Élő Víz, 1951
1951-február / 3.szám
ALÁZATOSSÁG A testi ember számára kibírhatatlan. A vallásos ember erénynek látja és próbálja „csinálni“, a hívő emberek nagy része pedig kénytelen megállapítani, hogy ez a szó lett legkevésbbé valósággá az életükben! Áldott életű keresztyénektől hallottam: „Nem vagyok igazán alázatos!“ És ha magam sóhajtva ismertem be valaki előtt, hogy mennyire szükségem lenne igazi megalázkodásra, világosságban járó emberektől többnyire ezt hallottam: „Nekem is ez hiányzik!“ Talán neked is, testvérem? Pedig legtöbb nyomorúságunknak, megoldatlan kérdéseinknek, be nem teljesült ígéreteknek és sok-sok bűnnek ez van a mélyén: nincs bennünk alázatosság, nem tudunk igazán megalázkodni az Ür előtt. Miért kibírhatatlan az alázatosság a testi ember számára? Meg van írva, hogy a „test gondolata ellenségeskedés Isten ellen“ (Róm. 8:7.). Már a bűnbeesésnek a fel- fuvalkodás volt a gyökere: az ember olyan akart lenni, mint az Isten, A Sátán, a nagy lázadó, a saját arcképét úgy akarta örökre az emberbe vésni, hogy az embert ugyanerre az útra csábította, bizalmatlanná tette Urával szemben és a hamis felemelkedés útját mutogatta neki. így leit az első gyermek, amint fe!nőttv konok lázadóvá és ezen a szörnyű úton testvérgyilkossá! (I Móz. 4:5—8.) A büntetés alatt sem alázkodott meg. (13-14.) Az írás félelmetesen említi a ,,Kain útját“ (Júdás 11. v.): „Jaj nékik, mert a Kain útján indultak el...“ Élő lelkiismeretű ember megretten attól a gondolattól, hogy ő maga oda juthat, kétszer meghalttá, tévelygő csillaggá lehet, akinek a sötétség homálya van fenntartva örökre (12—13. v.), épúgy. mint a nagy Lázadó számára a tűzzel és kénkővel égő tó. — Hol kezdődik a Kain útja? Ott, ahol nincs alázatosság! Kain társai, akiket Júdás levele emleget, szintén a riagyravágyás útján „szakadtak ki“ (11. v.), Bálámot a hatalom hízél- kedése és a pénz vonzása csábította el, Kóré nem akart senkit maga fölött látni. Hiányzott belőlük az alázatosság. Megrendítő példákkal lehet ezt a sort kiegészíteni. Ott van Saul király szörnyű bukása. Akkor indult el a lejtőn, amikor „emlékoszlopot állított magának“ (I. Sám. 15:12) Ezért figyelmezteti őt Sámuel által az Ür: „Nemde kicsiny valál a magad szemei előtt is...“ (I. Sám. 15:17.), Egyszer maga is látta, hogy méltatlan arra, amivé Isten emelte, de elveszítette az alázatosságot! Ott van Absolon bűnnel borított útja. Honnan indult el? Nagy akart lenni! Ezért űzi c-1 tulajdon apját a trónról, s mindenki botránkozására gyalázatosán cselekszik (II. Sám, 16:22.), vérontásba, polgárháborúba kergeti a népet, ö is emlékoszlopot állíttat magának (II. Sám. 18:18.). Milyen borzalmas, átkos a veszte. Kevélységének koronája, a haja (I.. Sám. 14:25—26) okozza $ halálát. Az önmaga bálványozásának, a felfuvalkodásnak a bűne alázza Nabukodonozort az állatsorig és addig kell úgy maradnia, amíg lelke kevélységét a nyomorúság ki nem égeti és be nem látja, hogy az Ür „azokat, akik kevélységben járnak, megalázhatja.“ (Dán. 4:34.) Istennek valóban nem lehet más felelete az ember szíve kevélységére, mim az, hogy megalázza. A zsol- tá• f ó mopUja, hogv Isten megalázza ;a kevély szemeket., (Zsolt. 18:28.) bűnbánattal beszél arról, hogy Isten megalázta erejét (102:24). Hányszor teszi ezt Urunk velünk' is, amikor a magunk ereje újból és újból feltámad és elbizakodoHá tesz! Pedig keserves dolog a megaláztatás! Sok szív rejtett kevélysége éppen a megaláztatás útján derül ki. Ez történik a pusztában vándorló zsidókkal, akiket Isten megpróbál, hogy nyilvánvalóvá legyen, mi van a szívükben. És mi lett nyilvánvalóvá? üibói és újból lázadókká lettek. Azért kénytelen Isten a tulajdon népének „ellenére járni“, új és új ítéleteket hozni rájuk, mert „akkor talán megalázódik az ő körülmetéletlen szívük és akkor az ő bűnöknek büntetését békével szenvedik.“ (III. Móz. 26:41.) „Elbizakodottan senki se cselekedjék.“ (V. Móz. 17:13.) „A király szíve se fuvalkodjék fél.