Élő Víz, 1950
1950-szeptember / 20. szám
Tusakodás ax Vrral Sok imaközösségi óra, csendesnap előzte meg a fóti konferenciát. Ezenfelül úgy Budapesten, mint az ország minden részében számtalan imádság szállt Urunkhoz, hogy könyörüljön, úgy a szolgalatot ellátókon, mint a résztvevőkön. Isteni a konferencia előkészítését a hit harcává tette. Látszólag minden ellene volt. Röviddel előtte lemondott az egyik főelőadó, helyette nem volt, aki a szolgálatot elvállalta volna. Minden újabb felkérés kudarccal végződött, mindenki elfoglaltságára hivatkozott. Egy héttel a konferencia előtt meg csak 1—2 jelentkező volt. Minden jel azt mutatta, hogy a résztvevők összlétszáma a 60-at nem fogja meghaladni. Ugyancsak egy héttel a konferencia előtt a konferenciai pénztár teljesen üres volt. Látszólag semmi remény nem volt arra, hogy a nincstelen elesetteket el tudjuk juttatni a konferenciára. Állandó tusakodás közben érkezett el szeptember 29-e. Isten csodált müveit. Ahány nincstelen el akart jönni, mind el tudtuk vinni Fótra, mert ez alatt az egy hét alatt megmozgatta Isten a szíveket és a legcsekélyebb összegtől komoly nagy összegig egymás után érkeztek az adományok az ország minden részéből. Elrendeződött az előadó kérdése is. A jelentkezők száma pedig elérte a 80-at. A Nyugati pályaudvar váróterme Fótra igyekvőkkel népesedett be már a kora délutáni órákban. Ott voltak a makóiak, a békéscsabaiak, egriek, tiszaszentmárto- niak, budapestiek, stb. Folyt az ismerkedés, a régi ismerősök pedig nem győztek kérdezni és felelni. Ott voltak azok is, akik Krisztus szabadítását jöttek kérni és megtapasztalni. Bizony nem egy teljesen illuminált állapotban. A konferencián a hit harcát tovább kellett folytatni, sokkal fokozottabb mértékben, mint eddig, mert a Sátán is hatalmas erőkkel vonult fel. Nagyon féltette az ott- lévő 38 iszákost és még néhány egyébbel megkötözöttet. Mivel a résztvevők között sok volt az érdeklődő is, a munkások száma kevésnek bizonyult. Az első két napon a sátáni erők igen nagyoknak bizonyultak. Hogy szemléltessük, az alábbiakat mondjuk el.* Egyik éjszaka érkező csoportunk Rákospalota— Újpesten az átszállásnál a Vác felé haladó vonaton felejtette az egyik résztvevő bőröndjét. Reggel hiába telefonáltuk végig az állomásokat, a bőröndnek nyoma veszett. Egyik iszákos felebarátunk meggondolta magát és visszautazott Pestre, hogy onnan lakóhelye, Miskolc felé folytassa útját. A sátán utolsó próbálkozása az volt, hogy egyik kedélybeteg testvérünk elhagyta észrevétlenül az otthon területét és sehol sem találták a kutatására kiküldött csoportok. Attól lehetett tartani, hogy öngyilkosságot követ el. Mindez arra vezetett, hogy a munkások meglátták teljes tehetetlenségüket és így teljesen istenre tudtak hagyatkozni, mindent Tőle vártak. Megnövekedett az imádsággal töltött idő, megszaporodott az imacsoportok száma. Kora hajnalban már ima szállt az ég felé, de még éjfél után is1 voltak tusakodók. A harmadik napon megtört a Sátán ereje és Krisztus kegyelme sokak előtt nyilvánvaló lett. A már említett kedélybeteg testvérünk előkerült teljes épségben. A fóti vasútállomás értesítette az otthont, hogy a bőröndöt leadták Alsógödön, érte lehet menni. Amikor azután a bőröndöt átvizsgáltuk, kiderült, hogy semmi sem hiányzik belőle. A hazautazni Teljesen az alkohol rabságában éltem. 