Élő Víz, 1951
1951-január / 1. szám
Imaközösség (Csel. 4:23-33.) Kevés feljegyzésünk van az első keresztyének életéről. A fenti ige az egyetlen részletes imádságuk, amit az írás megörökített számunkra. Annál figyelmesebben fordulunk felé. Péter és János szorongatott helyzetükből szabadulva együtt találták az „övéiket“ (23. v.), akik velük egyenlő drága hitet nyertek Jézus Krisztusnak igazságában (II. Pét. 1:1). Nem kellett összejövetelt hirdetni, toborozni, bíztatgatni a hívőket, együtt voltak naponként (Csel. 2:46). Talán az alatt is imádságban hordozták őket, amíg ott álltak a főtanács előtt, és Péterék kiszabadulásuk órájában, amit senki sem sejthetett előre, együtt találják őket. Bizonyára nagy örömmel üdvözlik szeretteiket, hiszen imádságaik meghallgatásra találtak, Uruk csodálatosan belenyúlt az eseményekbe! De a meghallgatott imádság feletti öröm nem némítja el őket, egyetlen egynek sem jut eszébe most hazamenni, hiszen már megkapták, amit kértek, hanem „egy szívvel-lélekkel“ emelik fel szavukat Istenhez! (24 v.) Olyan egyszerűen íratja meg a Lélek „felemelék szavukat“. Mint amikor az Űr Jézusról írja, hogy felemié szemeit az égre a Lázár sírja előtt (Ján. 11:41). Nem volt szükségük előzetes buzdításra, a helyzet nyomatékos ismertetésére, az ügy fontosságának kiemelésére, teli szívükből olyan egyértelműen, olyan természetesen jött ki az imádság. És mit kértek? Mi tölti be a szívüket? .Mindenekelőtt Isten hatalma és dicsősége. Nem a szorongatott helyzetet, a fenyegető lehetőségeket látják, hanem azt az Istent, Aki Teremtője és Ura nemcsak a mennynek és földnek, hanem minden azokban lévő dolognak is. A főpapokat, ellenségeiket a kiszámíthatatlan jövendővel együtt is Ö tartja a kezében. Isten feltétlen hatalmának ez a hitben való látása nélkülözhetetlen a hívő imádságban. Mi pedig sokszor nélkülözzük. Ha tudjuk is, hogy ö valóban mindent megtehet, mégis hányszor ott marad a szívünkben a félelem: hiszen a Sátán is erős, vagy legalább a nyugtalanság, hogy az emberek vagy én mindent elronthatunk. Pedig aki Isten feltétlen, szuverén hatalmát látja, az az idegesség, szorongás és kapkodás helyett az Ö feltétlen nyugalmát is a szívébe kapja, amivel Ö az ügyeket intézi és soha egyetlen percet sem késik. Jobban hasonlítunk Elizeus szolgájához, aki a veszély láttán jajgatva fut be urához, mint ehhez az első jeru- zsálemi gyülekezethez vagy. a prófétához, aki teljes nyugalommal vette tudomásul, hogy lovakkal, szekerekkel és nagy sereggel az egész várost körülveszik, hogy őt, az egy védtelen embert elfoghassák. Nekünk inkább arra lenne szükségünk, hogy értünk imádkozzanak, úgy mint Elizeus a szolgájáért: „Nyisd meg, kérlek, az ő szemeit, hadd lásson.“ (II. Kir. 6:17.) De kérhetjük ezt magunk is az Űrtől. Akkor megerősödnék bennünk az imádság Lelke, nem járnánk annyit csüggedten, leros- kadtan, vagy teljesen elmerülve a tennivalók özönében, szívünkben hordozva azt a nagy bizonytalanságot, amit az az ember érez, aki nem harcolia ki imádságban minden kívánsága és minden aggodalma feltárásával az Isten békességének elnyerését. (Fii. 4:6—7.) A jeruzsálemi hívők imádságának középső szakaszát a Jézus halálára emlékezés*tölti ki. Itt is világosan érezhető, hogy nemcsak a maguk megmentett életét köszönik a megfeszített Krisztusnak, hanem Isten kijelentett akaratának nagy távlatában néznek a váltságra. Nem az ellenség dühének áldozata volt a közelmúltban elveszített, megöletett Megváltó, hanem Isten keze és tanácsa végezte el előre, hogv ez megtörténjék. Az ö szerető szívének drága, előre kitervelt gondolata volt a BáTány elküdése. Aki „megöletett e világ alapítása óta“. Nemcsak Isten hatalmát látták tehát, hanem Isten mélységes szeretetét *te. Hogyne lett volna reménység bennük arra, hogy ö _ az ellenség minden támadása ellenére _még nagyon sokakat meg akar menteni, halálból elet be vinni. Nem hiába fizetett olyan nagy árat a bűnösökért. Isten-középpontú, Krisztus-középpontú imádság volt ez, nem olyan ember-, vagv