Élő Víz, 1948
1948-április / 8. szám
Sáfárság Ennek a világnak — és így a benne élő egyéneknek is — egyik legnagyobb problémája az anyagi kérdés. Nemcsak a szegényeké, a mindennapi kenyérgondokkal kiiszködőké, hanem a gazdagoké, a jómódúaké is. Sőt sokszor a nincstelenség nem jelent olyan gyötrő anyagi gondot, amennyi nyugtalanságot és békétlenséget okoz a vagyon megmentésének, megőrzésének vagy gyarapításának kérdése. A hívő emberek sem mentesek ezektől a gondoktól és kísértésektől. Jusson eszünkbe az a tréfásan hangzó, de szomorúan komoly jelentőségű megállapítás, hogy a „hívő embernek utoljára a pénztárcája tér meg“. Vagy gondoljunk arra, hogy ma ugyan hol találjuk meg a hívőknek azt a benső közösségét, amelyről a Cselekedeek könyve szól*? (4:32—35.) Talán sehol sem olyan botladozó egyéni és közösségi életünk, mint épen az anyagiakban. Alighanem azért, mert mindenféle más — úgynevezett lelki — kérdésünkben tudunk Istenre hagyatkozni, — de anyagi ügyeinket (talán mert túlságosan világinál: tekintjük) nagyon emberi módon akarjuk megoldani. Épen ezért van olyan sok kudarcunk' ezen a téren. Isten és az ember közötti viszonyt semmi sem fejezi ki olyan szemléletesen, mint a sáfárság hasonlata. Nem véletlen, hogy az Újszövetségben annyiszor találkozunk ezzel a szóval. „Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.“ (I. Pét. 4:10.) „Mid van ugyanis. amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsékedel, mintha nem kaptad volna?*‘ (I. Kor. 4: 7.) Mit jelent sáfárnak lenni? Elsősorban azt. hogy a sáfárnak magának nincsen semmije. Mindene az uráé. A máséval gazdálkodik. Korlátlan önállósággal, de ugyanakkor teljes felelősséggel. Egyszer mindenről számot kell adnia. Nos, mi is ilyen sáfárok vagyunk. Isten sáfárai. Mindazt, amink van, Istentől kapták. Testi erőnket, egészségünket épen úgy, mint szellemi képességeinket; családunkat, barátainkat, alkalmazottainkat, elöljáróinkat csak úgy, mint mindenféle földi javunkat: ételt, italt, ruházatot, házat, gazdagságot. Mint sáfárok mindennel szabadon rendelkezünk, — csak el ne feledjük, hogy egyszer majd mindenről számot kell adnunk. Amint a tálentumokról szóló példázat bizonyítja (Máté 25:14—30), ennek a számadásnak igen-igen súlyos következményei lehetnek. Akármennyire világosan áll is előttünk, hogy a sáfár első és legfontosabb kötelessége a hűség, ez önmagában még nem elég. Tudjuk, hogy az egy tálentomot kapott szolga sem tékozolta el a rábízott kincset. A számot-vetés alkalmával hiánytalanul átadta az ő urának, — és mégis a külső sötétségre vettetett. A sáfártól nemcsak a hűséges megőrzést kívánja meg az ura, hanem a reá bízott javak hasznosítását és gyarapítását is. Megnehezíti a sáfár helyzetét, hogy nincsen semmiféle szolgálati szabályzata, amelyhez igazodhatnék. Nincsenek pontokba foglalt utasítások, amelyek minden kérdésére megadnák a választ. A sáfár önállóan és szabadon rendelkezik, s egyetlen zsinórmértéke van: a lelki• ismerete. Érdekes, hogy noha a tálentomokról szóló példázat igazán anyagi természetű (egy arany tálentom értéke több, mint egymillió forintnak felel meg), ezt a példázatot mindig csak átvitt értelemben magyarázzuk. A „talentum“ mai szóhasználattal „isten-adta“ képességet, tehetséget jelent. Helyes, ha így értelmezzük, de ne szorítsuk a jelentését csak erre a körre. Nekünk nemcsak Istentől kapott tehetségünkkel kell néki tetszőén sáfárkodnunk, hanem anyagi javainkkal is! Az az igazi keresztyén élet, amikor megszűnik az én autonómiája, amikor élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. A keresztyén életnek az a csodája, hogy az énem teljes átadása jelenti egyben az egyéniségem mérhetetlenül gazdag kibontakozását és kiteljesedését. Ugyanilyen csodálatos a keresztyén élet anyagi vonatkozásaiban is. Ha eltűnik az „enyém“, ha elismerem, hogy nincsen semmim, de semmim, — mert mindenem az én Uramé, ha kész vagyok mindenemet az ő rendelkezésre bocsátani, ha megismert akaratának anyagiakban is feltétlenül engedelmeskedem, akkor csodálatosan megoldódnak anyagi problémáim. Ehhez azonban szükséges, hogy valóban megismerjem az Ür akaratát. Ezért állandó és szoros kapcsolatban kell állanom Vele. Kérnem kell utasításait anyagi kérdéseimre is. Bármilyen hihetetlenül hangzik is: nyugtalanító anyagi kérdéseink mind-mind megoldódnak ezen a módon. Ha tudatában vagyok annak, hogy nekem semmim sincsen, akkor nem is veszíthetek semmit. Nincs miért aggódnom, nincs mit féltenem. Ha hűségesen sáfárkodom az én Uram javaival, ő gondot visel rám. Ha sáfárként nézem a „magamét“ is és a ..másokét“ is, akkor sem a fösvénység, sem az irigység nem tud gyökeret verni a szívemben. Akkor ugyanis sohasem fog bántani az, hogy másnak mennyije van, — legfeljebb az, ha a másikat hűtlen sáfárnak látom, aki nem visel gondot közös Gazdánk reábízott javaira. Szabadságunk és felelősségünk csak akkor bontakozik ki igazán, a függőség és függetlenség csodálatos összhangját csak akkor ismerjük meg teljesen, ha tudunk hűséges sáfárai lenni Istennek. . ,4^' JULjJ ÉLŐ VÍZ 5
