Élő Víz, 1950

1950-január / 2. szám

Kunos Jenő magyar misszionárius 1939-ben érkezeit Pekingbe. Erre va.ó emlékezéssel közöljük első missziós út* járói szóló írását.

„Jézus megérkezett!“ Ilyen elcsoüálkoádató szavakka' fogadott bennünket egy jzurtos, ma- szalosképű kínai gyerkőc faluja szé.én, mikor lel tűntünk keiék- páion érkezve. Ilyen emlékezetes szavak maradtak bennem halványuló emlékként első missziós utunkról.

Kora reggel indultunk el Pekingből. Végtagjaim, különösen kezem, majdnem megmerevedtek az egy' órás kerekezés alatt, amig elértem a pekingi észak- nyugati pályaudvart. Innen indult meg nagyokat szuszogva a kis vicinális nyugat felé. Az egész szerelvény nem is állott másból, mint két kocsiból.

A vonaton találkoztam össze négyes társaságunk tagjaival. Hanter amerikai misszionáriust már régebben ismertem. Az ő meghívása folytán határoztam el magamat erre az útra. ö már másodízben van Kínában és most a pekingi nyugati hegyek között kezdett munkát. Olyan helyen, aliol nem működött semmiféle piás misszió. A másik két munkatárs a kínaiak közül került ki. A hét munkanapjain az egvik helyi jellegű; bibliatársu'at szolgálatában működlek, mini fordítók. Ilyenformán ők is ismerős körömből kerüllek ki.

A kupéban minden ülőhelynek megvolt a gazdája. S ennek a nagyszámú utasnépnek minden tagja kapott néhány evangéliumi tartalmú, képpel köny- nvebben érthetővé tett röplapot. Ezenkívül idősebbik kínai kollegánk énekkel is kifejezésre juttatta, hogy Jézusnak igénye van minden emberre. Az énekszövegek félnégyzetméter nagyságú papírra voltak felfestve. A nyolc-tíz énekgyűjtemény tekercs alakban könnyen kezelhető volt. De nemcsak a vonatban, hanem később is jó szolgálatot tett^ amikor a keskeny utcákon, udvaron került sor az éneklésre.

Ugyanis egy órai döcögős után célnál voltunk. Az állomástól még néhány percet kellett ugyan hajtanunk, amikor is megismerkedhettünk a kínai talaj marasztaló homoktengerével és a gidres-gödrös út nehézségeivel. Velünk szemben hosszú sorokban ereszkedtek le a szamár-, ló- és tevekaravánok. A tevék százai hintálták hátukon a zsákba kötött szenet és meszet, ameltyel némelyik karaván egészen bement Pekingbe, mások azonban valamelyik közbeeső állomáson eresztenék le terhüket. Az a falu, amelybe bejutottunk, kicsi volt és alig ü'között ki sárga környezetéből. Törpe házacskái a falvat körülölelő kopár hegyekből kapták .a szükséges építőanyagot, de a betapászloll falat senkinek se jutott eszébe fehérre meszelni. Nem akarják azok magukra vonni sem a rossz szellemek, sem a rablók, sem pedig az utasemberek figyelmét.

De még a misszionáriusok figyelme is elkerülhette valahogyan ezt a helyet. Nincs ottan sem templom, de még igehirdetésre szolgáló helység sem. De hogyan, hogyan nem, egy család férfitagja kezéhez kapott egy evangéliumi részt. Fiával együtt sokat forgatta azt, amíg egyszercsak összehozta őket az Űr küldötteivel. S azok engedtek a hívásnak, hiszen legalább is egy ajtó nyitva állott előttük.

Ezen a nyitott ajtón léptem be én először ilyen vidéki otthonba. Igénytelen és szerény volt az. A fekvőhelyül szolgáló emelvényre odakerült az arasznyi ma^as fémasztalka, rája az evőpálcikák és különös, saját őrlésből készült harapnivaló. Ezt természetesen megelőzte a mindjárt belépés után felkínált párolgó tea. A család tagjainak bibliaórát tartottunk, amelynek végeztével engem kértek meg hálaadó és könyörgő imádságunknak az Ür elé vitelére. Kínaiakkal együtt, egy nyelven dicsérhettem az Urat!

Azután kikerültünk az utcára'. Egy ház déli, napsütéses oldalán állottunk meg, de most már többen, mert a fenti család tagjai is velünk tartottak1,. Hamarosan gyerektömeg vetődött oda, akik nagy igyekezettel tanulták az énekeken. Mikor már a felnőttekből is jókora tömeg verődött össze, akkor szóltak hozzájuk ketten az igét hirdetve és sokaknak traktátusokat osztottak szét. Megint visszatértünk annak a keresztyén családnak az otthonába és ekkor az udvaron elhelyezkedett csoporthoz szólottunkl. Milyen félve jöttek egyeseké Mások közben tovább állottak. Ki mit vitt magával, én bizony meg nem tudom mondani. De kérvekértem az Urat, h<jgy a ház falára kitűzött plakátalakú kínai jegyek: „Higyj az Ür Jézusban és üdvözölsz mind te, mind a te házadnépe“ — ragadja meg minél több ember lelkét.

Amikor a viszontlátás kifejezése után elkerekeztünk a másik .falu felé, akkor boldogan gondoltunk arra, bogy egy-két hét múlva ezen a helyen kis bérelt helyiségben evangélizáló helye lesz a falunak, amit maguk a kínaiak béreltek ki erre a szent célra.

A következő falu abban különbözött az előbbitől, abban még ennyire sem tudták ezek a missziói munkások megvetni a lábukat, mert ott nincsen egyetlen kimondottan keresztyén sem. Ennek ellenére az utcaszögleteken, éppen a bol,tok előtt, jóval nagyobb embercsoport várt ránk, mint amott. Itt kiabálta örömmel a többieknek a kis kínai emberpalánta, hogy Jézus megjött* Talán sokáig kellett várakozniok és már türelmetlenül várták. Az énekek tanítása után önként kínálkozott az alkalom, hogy az adott témáról szóljanak azok, akiknek meg kellett nyitni az ajakukat: Jézus eljött egyszer. Jézus közeledik hozzátok az ő áldott beszédén keresztül.

Külön csoportokba állottak a figyelmes férfiak, külön a női hallgatóság s legelői a gyerekek. Micsoda kosztól fekete kezeket láttam, azután pirosfestékkel kikent gyerekarookat, vastag kenőccsel befedett sebeket. A mellettünk elha'adó, de néhány percre megálló tevehajcsárok is szinte feketék voltak a szénportól és az út porától. Ez utóbbiak bizony igen ritkán tévednek pont akkor errefelé^ amikor az ige hirdettetik. NaDról-naüra. hónanról-hónaDra halasnak tevéik mellett s vészik szünet nélkül a robotmunkát. Kétséges az is, hogy a kezükbe nyomott írásrészt megértik-e. vagy egyszerűen ki tudják-e böngészni a sok fejtörést okozó kínai írásjelek értelmét. Ezek mellé is oda kell sszegődnie valamelyik Filepnek. (Csel. 8.)

Ha Isten vezetése szerint járunk, akkor észrevesszük, hogy szakadatlanul kínálkoznak az alkalmak a magvetésre. A fent leírt útat megelőzte egy másik esemény. A kalgani missziói kórház orvosa kérésére elvetődtem üzleti ügyben az itteni kötszergyárba. Sok mindenre rákerült a sor a beszélgetés folyamán s közben az egész gyártelepet bemutatták. Lassanként rátereltem a beszélgetést a szükséges dologra. Soha nem vetődtek be ők se keresztyének közé. Kértem őket, hogy tegyék meg ezt a^ jövőben. Mikor a megmegrendelt dolgokat leszállították, átnyújtottam nekik néhány evangéliumi részt. Azóta sokszor kértem Istent, hogy nyissa meg a szemeket a látásra és a szíveket az ige befogadására.

Jézus jött. Eljött erre a világra. Bokopogtatott a kínaiak közé is már egy századja. De most is itt jár velünk, az ő gyarló küldötteivel.

Az első missziós utamon megtanultam a nagy leckét: Jézus jött. Nem a misszionárius! Jézus minden, a küldött senki. Micsoda kimondhatatlan kegyelem lenne az, hogyha az emberek jelenlétünkkor megéreznék, meglátnák és megtapasztalnák: Jézus •ljött'

„JÉSU LAI LA"