Élő Víz, 1949
1949-január / 2. szám
Kinek kell megváltanunk bűneinket? Amikor Dávid királynak szívére nehezedtek a bűnei, akkor így imádkozott Istenhez: „Könyörülj rajtam, én Istenem, a Te kegyelmessé- ged szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki enge- met az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; mert ismerem az én bűneimet és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül Te ellened vétkeztem és cselekedtem azt, ami gonosz a Te szemeid előtt.“ (Zsolt. 51: 3—6.) Az igaz megtérés mindig azzal kezdődik, hogy Isten az ő Igéje és Szentlelke'által ráébreszti és megszomorítja az embert amiatt, hogy vétkezett Isten ellen. Az igazi megtérés kezdete a. lelkiismeret megrettenése bűnei miatt írtén előtt. Mindaddig, amíg az ember a bűnt csak emberek ellen, földi törvények ellen, vagy önmaga ellen való véteknek ismeri, addig nem jutott el a bűnismeret legfontosabb pontjára, az Isten előtt való vétkesség felismerésére. Dávid éppen ezt ismerte fel, mikor azt mondta: „Egyedül Teellened vétkeztem“. Amikor a lelkiismeretünkben éljük át Isten baragiát, azt is megtapasztalhatjuk, amiről a 32. zsoltár írója beszél: „Míg elhallgatám Clní- neimet),' megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rámnehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében“ (3—4. vers). A továbbiakban azután a zsol- táros azt is elmondja, hogyan vallotta meg vétkeit az Ür előtt és miként bocsátotta meg az Ür azokat. Mivel a bűn mindenek előtt Isten szent akaratának a megszegése, a szív lázadása Isten ellen, azt bűnbánattal meg kell vallani Istennek. Ilyen Isten előtt való bűnvallás nélkül senki nem közeledhetik bűnbocsánatért az Úrhoz. „Aki elfedezi nz ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer“ (Pé!d. 28:13). „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól“ (I. Ján. 1:9). Az Isten előtt való bűnvallásra nem azért van szükség, mintha Isten különben nem ismerné a , mi bűneinket, ö sokkal jobban ismeri azokat nálunk is. Isten azonban azt akarja látni, hogy a bűnöket mi is bűnnek ismerjük, bűnbánattal valljuk és a bocsánatáért esedezünk. • A bűnök megvallását régi keresztyén szó- használat szerint „gyónásnak“ nevezzük, ^mikor Luther Márton az Isten előtti-bűnvallásról beszél, templomi posztillájának virágvasárnapi prédikációjában, azt a hit gyónásának nevezi. „Ez a gyónás annyira szükséges, hogy azt egy szempillantásnyi időre sem szabad elhanyagolni. A kereztyén ember egész életének ilyen gyónásnak kell lennie.“ Luther szerint Isten előtt a hívő emberis egész életén át bűnbánattal és bűnvallással s ugyanakkor Jézus Krisztusért a bűn- bocsánatban való hittel állhat csak meg. Ez a gyónás történik többek között a Miatyánknak az imádkozása közben is, amikor is bűnösnek valljuk magunkat minden bűnben még azokban is, amikre nem emlékszünk. A gyónás második íajtája, amire vonatkozóan világos rendelkezés van a bibliában, bűnvallás emberek előtt, akik ellen vétkeztünk. Jézus maga sürgetőleg beszélt a haragosainkkal való megbékélésről. Ha a bűnbánat és a megtérés Isten előtt becsületes és igazi, annak mindig az a követlqpzménye, hogy indítást érzünk a felebaráttól való bocsánatkérésre is, — legyen az akár hívő, vagy hitetlen. Nem tudja magát Isten előtt igazán bűnösnek az, aki ne éreznó szükségét annak, hogy a sokkal könnyebbet, a megsértett felebarát előtti bűnvallást és bocsánatkérést s meg ne tegye. Azok, akik csak Isten előtt vallják meg a bűneiket, azok soha nem jutottak a szent és igaz Isten elé, hanem csak valami képzelt Isten előtt monologizáltak. Luther a felebarát előtti bűnvallást templomi pöfcztillá- jában a szeretet gyónásának nevezi: „Ez a gyónás épp annyira szükséges, és Isten parancsa szerinti, mint az előbbi, mert Isten nem akar könyörülni rajtad és nem bocsátja meg a bűneidet, ha te sem bocsátasz meg a felebarátodnak. A hited sem lehet igazi és őszinte, ha nem termi azt a gyümölcsöt, már t.*i. hogy bocsánatot kérsz és megbocsátasz a felebarátodnak. Enélkiil az ember ne is közeledjen Tstenhez.“ Az evangélikus gyülekezetekben általában azt gondolják, hogy a gyónásnak ez a két fajtája: az Isten előtt és a megbántott felebarát előtti bűnvallás elegendő. Csak egész különleges esetekben látják szükségét a gyónás harmadik formájának, amikor is a lelkipásztor előtt vagy .szükség esetén valamely lelkitestvér előtt vallja meg az ember a bűneit. Luther nem így gondolkodott, hanem a legáltalánosabb tanító iratában, egyházunk hitvallási iratában a következőképpen tanít: ,,A gyóntató atyánék meg kell vallanunk ‘azokat a bűneinket, amikről tudunk és amiket a Szívünkön érzünk.“iTehát a szívünkre nehezedő és a lelkiismeretünket nyugtalanító bűnöket meg kell vallanunk a lelkipásztorunknak. A bűnvallásnak ezt a fajtáját nevezzük magángyónásnak. Luther Nagykátéja végén lévő fejezetben (Rövid buzdítás gyónásra) a következőket mondja erről a gyónásról: „Ennek az a rendeltetése, hogyha valami különleges terhűnk van, amin rágódunk és nyugtalankodunk, ha, úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég erősek a hitben, ezt elpanaszoljuk egyik testvérünknek, hogy tanácsot, vigaszt és erőt merítsünk, amikor és ahányszor akarjuk. Mert a másik kettőtől eltérően ez nincs parancsba foglalva, hanem mindenki, aki rászorul, élhet vele tetszése szerint. Innen ered és adódik, hogy maga ^Krisztus adta a feloldozást keresztyénéinek szájába s^megpa- rancsolta, hogy bűneink alól feloldassunk. Ha van szív, amely érzi bűnét és vigaszra vágyik,
