Élő Víz, 1951

1951-február / 4. szám

leon. „Felség! Én nem igazságot kérek, hanem kegyelmet/*' könyörgött a leány. Es a rettegett császár szabadon engedte a bűnöst.

A kegyelem az egyetlen alap, amire a bűnös Isten előtt hivatkozhatik. De olyan alap, amire biztosan építhet. Jézus maga mondotta, hogy az elveszettek keresésére jött (Lk. 19:10), a bűnösöket hívja mgetérésre (Mi 9:13). János apostol azt mondja felőle, hogy „ö engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért“ (I. Ján 2:2). Hát akkor miért ne jönnénk hozzá bizalommal bűnösen is kegyelmet koldulva? A kananeus asszony nem hiába várt, tűrt és koldult. Te sem folyamodói hozzá hiába. Csak járd végig ennek a pogány asszonynak alázatos útját.

Imatárgy: Az egyház mentő szolgálata.

Könyörögjünk a szeretetintézményeinkért, díakonísszamun- káért, lelkészképzésünkért, a külmissziói intézetért, iszákos- mentő misszióért, az ifjúság közötti szolgálatért, az egyházi sajtóért és az egyház anyagi ügyeiért, a missziói munkánk anyagi fedezetéért.

Adjunk hálát Istennek a szolgálatunk lehetőségeiért, a külső békességért. Vigyük Isten elé a körülöttünk lévő világot is és imádkozzunk a nemzetek közötti békességért.

4. Dicséretes hit

(Máté 15:21—28.)

Ez a történet valóban nem mindennapi. Jézus egész más, mint ahogyan mi gondolnánk. Az asszony helyében ii$ régen abbahagytuk volna már a könyörgést. Nyilvánvaló, hogy ezt a történetet nem emberek találták ki, hanem Isten mennyei világából való ízelítő. Jézus minden emberi elképzelést meg- hazudtolöan kemény és elutasító, az asszony pedig a porig megalázottan is türelmes és állhatatos: vállalja az elmarasztaló ítéletet is és csak kegyelemért esdekel.

Ez azonban még nem minden. A történet végén Jézus megváltoztatja viselkedését és az előbbi keménység helyett meglepetésszerűen nagy szeretettel fordul oda az asszonyhoz: ,,öh, asszony. nagy a te hited! Legyen ne'ied a te akaratod szerintElőbb téljes elutasítás most pedig készséges segítés! Előbb porig megalázó ítélet, a végén pedig a legteljesebb elismerés, párját ritkító dicséret.

Pedig Jézus nem szokott dicsérő szavakat osztogatni. Különösen nem a hitre nézve. Emlékezetem szerint csak két esetben alkalmaz dicsérő jelzőt a hitre vonatkozóan. A kaper- naumi százados alázatos és bizakodó szavait hallva mondta csodálkozón az öt követő sokaságnak: „Ilyen hitet Izraelben sem találtam“ (Lk. 7:6—9). És ennek az asszonynak ad kitüntető elismerést: „Óh asszony, nagy a te hited!“ Mind a ketten pogányok voltak.

Tudjuk, hogy Istenhez való viszonyunkban minden a hiten fordul meg. Isten ajándékai: a kegyelem, az igazság és az üdvösség hit által ragadhatok meg (Róm. 3:28. 5:1—2, Ef. 2:8—9), ezen ajándékok megtartása is a hitben való megmaradástól függ (I. Kor. 15:1—2, Kol. 1:21—23) s a kísértések és a bűn elleni harcot mindvégig hitben kell megharcolni (I. Tim. 6:12, II. Tim. 4:7, Ef. 6:16, Zeid. 10:35_J39). Tehát a hit az az út, amin keresztül a bűnös földi ember a mindenható Istennel, az örökkévalóság Urával kapcsolatba kerülhet es Vele közvetlen viszonyt tarthat fenn. az üdvösségben is ez a hit lesz látássá.

Éppen azért minden keresztyén embernek az a vágya, hegy Igazi hitre tegyen szert. Talán mórt is az a legégetőbb kérdésünk: milyen az igazi hit. Forduljunk teljes figyelemmel ennek az asszonynak a hite felé, amiről maga Jézus adta a legdicséretesebb bizonyítványt: nagy a te hited!

Vájjon milyen volt a kananeus asszonynak a hite?

I. A Jézusról hallott hírekre alapult a tapasztalataival szemben.

Márk a történet elmondásakor ki is emeii, hogy ez az i asszony hallott Jézus felől (Mk. 7:25). Hallotta, hogy a bűnösök barátja, betegek gyógyítója, ördög rabságában vergö- dők szabadíitója, elesett, nyomorult emberek felkarolója. Hallotta Jézus felől, hogy nála nincs személyválogatás, hanem van ideje, szeretéte és irgalmas segítsége mindenki számára. Nem tesz különbséget koldus és gazdag, kegyes és parázna, tarizeus és vámszedő között, még a vallásilag és nemzetiségileg keverék samáriaiak között is elidőzött. Istennek ez az aidott embere őt se fogja megvetni. Hallotta Jézus jó hírét és hitte. Hitte, mielőtt meggyőződhetett volna felőle.

Sőt, amikor a Jézussal való személyes találkozásban^ a tapasztalatai éppen ellenkezőjéről akarják meggyőzni, akkor is hitte. Hitt a tapasztalatai ellenére.

Luther Márton azt mondja, hogy ez az asszony az állhatatos hívő örök példaképe. „Szemeit elfordítja Krisztus barátságtalan és elutasító viselkedéséről, nem engedi magát megI téveszteni, hanem megmarad szilárdan és rendíthetetlenül abban a bizalomban, amit benne Krisztus jó híre ébresztett. Nekünk is meg kell tanulnunk ezt, hogy csak az Igéhez igazodjunk még akkor is, ha Isten és minden teremtménye egészen másnak mutatná is magát, mint amilyennek az Ige kijelenti. Nagyon fájdajmas csapás ez a természetes észre, hogy mezítelenre vetkőzve fel1 kell adnia mindent, amit tud és kizárólag az Igére kell hagyatkoznia, mikor pedig a tapasztalatai azzal egészen ellenkezőek... Ez a drága asszony nem lankad, hanem épít az Igére, bár minden összeesküdni látszott arra nézve, hogy erőszakkal tépje ki azt a szívéből. A legkevésbbé sem törődik a kemény válasszal, hanem szilárdan* hisz abban, hogy Krisztus jósága ott rejtőzik az ilyen magaviselet mögött is és nem is akar arra gondolni, hogy Krisztus irgalmatlan vele szemben, vagy hogy egyáltalán megtehetné, hogy ne könyörüljön rajta. Ha valami, akkor ez szilárd megállás.“

Kálvin János az asszony hitének az alapját még tovább is konkretizálja, amikor a „Dávid fia“ megszólításból az ószövetségi kijelentés valamelyes ismeretére is következtet: „Bár semmiféle mestertől nem részesült ez az asszony bizalmas oktatásban, mégsem alkotott magának vaktában hitet Krisztusról, hanem a törvényből és a prófétákból merítette azt... A hit mindig Isten Igéjéből származik... Mivel az asszony kérése a hit hallásából eredt, ha Krisztus nem válaszol is neki mindjárt, mégis mindig fülében hangzott az a tanítás, melyet egyszer megtanult, hogy eljött Krisztus, a Megváltó. így beszél gyakran az Űr a benne hívőkhöz, s hall-, gat is egyúttal: ezek ugyanis bízva a Szentíhás tanuságtevé- seiben, nem kételkednek azon. hogy kegyelmes lesz irántuk, ha óhajaikat és kéréseiket nem is teljesíti azonnal, 6Őt úgy tesz, mintha nem hallaná őket. Látjuk tehát, hogy mi volt Krisztus célja a hallgatással: nem az, hogy az asszony -hitét kioltsa, hanem inkább az, hogy igyekezetét sarkalja és buzgalmát feltüzelje. Ha pedig a Jézusról való ismeretnek e parányi magva ilyen bőséges gyümölcsöt hozott a kananeus asszonynál, akkor nincs illetlenebb dolog, mintha mi elcsüggedünk, amikor esetleg bennünket bizonytalanságban tart és nem méltat rögtön feleletre.“

Valóban milyen keveset hallhatott ez a pogány asszony Jézus felől, s mégis az a kevés elég volt hite alapjául a legsúlyosabb próba kiállására is. Gondold el, hogy te már menynyit hallottál Jézusról. Higgyed! — Azt mondod, szeretnéd,

de nem megy. — Miért? _ Azért, mert előbb „tapasztalni

sz

eretnél. Pedig „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által“ (Róm. 10:17). Istennek úgy tetszett, „hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket“ (I. Kor. 1:21). Higgyél te is magáért az Igéért, tapasztalatok nélkül, sőt a tapasztalataid ellenére is. Úgy, amint ezt a pogány asszony cselekedte.

2. A kananeus asszony a lehetetlent hitte.

Jézus a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy törődik vele. Amikor szóra nyitotta az ajkát, csak az elutasítás lett kétségtelenné: „Nem küldettem, hanem csak Izrael házának elveszett juhaihoz.“ A pogánynak semmi keresnivalója Izrael Megváltójánál. Áthidalhatatlan szakadék van a fiák é$ a kutyák között. Nem tanácsolta-e a józan megfontolás: itt ugyan semmit nem kapsz, fordulj vissza, a kérésed teljesítése lehetetlenségbe ütközik.

Az asszony mégsem tágított, mert hitt. Hitte a lehetetlent.

Ez is az igazi hit természetéhez tartozik. A hit mindig a lehetetlent hiszi. Ahol lehetőségek, valószínűségek bíztatnak, ott nincs is szükség hitre.

A Szentírás Ábrahámot nevezi a hívők atyjának. Élete valóban nagyszerű bizonyság a hit természetének eme vonása mellett. Isten hetvenötéves korában kihívja földjéből, rokonsága közül, elvezeti Kánaán földjére s ennek a gyermektelen embernek azt ígéri, hogy az a szemmel be sem látható nagy terület egykor mind az ő magváé lesz, mert úgy megszaporítja az utódait, mint, az ég csillagai, vagy a tengerpart homokja (I. Móz. 12:1—9, 13:14—17). Közben telnek az évek egymás után, közel negyedszázad pereg le az idő homokóráján s Abrahám és Sára még mindig kettesben vándorolnak nyájaik nyomában. Az ígéret beteljesülése most még lehetetlenebbnek látszik, mint korábban. Ha nem született gyermekük fiatal korukban, akkor hogyan születhenék a századik életév küszöbén. Az ígéret adása óta már több mint húsz év telt el és még mindig- semmi bíztató nem mutatkozik a beteljesülésre: egy szem

gyerek sincs, hát. hogyan lesz akkor itt nagy nép! Abrahám azonban abban az Istenben hitt, „aki a holtakat megeleveníti és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket. A reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz a szerint, amint megmondalott: így lészen a te magod. És hitében erős lévén, nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére; az Istennek Ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek és teljesen elhitte, hogy amit ő Ígért, meg is cselekedheti.“ (Róm. 4:16—21.)

1732 december 13-án kötött ki a nyugatindiai Szent Ta-