Élő Víz, 1948
1948-december / 25. szám
zik is tovább a szolgálatot, inkább csak gépiesen s nem Krisztus szerelmétől szorongatva. A testvéri szeretet is meghidegül. Pártoskodás, kicsinyesség, irigykedés, pletyka, rágalmazás lép a mindent elhordozó szeretet helyébe. Talán nem jutottunk még egészen eddig, de mit szólnánk hozzá, ha valaki most mondaná rólunk, keresztyénekről, egy imaközösség vagy gyülekezet tagjairól: nézzétek, mennyire szeretik egymást! — Szörnyű gúnynak tartanánk. Mert jól tudjuk, hogy nem igaz. Pedig a Krisztus népének ez volt mindig a kétségtelen ismertető jele. S ennek a hiánya félreérthetetlenül az alvás jele. Az elveszettek iránti szeretet is meghidegül. Csinálunk mindenfélét. Szervezzük a gyülekezetét, gondoz- gatjuk a meglévőket. Csak az elveszetteket nem keressük. Csak a kárhozat felé menetelő lelkeket nem ragadjuk meg. Evangélizációt is rendezünk, de csak mi megyünk rá. A hitetleneket, a közönyösöket, az istentagadókat, az ördög sok szerencsétlen megvakitottját nem hívogatjuk. 4. Az alvó felébredtek egészen hamis világba álmodják bele magukat. Ez is együtt jár az alvással. A beteg ember mindig egészségesnek álmodja magát, a rokkant épnek, ’munkabírónak és kenyérkeresőnek. Álmában a rab mindig szabadon jár s az éhező terített asztal mellett lakomázik. így van az alvó felébredttel is. Már mindenki régen látja róla, hogy elszakadt Istentől, de őneki mégcsak lelkiismereti gátlásai sincsenek, mert hívőnek, Istennel megbékéltnek, az üdvösség örökösének álmodja magát. Ez a felébredtek alvásának a legszörnyűbb veszedelme. Nem veszik észre, hogy már újra befonta őket a sátán, hogy újra ott sodródnak a széles út áradatával a veszedelem felé, mert beleálmodják magukat egy egészen hamis világba. Hány magát felébredtnek tartó ember csak képzeli, hogy rendben van minden. Valójában olyan, mint az alvajáró. Régi beidegzettségből még tud néhány biztosnak látszó lépést tenni, de mindig a veszedelem szélén jár. Rettenetes dolog a csalóka álomból való ébredés. A betegnek még sajgóbb a sebe, a bénának még gyötrőbb a esonkasága. Amikor a terített asztal csak álom volt, akkor nagyon maró az éhség. A szabadság álomképei után nagyon kemény a börtönpriccs és sokkal szűkebb «a börtöncella. így járnak az alvó felébredtek is. A kárhozat azoknak lesz a leggyötrőbb, akik az üdvösséget is megízlelték már és akik abban a hiszemben éltek, hogy szabad bejutásuk van Jézus örök országába. Áll- nak-e vájjon az utolsó ítéletkor Jézus elé meglepettebb emberek azoknál, akik azt mondják: „Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgokat a te nevedben?“ Mindez csak képzelet és álom volt, aminek a színes felhőit egy-kettőre széttépi Jézus kijózanító, későn ébresztő válasza: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.“ (Máté 7: 22—23.) Tedd hamar vizsgálat tárgyává egész Istenhez való viszonyod: vájjon a valóság talaján jársz-e, vagy pedig egy képzelt világba álmodod bele magad. Ne elégedj me’g* képzelt hittel és álmodott üdvösséggel! Ne várj arra a kései szörnyű ébredésre! Serkenj fel, aki alu- szol és felragyog tenéked a Krisztus! A valóságos Krisztus! 