“ (V. Móz. 17:20.) Isten kénytelen az ő népét figyelmeztetni arra, hogy fel ne fuvalkodjék a szívük a bőségben, mert akkor az Ö ajándékai birtokában elfelejtkeznének az ürról (V. Móz. 8:14.). Hány hívő sizív távolodik el Isten nagy jósága és kegyelme tapasztalásában Tőle magától, így lesz bennük úrrá a megszokottság, hálátlanokká, keményszívűekké lesznek, természetes, hogy örömüket is elveszítik, mert elveszítették az Isten előtt való alázatosságot, elfelejtkeztek a régi bűneikből való megtisztulásukról. (II. Pét. 1:9.) Az állandó kegye- lemreutaltság tudata elmosódott, a nyert kegyelem hiábavalóvá lett rajtuk száraz, üres keresztyénekké leltek, akiknek az életét senki sem kívánja meg. Elfelé tették az alázatosság, a csak kegyel emre-utaltság bol dogságát! (Ezért kénytelen Isten az újszövetség népét is megalázni, nevelésbe venni.) Az engedetlen szívnek nagy szüksége van arra, hogy megaláztassék. Ezért, int annyiszor az Ige: „alázzátok meg magatokat“ (I. Pét.* 5:6), „öntözzétek föl az alázatosságot“ (Kol. 3:í2, I. Pét. 5:5), „teljes alázatossággal járjatok“ (Ef. 4:2), „alázatosan egymást különbeknek tartván timaga- toknál“ (Fii. 2:3). Ha az Istennel való megbékülés vágya olyan erős volna is az emberben, hogy képes lenne saját gyermekét adni a bűneiért, az sem érne semmit, mert Isten nem kíván áldozatot, hanem azt akarja, hogy alázatosan járjunk Vele, (Mikeás 6:8.) Milyen nehezen megy az embernek az alázatosság! Kész inkább mindenét odaadni, hirtelen felbuzdulásában fogadalmakat tesz, engedelmességet ígér (II. Móz. 19:8), csak megalázkodni nem akar. Sokaknak sejtelmük öincs arról, hogy nagy elhatározásaik mögött, csodaéhségük mögött rejtett kevélység húzódik meg és éppen a kevélység titkos betegsége okozza, hogy nem tapasztalhatjuk meg Isten nagy ígéretei beteljesedését. Isten legnagyobb ígéretei az alázatossághoz vannak kapcsolva. Az alázatos szívünek ígéri, hogy vele lakik (És. 57:Í5) és azt a kegyelmet is, ami neki szuverén joga, annak adja, akinek akarja, azt is az alázatosnak ígéri. (Jak. 4:6.) A kegyelem természetében rejlik, hogy nem lehet megfizetni: az ember tehetetlenül vergődhetik, bármennyit gyötörheti magát, sem szenvedéssel, sem engedelmességgel, sem áldozattal nem lehet a kegyelmet kiérdemelni. Végső nyomorúságba és tehetetlenségbe zuhanva pusztulhatna el az ember kegyelem nélkül. Mit tegyen hát az Istenre éhes ember, aki szűkölködik a kegyelem, az új élet megtapasztalása nélkül? Egyet Jakab apostol is mer ajánlani az ilyeneknek: „Alázzátok meg magatokat az Ür előtt...“ (Jak. 4:10.) A megaláztatáson és magunk megalázásán keresztül áldást nyerünk. Lehet, hogy azt kell meglátnod magadról, hogy eljátszottad a kegyelmet, sokszor kínálta Isten, mikor neked nem kellett, sokszor kellemesebb, könnyebb volt a bűnt választani, mint engedelmeskedni és most tele a szíved rettegéssel, mert jól tudod, hogy „rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.“ (Zsid. 10:31.) Testvérem, van egy út a számodra! De csak egy! Légy kész megalázni magad! A különben istenfélő Ezékiás királyon, sőt miatta egész Judán és Jeruzsálemen Isten haragja volt, mert „magában felfuvalkodék“. De mi’yen drága o’vasni a folytatást: „Azonban megalázta magát Ezékiás az ő felfuvalkodottságában Jeruzsálem lakosaival egybe, ezért nem szállá többé rájuk az Ürnak haragja... (II. Krón. 32:26). És minden dolgában igen szerencsés vala Ezékiás (30. v.) és nagy gazdagság adatott néki“ (29. v.) Az ür a megalázkodás után visszaengedhette Ezékiást az elveszített, kegyelem örömébe. Még többet is mond a Biblia. Manassé király utálatos, gonosz volt Isten szemében, bálványtemplomok építése mellett szörnyűségeket művelt, „fiait átvitte a tűzön, jövendőmondásokat, varázslásokat és szemfényvesztéseket űzött, ördöngősöket és jövendőmondókat szerzett és sok gonoszságot cselekedett az ür szemei előtt (II. Krón. 33:6.), elcsábító Judát és Jeruzsálemet, hogy még gonoszabbul cselekedjenek, mint a polgá- nyok“ (9. v.) és noha megszólította az Ür, nem figyel- mezett reá (10. v.) mégis — milyen csodálatos — amikor Manassé a nyomorúságban teljesen megalázta 2 ELŐ MZ