énközpontú, mint a mienk, ügy gondolom, mii hajlamosabbak lettünk volna arra, hogy érzelmi túláradásban hálálkodjunk Istennek, hogy „a mi drága vezetőink“ megmenekültek a bajból, kiszabadultak a gonosz főpapok kezéből, a mi Urunk visszaadta őket nekünk, hiszen látta, hogy milyen szükségünk van rájuk. Akár az ember áll az imádság gyújtópontjában (Péter és János személyi sértetlensége és szenvedésekből szabadulása), akár én vagy mi (mert nekünk áldás, hogy visszajöttek), elvész az imádság ereje. Együttesen mondott imádságaink is mennyire 'teli vannak a magunk helyzete fölötti sopánkodással, a magunk zavartalan élete érdekében küldött sóhajtásokkal. Ezért nem helyesli, ném erősíti őket Isten Lelke, ezért „gyengék, gyarlók“ az imádságaink és velük együtt mi magunk is.> Még másokért mondott imádságainkból is, amik itt-ott azért csak előkerülnek az imaközösségben, a jóindulatú leereszkedés vagy a kegyelem felőli teljes bizonytalanság hangja érezhető. Nem feszül ott bennük a hit bizonyos várakozása, ami Isten kimondott szavára feltétlenül épít (25. v.), nem lendíti őket előre Isten hatalmának látása, amelybe belefulladt a félelem és aggodalom és Krisztus váltságának dicsősége és ereje, amely elnémítaná az emberileg lehetetlen eseteknél is a tétovázás és bizonytalankodás hangját, hiszen „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek (Tit. 2:11) és a mi megtartó Istenünk „azt akarja, hogy' minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson, mert az ember Krisztus Jézus váltságul adta önmagát mindenekért..." (I. Tim. 2:4—6:) Testvérem! Nem hiányzik-e mindez a te imádságodból is? És ha így van, nem kérdeznénk-e meg komolyan Istentől mérlegre téve minden magunkról alkotott jó véleményt és önelégültséget, hogy mi ennek a végzetesen erőtlen, sokszor már haláltusáját vívó vagy halott imaéletnek az oka? Hiszen nemcsak Jézus sok bíztatásából (pl. Máté 7:7—12, Luk. 11:9—13, Ján. 14:13—14. Ján. 15:7, 16:23—27), nemcsak az első keresztyének gyakori imádkozásából (Csel, 2:42, 6:6, 9:40, 10:9, 13:3, 14:23, 16:13, 16:25, 12:12, 20:36, 21:5, stb), hanem a magunk erőtlen kis keresztyén életének néha komolyabb hitre buzdult imádságaibóil is tudjuk, micsoda ereje van az igazi kérésnek! A mi jeruzsálemi testvéreink könyörgése után megmozdult a hely, ahol egybegyűltek, beteltek mindnyájan Szent Lélekkel és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala. (29. v.) Mi hát az oka a mi nagy erőtlenségünknek? Egyet látok. Talán a legnagyobbat, amit sok bűnünktől úgy nem látunk meg, mint a fától az erdőt. Az első keresztyének számára Jézus Krisztus valóban első volt, az ö ügyéért, nem a magukéért reszketett a szívük. Bennünk pedig elvben és elméletben első Krisztus. Jól tudjuk, hogy így kell lennie és megpróbáljuk beleerőltetni az életünkbe a hegyi beszéd nagy igazságát (Máté 6:33), de azt is sokszor csak a záró szavak Ígéretére spekuláló rejtett haszonleséssel, hogy valóban mindenek megadassanak nékünk. Istent pedig nem lehet becsapni! ö jól látja, hogy az Iránta való szeretet csenevész hajtását mennyire elnyomja bennünk az önmagunk szere- tete konkolya vagy tövise! Az ige drága éltető esőjét is csak beissza önző szívünk földje, már pedig a hasznos füvet nem termő föld megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés. (Zsid. 6:7—8.) Az imádság szolgálata Krisztus teste minden tagja számára nyitva áll, attest legerőtlenebb tagjai igen szükségesek és a látszatra talán alábbvalók azért kapnak nagyobb tisztességet! Ezt a nekünk erőtleneknek is jutott kiváltságot fel - használjuk:e? * Felismerjük-e, mint az első keresztyének, hogy mennyi minden múlik az ige hirdetésén és könyörgünk-e azokért, akik szólják az Ö beszédét? (29. v.!) Az első keresztyének még a jelekért is mertek határozottan könyörögni! Nem vágyol-e megtapasztalni bővelkedő életüket. „Az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Ur Jézus feltámadásáról és nagy kegyelem vala mindnyájukon.“ (33. v.) Mindezt imádságaikra feleletül kapták.