5. Amikor a felébredtek elalszanak, akkor kialszik az ébredés tüze. Az ébredéshez mindig éber őrállók kellenek. Olyanok, akik figyelmeztetnek a közeledő veszélyre. Ilyen szolgálatra kiket állítana be Isten, ha nem a felébred- teket? De vájjon be tudják-e tölteni ezt a hivatásukat az alvó felébredtek? A felébredtek alvásából mindig az egész népre származik veszedelem. Ézsaiás ajkával panaszolja Isten ezt a veszedelmet igen keserűen az ő népének nyomorult sorsán bánkódva: „Örállói vakok mindnyájan, mit sem tudnak, mindnyájan néma ebek, nem tudnak ugatni; álmodok, heverők, szunnyadni szeretők“ (Ézsaiás 56: 10). Hogy ébredhetne halálos álmából ot!t a nép, ahol a felébredtek is álmodok, heverők, szunnyadni szeretők. Néma ebek, akik nem tudnak ugatni?! Az ébredéshez mindig Krisztusról való élő bizonyságtétel szükséges. Az élő bizonyságtételhez pedig Krisztus iránti forró szeretet kell. Az ember mindig arról tud beszélni, akit nagyon szeret. Aki szereti a hivatását. az mindig arról beszél. Aki az állatait szereti, az mindig azokról beszél. A gyermekét szerető anya örökké azokról újságol mindenkinek. Aki Krisztusnak a megragadott ja, boldog, hálás alattvalója, az Uráról nem tud eleget beszélni. Alkalmas és alkalmatlan időben Krisztusról tesz bizonyságot. Az alvó felébredtben kihűl Ura iránti szeretető, elhal ajkán a bizonyságtétel és kialszik az ébredés tüzet. Lobog e a te gyülekezetedben az ébredés tüze? Ha nem, akkor ott is alszanak a felébredtek. Beteglátogató Első kórházi látogatásomkor emberileg meglehetősen tanácstalan voltam. Arra kértem az Urat, hogy ne az én akaratom legyen meg. hanem az övé. Mindjárt az első alkalommal megpróbáltatásban volt részem, ugyanis cigányok közé kerültem. Ezek, miután kérdésükre megtudták, hogy nem kerül pénzbe a dolog, érdeklődéssel hallgatták szaraimat. Beszélgetés közben egyikük például az iránt érdeklődött, hogy hogyan lehet bünbocsánatot kapuit Igyekeztem úgy vezetni a beszéd fonalát, hogy Krisztus legyen a középpontban. Búcsúzáskor megígérték, hogy közeli hazatértük után felkeresik majd a falujukbeli közösséget. Érdekes, hogy akik a Krisztuséi, hamar meg kell, hogy ismerjék egytnást, tapasztalatai •/.'! megszólalnak. Az egyik kórteremben misszióslapokat osztogattam Egy idős férfi nemigen akarta elvenni, mire valaki átszólt neki a másik sarokból: „Maga talán nem szeret Jézusról hallani? Mert én igen!“ Ez megütötte a fülemet. „Nos hát akkor mi a véleménye a bácsinak Krisztusról?“ — kérdeztem tőle. ..Hát az, hogy Ő az én Megváltóm, s'a bűneimből megszabadított.“ „Akkor jó“ — feleltem. „Mert nekem is.“ Néhányszor szektásnak néztek■ Egy asszony például mereven elutasította a kínált iratokat. Megjegyeztem valami olyasfélét, hogy Krisztus az elveszettekért jött, de nem mindenki tartja magát elveszettnek. Ezzel az ajtó felé tartottam, az asszony azonban visszahívott. Megtudta, hogy nem vagyok szektás, s megvett néhány füzetet. Máskor egy egyetemista barátotrr- mal együtt mentem szolgálni. Az egyik kórteremben rövid, de élénk beszélgetésre került sor. „Maguk ugye hívők?“ — kérdezte kissé ingerülten egy férfi, aki nem fogadta el a misszióslapot. „Azok vagyunk“ — feleltük. „No. maguk elhagyták a vallásukat, s csináltak maguknak egy másikat“ — fakadt ki ellenünk S talán magyarázásunkra sem hitte el, hogy nem úgy értettük a hívöséget. Ez a férfi különben egykét hét múlva nem szólt semmit, hanem csendben elvette a traktátust, s bizonyára el is olvasta. Volt egy megdöbbentő eset, mely arra mutat, hogy a kegyelmi idő lejárhat, s korántsem biztos, hogy az élet utolsó napjaiban bárki megtérhet. ÉLŐ VÍZ 3
