Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok... 7 7 Pünkösd előtt a tanítványok zárt ajtók mögött sóhajtoztak annak ellenére, hogy bizonyos tapasztalataik voltak a feltámadott és élő Krisztusról. Erőtelenek és gyengék voltak. Pünkösd napján azonban nagy változás ment végbe ben nük. A zárt ajtók felpattantak és Szentlélekkel teljes emberek siettek a nép közé, hogy hirdessék Isten nagyságos dolgait. Semmi sem tudta őket tovább zárt ajtó mögött tartani. El kellett mondaniok mindenkinek az örömhírt: ,,bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tetté Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.“ (Csel. 2: 36.) Nem féltek a farizeusoktól és az írástudóktól sem. Hasztalan volt a főpap fenyegetése. Péter tántoríthatatlan maradt: „Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.“ (Csel. 4: 10.) Mi történt ezzel a Péterrel? Hiszen nem sokkal előbb még a főpap szolgálóleányától is megijedt és esküdözve állította, hogy nem is ismeri a Názáretit. Hogy mer most így beszélni a főpappal? Kiáradt rá Istennek a Szentlelke és megtelt mennyei erővel. Isten szinte minden egyes választott eszközének meg volt a maga személyes pünkösdje, amikor vette a felülről való erőt és beteljesedett Szentlélekkel. A XIV. században (1290—1361-ig) élt, híres híres strassburgi prédikátor, T au 1 e r János a sötét középkorban nyerte el ezt a mennyei erőt, a Szentlélek teljességét. Már a Lélek gazdag kiáradása előtt is híres igehirdető volt. Tehetséges és nagy tudományú ember. Egyszer Baseli Nicolaus, az „Isten barátai“ nevű kegyes társaság alapítója arra kérte, hogy tartson egy igehirdetést: „Hogyan lehet magasabb lelki életre eljutni?“ címen. Tauler meggyőző erővel hirdette, hogy a teljes átadás és önmegtagadás az igazi meg- szentelődés egyetlen útja. Nicolaus azonban elégedetlen volt a prédikációval. — Igehirdetésed sok magában véve jó és figyelemre méltó dolgot tartalmazott — mondta utána —, azonban te magad nem élted át még mindezt. Még mindig a tantételeidben bízol. A Szentírás betűit ismered, de a Lélek erejéről semmit nem tudsz. — Barátom, nagy kort értem meg — mondta Tauler meglepetve, — de velem így még senki nem beszélt. — Ha őszinte vagy önmagaddal szemben — folytatta nyugodtan Nicolaus — akkor te magad is igazat adsz nekem. Nemde még mindig szereted a hiábavalóságot és a testi kényelmet. Ez pedig megrontja és beszennyezi a szolgálatodat. Ráadásul a tanításodból is hiányzik az evangélium kellemes illata. És vájjon bírod-e a Lélek teljességéi, mikor alig akadnak, akik az igehirdetéseden keresztül elnyerték a Szentleiket? Baseli Nicolaus tapasztalatai meggyőzték Taulert afelől, hogy még tényleg nem jutott el az evangélium igazi megértésére, és nem nyerte el a Szentlélek teljességét. Abbahagyta azért a prédikálást és csendes magányosságba vonult vissza, hogy keresse a szenvedő Megváltó közelségét. Két éven át rettenetes belső feszültségek közepette tusakodott. Egyszer azonban, amikor Krisztus szenvedésére gondolt és összehasonlította az ő szegény és nyomorult életét Bár a küzdelemben ily keményen kellett állnia, tudta jól, hogy nem a saját ereje s alkalmas volta segít rajta. Egyedül az Űr kegyelméből múlhat el szivében a fájdalom. Egyedül ez a kegyelem juttathatja egykor célhoz, más nem. Ezt is alázatosan meg kellett v>allania s érte könyörögnie: Segíts az utamon erőddel S a bűneim mind-mind töröld el! Ó, végy föl engem S vígy az öledben Az ég felé! Célhoz! Oda, ahol a rész szerint való megszűnik s a teljesség kezdődik. Célhoz! El a siralom völgyéből. Célhoz! Oda, az örvendezés hazájába! Szemtől-szembe látni Isten Bárányát. Célhoz! A fényességek fényességéhez! Reménysége szerint oda mentek előre a felesége s két kicsi leánya. Majdnem hogy egy ajtónyitásra mentek. A megváltottak boldog otthonában vannak most, bár szenvedésben volt itt részük s az utolsó küzdelem kemény volt. Ő is oda szeretne érkezni, ugyanabba a fehér ruhás seregbe szeretteivel együtt, látni őket s együtt ssengeni velük a hála énekét, mint ahogy itt lent is oly sokszor tették, oly nagy boldogságban együtt lehettek. De vájjon helyesen gondolja így? Pusztán szerettei miatt oly kedves és várva-várt hely számára a menny? Ó, nem! Nem is szabad, hogy így legyen. Végül is meg kell, vallania, hogy Te vagy Uram, akiért elsősorban vágyom hozzád. Remegő kézzel és szívében égő vággyal írta le az utolsó szakaszt: Ott álljunk üdvbe öltözötten Én és szeretteim köröttem! Uram, tehozzád, Hol fénylik orcád, Vágyódom én! így született a finn keresztyénség egyik leggyakrabban énekelt istenes éneke. A harcot megharcolták. Győzelemre harcolták meg. „Dicsérd lelkem az Urat!“ — így kezdődött. Aztán köny- nyek szövődtek bele a lapuai papiakon. „Uram, tehozzád, hol fénylik orcád, vágyódom én!“ — így végződött. A két éneksor közötti harc azóta is sokak lelkében folyik. Lapudban is. Szerte a világon is. A tűz nem aludt ki. Egyre szaporodik a fehérruhások serege, akik egykor betöltik majd az egek egét... 19 PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM
