Élő Víz, 1949

1949-május /11. szám

majdnem a földig, — ilyen mélyen, mert a szószéket kell a vállán tartania. Peti még farigcsált a gidáján, de gondolatai messze jártak, a templom faragványai körül. Ó, ha egyszer ő is megláthatná! Sajnos, ez a számára teljesen lehetetlen. * ' — ördögadta szúnyogjai! — mondta kis Hanna egy este karjára csapva, amint szüleivel a kertben ültek. Ettől az estétől kezdve nem volt szabad kondás Pe­tivel játszania. Az napokig várt rá. Végül belenyugodott, hogy Hanna eltűnt az életéből. Mert hogy miatta a ke­rítése mögött várjon, hogy láthassa, arra nem volt ké­pes. Hát nem kapja meg a gidát, pedig már rég készen van. Kár, de nem lehet rajta változtatni. Peti tovább legelteti a disznait és faragja az állatkáit. De nem, ál­latok az utóbbi időben nem készültek. Bicskája alól, újra meg újra nehézkes emberalak került ki, mélyen lehajtott fejjel. De amint elnézi kész művét, mindig csak azt mormolja: — Nem, ez nem az igazi. — Nem tudom, hogy néz ki, meg kell néznem. — És a faemberkét be­veti kis őszi pásztortüzébe, le se veszi róla a tekintetét, míg el nem hamvad. * Egy este Peti a templom előtt áll. Körülnéz. Egye­dül van. Szíve a torkában dobog. Mindkét kezével bele­kapaszkodik a templomajtó kilincsébe. Lassan, nehezen húzza lefelé. Minden erejével rá kell kapaszkodnia. Mégse nyílik. Zárva van. Milyen hosszú előkészület kellett gondolatban, vágyban, amíg Peti a templomajtóig eljutott. És most csukva van. A templom elzrkózott a kis nyomorult, piszkos, kondás Peti elől. Apjának igaza volt, amikor azt mondta: A templom nem nekünk sze­gényeknek való, hanem a gazdagoknak. Másnap este megint a templom előtt állt Peti. Zárva volt. De aztán, harmadszorra, sikerült neki. Az öreg harangozó beharangozta a vasárnapot, s most szokása szerint hallgatagon ült a templom csend­jében. Kissé oldalt ült, ahonnan az oltár szép feszületét jól láthatta, mert azt igen szerette. Peti így nyitva találta a templom nagy vasalt ka­puját. Hirtelen besurrant egy oldalsó sötét zugba. Mi­vel nem látott senkit, egyre merészebb lett. Megkereste, meg is találta az oroszlánt meg a férfit, kinek a szószé­ket kellett tartania. És még sok mást. De egyszerre mindez mellékessé vált. Egyáltalán nem hatott rá. Amint Peti a templomba belépett, már messzifői meg­látott valamit és erről nem tudta levenni a szemét. Ez vonzotta ellenállhatatlanul az oltár felé. Egy nagy ke­reszt állt itt fából s egy ember volt ráfüggesztve. Petit valósággal megigézte. Hát még ilyet is lehet faragni? Ki volt ez az ember, aki itt függött? Peti nem tu­dott elszabadulni előle. Amint elnézte a keresztre feszí­tett arcát, az egész megelevenedett. Sokkal élőbb lett számára, mint bármely más emberarc. összekulcsolta a kezét. Igen, ez az igazi. Ilyennek kell lenni az ember- arcnak. Maga sem tudta, de szegény szívében áhítatos szent szeretet ébredt a kép iránt. Állt. Időt, helyet felejtve. Hirtelen egy kéz nehe­zedett a vállára. Ijedten menekülni akart, de az erősen megfogta. — Ne félj —- hallotta a harangozó nyugodt, mély hangját. — Eleresztlek, de előbb valami jót szeretnék neked mondani. Elszállt Peti ijedtsége. A tekintete hirtelen ballábá­ra tévedt, amivel délután tehénpiszokba lépett. Vájjon szabad ilyen lábbal templomba jönni? De most már itt volt. S azt a jót, amit az öreg ember mondani akar, mégis meghallgatja, mielőtt elszalad. — Először mondd meg ki vagy — nézett rá a ha­rangozó barátságosan. — Kondás Peti — válaszolta bátortalanul. — Szívesen jársz templomba? — Igen, mondta Peti, de azután azt gondolta, hogy hátha ebből baj lesz és gyorsan kijavította. — Nem. — És ismét menekülni akart. — Várj már, szólt a harangozó, hiszen tudod, hogy még mondani akarok valamit. Szeretsz egyedül a temp­lomban lenni? Peti némán bólintott. — Látod én is szeretek itt lenni. Harangozás után minden szombaton itt vagyok s neked megengedem, hogy idejöhess. Akarod? Peti felnézett az öregre. Szemébe valahonnan mély­ről egy meleg sugár költözött: — Igen — válaszolta, mindig itt leszek. — Most nem tartlak tovább — a harangozó végig­simított a haján, de Peti lerázta a kezét. — Isten vele — bökte ki és gyorsan eliszkolt a temp­lomból. * Szombaton, amint a harangozó kinyitotta a templom­ajtót, hogy harangozni menjen, Peti már régen ott állt I a templomudvar kőfala mögött és várt. Arcát, kezét megmosta, a fülére ugyan nem gondolt, de a lábai egé­szen tiszták voltak. Mire való a templom háta mögött a kis patak. Alig hallgatott el a harang utolsó kondulása, Peti átszaladt a templom udvarán s eltűnt a templom sötét bejárójában. Egyenesen az oltár felé tartott. — Az ember, amilyennek lennie kell, mormolta. Sze­meit a keresztre feszítettre függesztette, mintha nem­csak a formák szépségét, de mindent, ami kifejezésre ju­tott benne, magába szeretett volna szívni. — Az Em­ber. — Suttogta. — De miért ily szomorú? Miért van kereszten? — Szemei elsötétedtek, úgy vele érzett. A harangozó után nézett, aki éppen lejött a lépcsőn és feléje tartott a középen. Barátságosan bólintott Petinek s megszokott helyére ült csendesen. Ahogy a fiú észre­vette, hogy nincs mitől tartania, lassan nekibátorodott. — Ki az az ember? — kérdezte halkan, a keresztre mutatva. — Isten Fia — felelt az öreg — és miattad függ a kereszten. — Miattam? — Peti szemébe csodálkozó kérdés sietett. Az öreg harangozónak csodálatos^ meleg lett a szíve körül. — Mit szólnál, ha minden szombaton beszélnék ne­ked valamit Isten Fiáról? örülnél? —- Igen — felelt a fiú, — nagyon örülnék, ha vala­mit megtudhatnék róla. Az öreg harangozó lassan beszélni kezdett. Hallga­tagon nézték mindketten a keresztet. Nagy sokára hagy­ták el együtt a templomot. * Peti legdrágább kincse a kis gida volt. Egy nap elhatározta, hogy odaajándékozza Isten Fiának. Nem bírtá elviselni, hogy valamit ne adhasson azért a nagy szeretetért, amellyel őt szerette. De a harangozó ne tud­jon róla. Senkinek sem szabad tudnia róla. Egyik szombaton Peti kissé visszamaradt. Előko­torta a sapkájában őrzött gidát és gyorsan az oltárra helyezte, a kereszt lábához. Aztán sietett a harangozó után. Mikor a pap vasárnap reggel a templomba lépett, súlyos teherként nehezedett rá, hogy megint csak pár öreg nénike ült a padokban. Mindig ugyanazok. Hol PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom