Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
Gyógyító könnyek Irta: SINNEMÄKI JUSSI Fordította: KOREN EMIL Azon a földnyelven, amelyet a Lapua és Nurmo folyócskák fognak közre, áll Lapua évszázados, gyönyörű temploma. Az idő korhadttá tette körülötte a fakereszteket s mohával födte a régi sírköveket. Abban az időben, amikor még bicskás verekedők tántorogtak durva dalokat énekelve az utakon s járták káromkodva a falvak utcáit mindenki botránkozására, egyszer csak új hangok kezdtek szárnyra kelni. Az egyik alkalomszerűen összejött közösségben beszélni kezdett egy férfi, akinek a szájából úgy vágott a szó, mint a kétélű kard. Beszéde lángolt és félemlített, mint az éjt- szaka villáma. Vihar közeledtét jósolta s a népet, a konok és hitetlen népet keményen megalázta az Űr előtt. Űj bűzgóság fakadt az otthonokban s az ajkakon új ének zendült. A bicskások közül egynémelyik titkon megrázta az öklét a templompadban a pap felé s otthon leteremtettézte az asszonyt, mert meg volt győződve, hogy elszószátyárkodta egyes dolgait a papnak s az most épp őt prédikálta ki. A legtöbben azonban, mindettől eltekintve, nem merték magukat rászánni, hogy elmaradjanak a templomból. Ha másért nem, mégis csak jó tudni, mit prédikál róluk a pap. így hát ott ültek rendszeresen s hallgatták a fejük fölött hangzó ítéletet úgy, hogy kinyílt a zsebükben a bicska s összeszorított fo guk mögül nehéz lélekzés szakadt föl. A megrázatás és forrás ideje volt ez. Beköszöntött Lapudba a tavasz. Mint ahogy a folyócska ott a templom mellett zúgva vitte a felszakadt jégtáblákat s bontotta szét a jégtorlaszokat, hogy azután megnyugodva siessen végcélja felé. Ilyen volt ez az idő lelkileg is. A lelki tavasz örvendetes jelei voltak ezek. Aztán évtizedek folytak el a két kis folyócskán. Lapua templomának szószékén az előbbi láng szavú ige- hirdető fia: Malmivaara Vilmos jelent meg. Apja csodálatos örökségével indult. Híre már korábban szárnyra kelt Savo-tól Pohjanmaa-ig. Jól képzett volt s gazdag mondanivalót hordozott lelkében. * — No, kontolai anyóka, kezdje el azt az éneket, hogy „Dicsérd lelkem Uradat“ — szólt egyszer a lelkész, amikor nagy baráti társaság volt együtt a papiakon. Majd így folytatta: — Ezt az éneket majdnem minden nap elénekeltük a nyáron. Feleségemmel s gyermekeimmel örömkönnyeket sirtunk s hálaadó énekeket énekeltünk, hogy az Űr ide vezérelt minket őseink áldott földjére. Bár a mi hálaadásunk csak annyi, mint egy szúnyog döngése, de nem fogyunk ki belőle, amíg csak bírjuk. Ki tudja, nem jön-e idő, amikor fájni fog a szív, — de akkor is hála kell, hogy fakadjoti belőle. Alig hangzottak el a szavak, az anyóka erős hangon belekezdett a kért énekbe, ami mindannyiuk szívét betöltötte. No, hiszen ebbe kezdett volna ö akkor is, ha a lelkész külön nem kéri. A hálaadás ideje volt ez, nem is volt szabad másra gondolni. Az anyóka lelkes éneke a többieket is magával ragadta. A mindenki által jól ismert Niilo erős, érces hangja túlszárnyalt a többin s a fiatal Vilho megpróbálta tenorjával utolérni. Nem csak a papiak falai visszhangozták itt az Űr dicséretét. A gyülekezeti közösségekben és a családokban is ez zengett. Nem csak a lelkész túláradó szívét töltötték be ezek a hangok. Bár neki volt a legtöbb oka a hálaadásra, hiszen Isten betöltötte legforróbb reményeit is. A hála egyformán ott volt mindenki szíve mélyén, csak a kiváltó ok volt egyénenként más. Malmivaara azt'köszönte meg, hogy ott adott neki Isten testvéri közösséget, ahol gyermekéveit töltötte, ahol apja járt előtte s beszélhet az Ige csodálatos nyelvén a nyomorúságot szenvedőkhöz s hallgathatja csendes beszélgetések során az öregek tanácsát, sajátságos és megszívlelendő tanítását, amikor az összejövetelek után az ének elhal s csak itt-oit szűrődhetik ki a házak betett ajtai mögül egy-egy ősi dallam s terjed szét észrevétlenül a házak fölött, a levegőben, a mezőn s hatol a szív mélyéig. A gyülekezetbeliek pedig azért adtak most hálát, hogy ismét élő hitű lelkipásztort kaptak. Annak a férfiúnak a fiát, aki apáikat és nagyapáikat vezette ki a bűn útvesztőiből s juttatta el a hitetlenség vaksága után egyenes útra s virágzó földre. Egy valaki mégis volt, aki talán még ezeknél ís Malmivaara Vilmos feleségével és leányaival. buzgóbban zejigett dicséretet Istennek. Az egyházfi, az öreg Vallenberg. A megrendültségtöl remegett a hangja. Oly világosan emlékezett arra a vasárnapra, amikor Bergroth Eelis megkérdezte tőle: — Valóban olyan kiváló pap Malmberg Niilo Gusztáv, mint sokan mondják? — Olyan valaki ő, amilyen még nem volt itt soha és nem is lesz egyhamar — válaszolt akkor. Most sem akarta visszavonni a szavait, de tudta s íme megtapasztalta, hogy az Űrnak van a papok számára is, épp úgy, mint másoknak is, mindig új mondanivalója s új tanítása. Megrendítette őt az, amikor felismerte, hogy az apa vére lüktet a fiú ereiben s ugyanaz a Lélek szól az ő szája által is, ami megmentette őt annak idején a bűn útjáról. Meglátta, hogy Isten kereső szeretete újult erővel száll Lapua s egész Pohjanmaa felébredt népe felé■ Szerette ezt a papot. Isten ajándékának látta. Ezért dicsérte oly buzgón az Urat s szállt fel szive mélyéről a halleluja. * Egy esztendő múlt el ebben a kölcsönös, minden szívből .felfakadó hálaadásban. így érkezett el 1901 má17 PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM
