Élő Víz, 1947
1947-augusztus / 11. szám
ISTEN ELLEN! Minden félig-meddig iskolázott ember ismeri, de legalább is látta MiUet „Esti harangszó“ vagy más címen „Angelus“ megjelölésű világhírű festményét. Mindenütt találkozhatunk olajmásolataival, gobelin-kép gyanánt kispolgári otthonok falán, könyvekben illusztrációként, stb. Vallásos, áhítatot keltő, szép alkotás. Hír szerint ennek a kedves képnek eredetijét a Louvre-ban egy istentagadó felfogású ember késsel összeszabdalta. A kultúra pótolhatatlan veszteségét idézte elő ez a cselekedet, de most nem erről kívánunk beszélni. E jelenséggel kapcsolatban fel kell figyelnünk valamire. Feltűnő, hogy olyan emberek, sőt szervezett csoportok, akik az ateizmus hirdetői, vagyis nem hisznek Isten létezésében és naivitásnak mondják ki a vallásos megnyilatkozásokat, mégis milyen meglepő szenvedéllyel, sőt dühvei támadnak az általuk nemlétezőnek hirdetett Isten és annak dolgai ellen, önként vetődik fel a csodálkozó kérdés, mi az értelme hát akkor ennek a nagy harcnak, hűhónak, propagandának (mert ilyen is előfordult), — hiszen józan ember csak nem hadakozik fantomokkal? Ez a cselekedet Don Quijote harcára emlékeztet; de ő figurás regényalak volt, akihez hasonlóvá lenni aligha kíván bárki is a fentemlítettek közül. Ha nincs Isten, minek harcolni ellene? Az a gyanú kél az elfogulatlan nézőben, hogy ezek a fanatikus, szinte vallásosan ateisták valójában nem is isten-nemhívők, hanem egy nem kívánt létezőnek egyszerűen ellenségei. így természetesen mindjárt érthető sok minden. Az „ateista“ azonban világért sem fog ebbe a megállapításba belenyugodni, hanem harciasán kijelenti: „Itt nem egy létező Isten ellen folyik a harc, hanem egy ostoba babona ellen, amellyel a papok butítják a népet, hogy jobban kézben tarthassák!“ Szerintük tehát a harc a felvilágosodás nevében az emberi ostobaság és babonaság ellen folyik. Ez így nagyon jól is hangzik, de akkor ;mi a magyarázata annak, hogy más ostobaságok és babonák ellen megközelítően sem harcolnak ilyen elkeseredett, sőt gyilkos haraggal?! Nemigen hallani, hogy ugyanilyen elszánt harc folynék az ateisták részéről a spiritizmus, vagyis a modem szellemidézés, azután a kártyavetés, a jövendőmondás különféle praktikái, a horoszkópkészítők és cinkostársaik ellen. Arról sem hallani, hogy álmoskönyveket megégettek volna. Pedig ez itt mind a tagadott túlvilági dolgok felé mutat. A kártyavetőnőt megbüntetik ugyan, ámde egyszerűen pénzügyi okok miatt, mert túlságosan sok ember pénzét csalja ki. De nem üldözik, nem figurázzák és nem ócsárolják a tulajdonképeni komoly ok, a babonaság miatt. Sőt alkalomadtán fel is keresik titokban; fölényesen mosolyogva ugyan, de mégis izgatottan és várakozással. Furcsa az is, hogy az ateistának épúgy megvan a maga kis babonája, mint a többi halandónak; a szerencsét lekopogja, gondosan kikeresve, hogy fán kopogtasson és alulról felfelé, mert csak úgy érvényes. Nem szívesen kezd valami fontos vállalkozásba pénteken, 13-án. Nem szívesen ül le 13-iknak az asztalhoz. Ha leány, örömmel elfogadja, hogy elültessék az asztalsarokról, mert hátha nem megy férjhez. A törött tükröt nemcsak a rend kedvéért hajítja el, mert ugyanakkor a törött tányért őrizgeti és használgatja erre, vagy arra a célra. Szívesen vesz olyan sorsjegyet, amelyen 9-es, vagy 13-as szám van. A lóversenyen, szerencse- játékon szívesen tesz bizonyos „szerencseszámokra“. Sokáig folytathatnék a felsorolást a „felvilágosodás bajnokai“ ilyetén dolgairól, amelyekkel pontosan az ellentétét művelik a maguk hirdette elveknek. Akárhogyan forgatjuk is, végül mégiscsak az derül ki, hogy az ú. n. ateizmust csak hiszik hitetlenségnek, valójában burkolt, vagy nyilt ellenségeskedés a letagadni szándékolt Istennel. Nagy megütközést keltett egy ismert tudósnak az a kijelentése, hogy ő sok embert boncolt, de nem találta meg a lelket. Ezt ugyan előtte már más mondotta s nem vette észre az eredeti szerző és a plagizátor sem, hogy ilyen olcsó érvekkel az önmaguk komolyságát veszélyeztetik s az Isten elleni harcban önmagukat gyengítik meg. Vájjon nem volna-e naív kijelentés egy órás részéről a következő: „Kérem, én már 10.000 órát szedtem szét, de egyikben sem találtam meg az — időt“. Nem volna-e gyerekes dolog, ha a fizikus szétreszelné a mágespatkót és mikroszkóppal keresné a részecskék közt a mágnesességet? Vagy mit szólnánk ahhoz a — mondjuk rátóti — emberhez, aki a trombitában keresné a hangot? Kicsoda keresné a széttört villanykörtében a fényt? Kicsoda keresné a rádiódobozban a szpíkert, a zongora húrjai közt Liszt Ferencet, a számológépben a matematikust, vagy e.papiros cellulóze-anyagában és a betűk nyomdai estékében a cikkírót? Górcsövezheted, szeletelheted, égetheted, oldhatod ezt a beszélő papírost a kezedben, engem ugyan nem találsz meg benne! Hasonlóképen kitépheted a Biblia minden lapját, nem kerül a kezed közé az Isten. Könnyen fordítva sülhet el, s akkor... Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni! Az Isten ellen harcolók állapota borzasztó, de — reményteljes. Borzasztó, mert boldogtalanok; hiszen Isten nélkül tulajdonképpen semminek sincsen értelme. Egyszerűen értelmetlenség maga a létezés; és ezt tudja mindenki, csaknem akarja tudomásul venni, mert akkor vagy meg kell hasonlania mindennel egészen az öngyilkosságig, vagy — meg kell térnie. Isten ölelő karjába kell esnie. Előbbihez gyáva és ott megalkuvó, utóbbihoz pedig gőgös és nyakas, mint a neveletlen gyermek, aki csak bánatot okoz a szülőjének, maga sem tudja miért. Borzasztó állaÉLÖ VlZ 3
