendes, su­gárzó derűje. Meggyónta a lelkét fojtogató önzés sötét bűnét, aztán meghal­lotta, hogy a keresztyén élet harca, a bűn elten vaLó harc a megtéréssel nem fejeződik be, inkább csak meg­kezdődik. Meghallotta: a Krisztus áldozatával földretepert óember külsőt változtatva igyekszik újból teret nyerni és eluralkodni a kegye­sek életében. Legfőképpen pedig meghallotta — és ez volt az, ami levette róla a terhet s megbékél­tette — hogy Jézus Krisztus vére ezt a bűnét* feneketlen önzését, szer etet lenségét is eltörölte. Ment az utcán hazafelé, sietve, szinte repülve. Lelkében újra fel­csendült Jézus kérdése: — Szeretsz-e engem? Meglassította lépteit és a bűn­bocsánat, szabadság királyi aján­dékát, elnyert lélek forró, izzó hálá­jával. túláradó örömével suttogta: — Oh. Utam te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged. NÉMA BIZONYSÁGTÉTEL Az „Elő Víz*' egyik leghűségesebb olvasóját, az érte könyörgő imahátvéd buzgó tagját, a konferenciák egyik igen örvendező, boldog résztvevőjét, Májay Ann<*t, az Ur magához szólí­totta. Le kellett tennie a ceruzát, megyei o.y..n nagy > . ássa. jegyez- gelte a konferenciák előadásait — ál- asut sónak szamára —, e.neműit bi- zonyságtevő ajka, az Ur szólt, el ke.lett indulni a nagy találkozásra. Most arról a felejthetetlen lelki él­ményről szerelnék, az Ur indítására, bizonyságot tenni, amellyel engem megajánaékozott az Ur azáltal, hogy átélhettem, hogyan készíti öt fel egé­szen, hogyan lesz egészen neki szen­telt az é.eiec Csodálalos volt az egész. Első agy­vérzése után béna tagjaiba alig né­hány nap alatt erő, élet áradt. Majd elhangzott feléje a bűnbocsánatot hir­dető Ige: „Megbocsátanak a Te hú- neid”, azután pedig „Kelj fel és járt’. Es ö felkelt és ámulva, boldog öröm­mel tapasztalta. hogy jár, hogy meg­gyógyult, hogy az Ur csodát leit vele. Eide most már csak bizonyságtétel volt, lényével, szavaival és egész é.e- tével. Nem zavarták külső körűimé­ÉLÓ VÍZ

Next

/
Oldalképek
Tartalom