Élő Víz, 1947
1947-június / 8. szám
Ennek a munkamegosztásnak akár fizikai, akár szellemi téren történik, sohasem szabad odajutnia, hogy az embert darabolja szét. Az embernek mindig egész embernek kell lennie. Jaj lenne annak, aki a szaktudásában és munkájában annyira felolvadna, hogy az élet egyéb követelményeivel szemben elvesztené kapcsolatait. De nemcsak az egyén számára válna tragikussá az egyoldalú szakember, aki ezenkívül a világon semmihez sem ért és megcsúfolja az emberi méltóságot, hanem a szakmájában való feloldódásával az egész emberiségre tragikussá válnék. A természettudomány világképet ad. Vagy ha_az összes természettudományi szakok munka- eredményeit összefoglaljuk, mindazt, amit kilogrammban, méterben nem tudunk kifejezni, a térnek, anyagnak, erőnek, időnek nagy összefoglalásával egy egészséges világképet alkothatunk, melyben nemcsak a bolygók járására, a fű növésére, de a betegségek gyógyítására is hasznos utasítást kapunk. Ha a keresztyénség felé fordulunk, azt mondhatjuk, hogy a kinyilatkoztatott isteni igazságok meggyőződésünkké válhatnak és kialakíthatunk egy keresztyén meggyőződést, mely életünk erkölcsi zsinórmértéke. Ennek a kettőnek, a természettudomány világképének és a keresztyén meggyőződésnek egymással semmi kapcsolata nincs. A természettudomány nem illetékes erkölcsi kérdések taglalására, a keresztyén meggyőződés nem illetékes a természettudományi problémák megoldására. A kettő között szakadék van. Ez a szakadék mély és bizonyos mértékben az emberi gondolkodás kettéhasadását eredményezi. Azonban az embernek itt is arra kell törekedni, hogy egész ember legyen, mint ahogy Isten bennünket teljes embernek teremtett, tehát nekünk e fölé a szakadék fölé hidat kell építeni, vagyis helyesebben: ezt a két thézist össze kell foglalni egy nagyobb szintézissé, olyanná, melyben ezeknek látszólagos ellentéte felolvad és egymást kiegészíti. Ennek a világnak utolsósorban az a baja és legnagyobb keserűsége, hogy alapjábanvéve két ellentétes gondolkodású rendszerben él. A természettudományos világkép és vallásos meggyőződés külön él egymástól és ebből az elkülönülésből feszültségek támadnak. Világnézet. Isten azonban az embert nem diszharmóniára, hanem harmóniára teremtette. Igaz, hogy Isten bennünket egy dualisztikus világba helyezett. Az ember olyan csodálatos lény, aki beletartozik a természet világába, ugyanúgy, mint az állatok is a természet világába tartoznak. De mi polgárai vagyunk a természetfeletti világnak, az eszméknek, az igazságnak, az erkölcsnek, a szeretetnek a szépség és jóság világának. Az embernek tehát nem elég a világkép és a meggyőződés, amely egymással ellenségesen, elkülönülve él, hanem egy egységes valamire 4 van szükség, amire nincs jó magyar szó, amit máskép nem lehet mondani, mint: világnézet. Benne van ebben a szóban, hogy ez több mint világkép, amit a természettudomány nyújt és ez több, mint meggyőződés, mert ebben nemcsak erkölcsi'állásfoglalások vannak. A helyes világnézet, amely mint szintézis magában foglalja a természettudományi kutatás által felállított világképet és a keresztyénség által adott meggyőződést. Ha tehát valaki azt akarja, hogy ez a szétszaggatott nyugtalan, belső feszültségtől terhes korszellem megbékéljen, hogy az emberiségnek szellemi élete helyes vágányba terelődjön, akkor minden erejével arra kell törekednie, hogy mint egyszerű, szürke munkás hozzájáruljon egy olyan világnézet kialakításához, amely a természettudomány tényeit és Isten kinyilatkoztatott igazságát egybefoglalja. A Biblia kijelenti, hogy a világ Isten alkotása és ebből a világból vissza lehet következtetni az alkotóra. A mű, az alkotás mindig jellemzi a teremtőt. Amit tehát a természettudomány mint tény dolgoz fel, az végeredményben Isten keze alkotása. A természettudomány felismert tényei és a kinyilatkoztatás között nem Tehet ellentét. A kettőnek kölcsönösen ki kell egészítenie egymást és egymást kölcsönösen megvilágítani. Ügy kell elképzelnünk a tudománynak és vallásnak viszonyát — emberi hasonlattal élve — mint a művész műalkotásainak és bizalmas leveleinek, vallomásainak, naplójának összefüggését. A művész, amikor szobrot, képet alkot, önmagából merít, belső énjét valósítja meg. Isten is, amikor a világot teremtette, a teremtés által kinyilatkoztatta önmagát, vagyis a maga láthatatlan isteni fenségét fejezte ki a teremtés által. És a művész, aki az alkotáson túl megnyilatkozik bizalmas környezetében, elmond olyan dolgokat is önmagáról, céljairól, vágyairól, amelyeket alkotásaiban nem fejezett ki. Mert jegyezzük meg: az alkotó mindig több, mint az alkotás! Jókai 100 regényt írt, de még többet is írhatott volna. Beethoven kilenc symphoniát komponált, de még kilencet tudott volna komponálni. Mert az alkotó mindig több, mint az alkotása. Aki tehát a művészt a maga teljes alkotó nagyságában, a maga személyességének teljességében akarja megismerni, annak nem elég a művet tanulmányozni, hanem fel kell kutatni azokat a bizalmas vallomásokat, amiket elmondott és csak ennek a kettőnek egybevetéséből lehet megismerni a művészt a maga személyes mivoltában. Hát ha primitív emberi síkon ez a helyzet, mennyivel inkább ez Isten és az ember közötti kapcsolatban. Az ember legfőbb és legszebb törekvése Isten megismerése! Az ember éppen abban különbözik az összes többi teremtett lényektől, hogy képes Isten megismerésére és egy le- bírbatatlan vágy hajtja, hogy Istent minél jobban megismerje. élő víz
