Élő Víz, 1950
1950-december / 25. szám
szívén és lankadatlan imádságában. A misszió előretörő szolgálatának mindig nagyon fontos része volt a szervezett háttér kiépítése. Tovább. Béreából Pált egy kis útitársaság követte. Fe- nvegetett életű vezetőjüket semmiképpen nem akarták egyedül útjára engedni. Azután megkérdezni és tanulnivaló is annyi volt még. Az indulók közt lehetett egy görög keresztvén Sopátrus, Pyrrhus fia, akit később is az apostol társaságában találunk. Szamárháton lovagoltak a nyári nap forróságában a tengerpart felé. Hosszú, fárasztó út után tárult ki előttük az Egei tenger sok szigetével. A kis parti kikötővárosból, Dionból, bizonyára indultak vitorlások Neapolisba, Filippi kikötővárosába, vagy Thessalo nika kikötőjébe, azonban mindezek nem vonzották Pált. ö még mindig élőre nézett. Egy Athénbe igyekvő kis vitorlásra szálltak, amelyik éppen akkor szedte föl a horgonyát, feszítette ki a vitorláját és indult ki a kikötőből. A sok sziget között változató-; úton indultak s érkeztek meg nem sok idő múlva Athén kikötővárosába, Piraionba-. Itt azután ütött a búcsú órája. A béreai atyafiak átvették Pálnak a rendelkezéseit és indultak vissza otthonukba. Pál pedig, amint ott állt a tengerparton, a vissfjfelé vitorlázó hajó után tekintve, egyedül maradt, Most volt először egyedül azóta a nyolc és fék esztendő óta, amikor Barnabással együtt elindult a misszió szolgálatára, ö is megfogadta Mestere tanítását, aki kettenként küldte szét a tanítványait. Eddig min- djg Pál is hűséges társaival járt s most valóban egyedül érezhette magát. Nem sokat mélázott mégse az egyre kisebbedö hajót szendéivé, hanem megragadta vándorbotját, maga mögött hagyta az élénk forgalmú kikötőt es hosszú léptekkel elindult azon az egyenes úton, ami összekötötte Piraiont Athénnel. A széles, köves utat magas erős, de itt-ott már omladozó falak szegélyezték. Pál maga előtt látta magasan hatalmas sziklára építve Parthenon templomát, Görögország koronáját és dicsőségét. A fejedelmi templom előtt csodálatos szépségű Pallas Athéne-szobor állott. A görög művészet alkotó ereje és páratlan formakészsége öntött beléje életet. Arany koronája ragyogott az augusztusi nap megtörő fényében. Pál apostol megérkezett Athénbe. Akiket a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok Az iszákosmentő misszió november 15—19-ig tartotta Gyenesd^son az őszi konferenciáját. A 35 résztvevő között 15—16-an volták kifejezetten iszákosok, a többiek pedig előadók, a mentőszolgálatban munkálkodók és megszabadult iszákosok. Kilencen nők, a többiek férfiak. Az iszákos felebarátaink között voltak iparosemberek, kocsmárosok, tisztviselő, földművesek, varrónő, intelligens asszony, sőt lelkészek is. A Kapernaum sok csodát látott konferenciai telepe újabb áldásoknak lebegett a színhelye. Az érkezők jelentékeny részét rábeszélés sei, unszolással juttatták el a konferenciára, azonban alig-alig maradt közöttük érintetlen. A konferencia öt napja a lelkekért való tusakodásnak, a személyszerinti pásztori szolgálatnak. a Krisztustól nyert, mentőszeretet megmutatásának állandó alkalma volt. Súlyos bilincsek hullottak le. elrontott, hasznavehetetlen életek kerültek újra a Mester kezébe és sok megkeseredett, reményét vesztett, mindenből kiábrándult lélek talált vissza az igazi öröm- nék a forrására. A záróösszejövetelen alig akart végeszakadni a bizonyságtételek áradatának. Igaznak tapasztaltuk meg az Útmutatónk egyik reggeli Igéjét, ami a konferenciának szinte vezérigéjévé lett, hogy Jézus Krisztus ,,megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.