Élő Víz, 1947

1947-május / 6. szám

Dánból fordította: ORDASS LAJOS Irta: RICARD OLFERT KIRÁNDULÁS — Csakugyan nem engedsz el, édesanyám? — Szívesen elengednélek, fiacskám, de ki­csi vagy még! — Nem vagyok már kicsi, édesanyám! El­mehetek,? — Elengednélek, de nagyon messze van! — Nem, anyám. Nincsen az messze! Elmé­letek? — Ha meg tudnád érteni, amit a Mester mond. De megérted-e? — Igen, anyám, mindent megértek. Hiszen a múltkor is megértettem, amit a zsinagógában mondott. Ugye, elmehetek? — Köszönöm, édes­anyám ! A kis Mihály anyja természetesen legjob­ban arra vágyott, hogy fiacskája egykor a ná­záreti Jézus követője legyen, csak azt gondolta, túlságosan kicsi még ahhoz, hogy olyan messzi­re magában elmenjen. Dehát ki tudja, mikor jár megint erre a Mester s végre is vigyázhat valaki a kisfiúra. Ezért elengedte. Nem sokat aludt ezen az éjszakán Mihály­ka. Előbb ébredt, mint a madarak. Csak láttá­tok volna, mennyi ember volt már a tengerpar­ton, mire odaért. Csak úgy tolongtak az embe­rek és mindenki a legjobb hangulatban volt. Mintha valami vidám ünnepre készülnének. Hajókirándulásra, legalább is lakodalomba. Mihályka úgy mozgott köztük, mint valami fürge kis madár. Ügy forgolódott az emberek között, mintha mindenkivel a legjobb barátság­ban volna. — Nincs itt a próféta? Merre van a pró­féta? Ki látta azt a bácsit, akit Andrásnak hív­nak? Ügy szeretem őt! Jóbarátok vagyunk. Azt mondta a múltkor, ha nagy leszek, vele tartha­tok. — így csacsogott mindenfelé mindenkihez. Barátságosan is válaszolgatott neki mindenki, hiszen a társaságnak ő volt a legkisebb tagia. — No nézzétek csak ezt a csöppet. Velünk akar jönni ő is. Nincs itt a próféta! — Dehát hol lehet? — Az este későn átkísérték tanítványai a tenger túlsó partjára. Alighanem fönt lesz vala­hol a hegyek között, mert íme azok ott lent már nyomában is vannak. Siessünk mi is a hajókba, különben nem kapunk helyet. Olyan kisfiúnak, amilyen te vagy, mindenütt jut helye. Hiszen még a hajófenéken is elheverészhetsz. — Nem nyom semmit, még az evezőn is el­állhat — nevették. — Sőt még hajtani is tudom az evezőt, a vi­torlát is tudom kezelni. Megtettem már máskor is. Apám halász volt! Mihályka beugrott az egyik hajóba, míg a többiek egyikből a másikba vándoroltak, mert a hajók szorosan egymás mellett álltak. Mivel azonban minden hely megtelt, sokan rekedtek kint a parton, akik semmiképpen sem fértek el. Csalódottak és reménytelenek voltak. A kisfiú megsajnálta őket. — Ide is elfér még valaki — kiáltotta. De mit segített ez azon a sok száz emberen, aki nem fért el. Lent a parton néhány hangoskodó férfi állt. A vízbe, köpködtek, gúnyolódó megjegyzéseket tettek és istentelen társalgást folytattak. — Azért mentek-e át, hogy József fiának segítsetek palotát építeni a pusztában? — Hát a tarisznyátok hol van? — kérdezte a' egyik. — Talán sáskán akartok élni? — Nem, majd bejuttatja őket vámszedők­nek, hiszen olyan sok előkelő összeköttetése van. Nevettek. — Biztosan valamelyik barátnője gondosko­dik az élelmezésről — folytatta a másik. — Vagy az Ür visel gondot róluk, mint az cg madarairól. Esetleg manna hullik majd a kedvükért. Persze fürjjel! Mihályka megkapta a vitorlát, hogy mi­előbb tovább jussanak innen és ne kelljen ilyen durva beszédet hallgatnia. — Higyjétek el, gondot visel ezekről az Ür — szólt egy vén gúnyolódó — amint a betlehemi kisdedeknek is gondját viselte, akiknek Heró- des szabott angyalszárnyat. A bolond próféta kivonul velük a pusztába, hogy élve onnan egy se térjen vissza. Mind éhen pusztulnak ezek! A hajóban néhány ember nyugtalankodni kezdett. — Gondoljátok, hogy több napról lesz szó? — Vigyünk magunkkal kis kenyeret meg sajtot. Néhányuknak az arcáról le lehetett olvasni, hogy szívesen szállnának megint partra. Csendes, jóságos hangon megszólalt egy öreg: — Csak nem törődtök azzal, amit ezek a Beliál-fiak mondanak. Hiszen meg van írva, az ember azzal az igével él, mely Isten szájából származik. Mesterünk éléstárában van ebből az eledelből bősiégesen. Ne gnodoljunk a testünkre, amikor az Ő lábai elé telepedhetünk! — Igaz — válaszolták mindannyian. A kisfiú eloldozta a hajót. Ekkor meglátta az édesanyját. Elbúcsúzni jött fiacskájától. Mi­hályka nem túlságosan örült ennek, mert attól félt, hogy anyja majd megcsókolja, esetleg el is sírja magát itt az emberek előtt. Ezt semmikép­pen sem szerette volna, mert akkor nála is ha­mar eltörik a mécses. Amint ott babrált a hajó­12 ÉLŐ V t Z

Next

/
Oldalképek
Tartalom