1945-ben férjem fogságban volt, két gyermekemmel egyedül maradtam. Körülvettek a jó barátok, felkaroltak és bizony volt borozgatás is. Az első pohár után jött a többi. Amikor hazajött a férjem, figyelmeztetett, hogy hagyjam abbat nem lesz jó vége, de addigra már megszerettem a bort. Nem is a bor kellett, hanem a mámor. 9 Később annyira fajult a dolog, hogy elmentem hazulról. Nem kellett sem a férjem, sem a családom. Kimaradtam másnapig' sőt 2—3—4 napig is. Családommal nem törődtem, az emberek nyelvére kerültem, én pedig kezdtem szégyelni magamat. Rájöttem, hogy így nem mehet tovább, de megváltozni nem tudtam. Már a bor nem kellett, rum kellett meg pálinka. És így ment 4 éven keresztül. Akkor az édesanyám orvoshoz vitt, rítt egyiktől a másikhoz. Meg is operáltak 'basedotv). Később anyám egy ideggyógyászhoz vitt, aki hipnózissal kezelt, ide semmi eredmény. Már mindenem zálogba került, de az italról l mondani nem tudtam. Egyszer részegen felültem egy motorkerékpárra. A vezető is be volt csípve. A kórházvágyó iszákos felebarátunk csak Pestig jutott el. Kiment a Duna partjára, hogy eldobja magától az életét. Amikor már a habok közé akarta magát vetni, a fóti csenge- tyű hívogató hangja csendült a fülébe. Nem tudott tovább ellent- állni, visszajött a konferenciára és végig ott is maradt. A hit harca most már láthatóan is győzelmes harccá kezdett válni. Mind több és több bünvallás hangzott el a bibliakörökben. A magánbeszélgetések és magángyónások is megszaporodtak. Az ötödik napon pedig már az ebédidőtől az úrvacsoravételig szinte megszakítás nélkül folyt a magángyónás és mindig több és több örvendező, bünbocsánatot nyert, megkötözött- ségétől szabadult járt az otthon területén. Az esti morzsaszedés Krisztus dicsőségét tette nyilvánvalóvá. Hálás szívű emberek mondották el több-kevesebb szóval, mit köszönhetnek Megváltójuknak, Sza- badítójuknak. A másnap reggeli vonatok nagyon sok hitükben megerősödött, megújult testvérünket vitték visz- sza e világ zajába, de hisszük, hogy csupán mint vándorokat, akiknek az aranyvárosban lesz lakóhelyük, hogy ott örök menyegzőben vendégeskedjenek. ban ébredtem fel- A kórházban meg- ogatott a falunk papja. Szerettem volna, ha Istenről beszél, de ezt nem telte. Nagyon vágyódtam a Biblia és imádság után, de hamarosan el is felejtkeztem róla. Kikönyörögtem magam a kórházból, mert inni akartam. Mikor hazakerültem nekiestem az italozásnak, hogy a három hetet is behozzam. Édesanyám igen kétségbeesett. Ekkor tudta meg az Iszákosmentő Miss- szió címét. Könyörgött, hogy menjek eh El is mentem, de nem kívántam az Igét. Ügy gondoltam, nekem nincs szükségem ilyesmire, Isten úgy sem szeret, ha szeretne, akkor nem engedné ezt. Mikor harmadszor kellett volna mennem, becsiptem. Édesanyám telefonhívására kijött egyik munkatárs és elvitt bizonyságtevőkhöz. Rámszakadt szerencsétlenségem és boldogtalanságom. Öngyilkos akartam lenni, már minden tervem meg volt. Hiszen mindent megpróbáltam, mégsem volt szabadulásom. Gyermekeimnek sincs így szükségük rám. Elmentem Répcelakra az Iszákos- mentő Misszió csendesnapjára és akkor éreztem, hogy van Isten. Több embert láttam, aki megszabadult. ÉLŐ YtZ 7 *tafyye a vz&zadiU áld zlvtvzM