“ (És. 42:43.) A konferencia résztvevői a keszthelyi gyülekezetben is szolgáltak a vasárnapi istentisztelet után. mégpedig mind az evangélikus, mind a református templomban két-két bizonyságtevővel. Szolgálatuk nyomán a vasárnap délutáni záróösszejövetelen már nyolc-tíz keszthelyi résztvevő is jelen volt, sőt bizonyságtevő is támadt közülük. A keszthelyiek kívánságára, még az elutazáskor is, hétfőn reggel a csatlakozó vonatra várás idején tartottak egy összejövetelt a református gyülekezeti teremben, ahol dulásról tudunk. Jézus Krisztus neve mintegy nyolcvanat) vettek részt a. legyen dicsőséges mindezért, keszthelyi protestánsok közül. Isten Hadd közlünk ez alkalommal egv ezt is nagyon megáldotta. Több meg- bizonyságtételt is megszabadult iszá- indulásról és egy nyilvánvaló szaba- kos felebarátunk ajkáról. Krisztus a mocsokból emelt fel Olyan mértékben ittam, hogy elvonó kúrára kellett mennem. A kórházból boldog örömmel akartam távozni. Az orvos is azt mondta, hogy végre egy beteg, aki teljesen meggyógyult. De ez csak addig tartott, amíg a kórházból ki nem léptem. A kapuban azt kérdeztem: Uram, most hová? A családom vidéken volt, és én irtóztam attól a gondolattól, hogy folytassam a régit. Azt mondtam magamban, hogy persze, hogy a vendéglőbe kell mennem, hiszen gondolkoznom kell valahol, mihez is kezdjek? Beültem, akkor már rendeltem is. Egy pohár után jött a másik. Az lett a vége. hogy néhánv nap után beutaltak egy másik kórházba elvonó kúrára. Itt nem volt rlyan 'szigorú házirend, ki lehetett menni és én ki is mentem inni, mert nem tudtam ellentállni. El voltam keseredve . és ez. jó kifogás volt az ivásra. Egyik nap erősen illuminált állapotban mentem haza a kórházba. Másnap már részegen vittek be. Erre kitették a szűrömet. Már gyűlöltem magam, nem tudtam, mit tegyek, valósággal sikoltottam fájdalmamban. Orvost, ügvvédet kerestem, csak Isten nem jutott az eszembe. Öngyilkos akartam lenni. Nem tudtam egyszerre annyi mérget venni, amennyire szükségem lett volna. Bejártam minden gyógyszertárt? és összeszedtem egész szép mennyiséget. Feloldottam egy háromdecis pohárban, megírtam a búcsúlevelem, s megittam a mérget és vártam a halált. Nem jött. Nagyon el voltam keseredve, rosszul voltam, nem tudtam meghalni. Kábultam, tántorogtam, de csak nem haltam meg. Túlestem ezen is, s akkor józanul azon gondolkoztam, haza kellene mennem a családomhoz, a falumba. Hazamentem. Rá hat napra nyugdíjaztak. Hogy ne legyek tétlen, dinnyeföldet béreltem felesbe és ott dolgoztam. Ott éjjelente magamban, egyedül, vizsgálgattam a csillagos eget, a csillagjárást. Egyszer azon vettem észre magam, hogy össze van kulcsolva a kezem és imádkozom. Én, aki soha nem mondtam ki olyan szót, ami Isten dicsőségére szolgált volna. Ettől kezdve szükségem volt az imádságra, annyira, hogy egy este el voltam foglalva, nem imádkoztam és éjjel felébredtem, mert elmulasztottam. Valóban életszükségletté vált, az imádkozás számomra. Vége lett a dinnyeszezonnak, bementem a faluba feleségemhez és első volt, hogy összevesztem vele. Akkor érkezett a nyugdíjam, elkértem tőle és felmentem Pestre. Első utam megint a vendéglő volt. s ott elittam az összes pénzem annyira, hogy még útiköltségem se maradt. Gyalog kellett 77 km-t megtennem hazáig. A bűn nyomában valóban ott volt a büntetés. A feleségem nem akart beengedni, én csak annyit kértem, két napra engedjen be. Beengedett, de hamarosan eltávolítottak otthonról, hogy hova, csak akkor tudtam meg, amikor már a Lipótmezőn voltam. Megdöbbentem. de aztán belenyugodtam. Egyik betegtársam adott egy Üj-. testámentumot. Régen is olvastam, de 6 ÉLŐ VÍZ
