Élő Víz, 1947

1947-december / 20. szám

A fofyUá&h*i$&ziá Érdemes-e végezni a fogházmisszió nem csekély fe­lelősségét, nem kis terhet jelentő munkáját? Hadd be­széljenek megint maguk a rabok, hadd szóljon maga a „börtöntöltelék“. ,,E hónap 14. napján lesz három ^esztendeje annak, hogy a ,.Markóba“ megérkeztem, 3 éve, hogy nagysá­gos asszonyt megismerni szerencsés lehettem. — Fel­adva minden reményt, testi és lelki kíntól gyötörtetve feküdtem az egyes zárka szalmazsákján, midőn a fo­lyosóról behallatszott hozzám egy esengő, félig kérő, félig parancsoló hői hang: ......akik most érkeztek a r endőrségtől, el ne feledje őrmester úr, hogy azok is kapjanak teát és kalácsot“. Teát, kalácsot a Markóban! Azt hittem, hogy hal- lucinálok, míg felnyílott börtönöm ajtaja és egy szelíd arcvonású hölgy lépett be hozzám, egyik kezében zöld fenyőgallyacskák, a másikban nyomtatott papírlapok, bibliai idézetekkel. És a szent asszony beszélt hozzám vigasztaló han­gon; nem a megszokott sztereotip papi hang volt ez, hanem szívből fakadó, szívbe hatoló, lelket megrázó őszinte szavak, melyeket örökké hallani fogok és amelynek hallatára szívembe nyilait a fájdalom. A ké­sei megbánás okozta fájdalom érzete. Ilyen hangon nem szólt még hozzám soha senki. 60 évet kellett leélnem nekem, akinek életét saját éle­tével váltotta meg édesanyám, aki igaz szeretetben soha nem részesültem, akit legföllebb megsímogattak, vagy bársonyosan sírna szavakkal illettek, mint megsímogat- nak és becéző szavakkal illetnek háziállatot, lovat vagy kutyát, — hogy a másik percben végigverjék. A látogató hölgy már rég eltávozhatott, mert ar­com bőrén itt-ott már fekzáradtak a könnyek és a szennyes pokrócon ott hevert egy zöld fenyőgallyacska és egy névjegynagyságú karton, rajta a zsoltár idézet. S hogy ne csupán a lélek érezze a nap jelentőségét, hanem a rabkoszton vegetáló gyomor is, oda volt téve ágyam mellé egy nagy mákos patkó és egy nagy evő- csészo tea. Isten a tanúm, hogy e naptól kezdve foko­zatosan javult a betegségem és lassan egészségessé lettem. Személyesen csak akkor kívánok Nagyságos Asz- szonyomraal találkozni, ha biztos állásom lesz és ember leszek. Addig bizakodom és imádkozom“. Egy másik szabadult fogoly leveléből:, „Hosszú, sú­lyos megpróbáltatás után hazaértem. Nagycsütörtök este kisleányom és kisfiam örömkönnyei az enyimekkel összefolytak. Iameri-e kedves Bíró Ér a fájdalmas öröm boldog gyötrelmét? Eszembe jut ma az első nagypéntek. Krisztus a Golgotán kínok között is felsóhajt: Betelje­sedett! Bármekkora szenvedés árán, de mérhetetlen kin­cset szerzett szeretteinek, bármely megalázódás árán, de örök boldogságot adhatott vérén megváltott atyja­fiainak. Mi más a boldogság, mint az önzetlen boldo- gítás és szeretet tudata? Lehet-e boldog az ember? Igen, ha szive szeretni, lelke megalázkodni s lázongó vére megbocsátani tud Krisztusért. Hiszem, hogy a jó Isten velem együtt nagyon sok más emberi szív imádságát meghallgatja, akik mind szerencsések voltunk Táblabíró Ür nemes felebaráti sze- retetében az Úr gondviselését tapasztalni“. Az egyik fegyenc panaszkodik egyik levelében, hogy nem tud még jól imádkozni: „Tudom, — mondja — hogy nem elég annyi, ha azt mondom: édes jó Istenem! Ak­kor, amikor ezt mondom, tényleg egész lényemnek érez­IV. nie is kell, hogy az én Istenem nekem édes is, jó is“. Egy nagyon súlyos tüdőbeteg leány kemény és da­cos volt kezdetben, úgyannyira, hogy még a tekintetét is elfordította, amikor missziós testvérem benyitott hozzá, hogy szeretetteljes szolgálatkészségét felajánlja. De az imádsággal párosult szeretet csodálatos ajtó- nyitogató. Nem tud neki sokáig ellenállni a szívnek még oly rozsdás lakattal bezárt ajtaja sem. Itt is meg­nyílott az ajtó. Egy-egy citrom, egy-egy tojás, melyet a szeretetnek keze letett a betegnek ágyára, s amely olyan jótékonyan enyhítette annak szenvedéseit, kitárta a szívnek ajtaját. Egy alkalommal, midőn az Ürnak érte fáradozó leánya a betegágynál újra megjelent, a beteg könnyekben tört ki, s fájó sóhajjal mondta: „Óh ha az Isten nekem megbocsátana!“ * Mit cselekedjünk, hogy egykor megállhassunk az Örök bíró számonkérő széke előtt? L Zárjuk mindenek előtt mélyen szívünkbe e szeren­csétlenek sorsát és imáinkban ne felejtsünk el imád­kozni értük. 2. Az igehirdetés szolgálatával megbízott testvéreink végezzék hűségesen, a mentő szeretet egész melegével szolgálatukat, függetlenül attól, jár-e jutalom érte és mutatkozik-e látható eredménye. A gledicsia (tüskés ákác) magja 6 hónap alatt töri át páncélfalát, hajt csí­rát. Drága ígéreteink vannak, hogy az Ürnak beszéde nem tér hozzá üresen, hanem megcselekszi az Ö akara­tát, s a tövis helyén ciprus növekedik és bogács helyett mirtus nevekedik és lesz az Ürnak dicsőségül és örök jegyül, amely el nem töröltetik. (Esaiás 55:11, 13.) 3. Intézmények teremtése szabaduló foglyok időleges elhelyezése számára. Mennyi drága verejtékcseppet hul­latott ezért az ügyért Maár Margit testnevelő tanár, hívő testvérünk! Vármegyéket járt be a szükséges anya­gi eszközök előteremtéséért, eredményei is voltak, s az ügy végeredményében mégis kudarccal végződött, — nem lett. munkája nyomán menház a szabadulóknak, mert egyetlen lélek vívta a harcot ott, ahol seregek­nek kellett volna felvonulniok. Akire az Ür anyagiakat bízott, ne felejtse, hogy sáfárok vagyunk. Mindenünk, amink van, pusztán sá- fárság végett bízatott reánk. S azt sem, hogy kölcsön ad az Ürnak, aki szívesen ád a szegénynek. S az Ür jó adós, soha, soha meg nem károsítja hitelezőjét. 4. Figyeljük az életjelenségeket. Az apám szegény falusi tanító volt, 7 gyermek apja; de bármennyi gond volt is vállán, tudta róla falujának minden szegénye, minden özvegye, minden árvája, hogy segítő szerető­iért bizalommal fordulhatnak hozzá. A nyitott szem, az éber lelkiismeret sok mindenre felfigyel ebben a Sátán gyötörte világban. I?. I. fiatalkorú leány, — karján a pécsi kórházban világra hozott csecsemőjével — gyalog indult neki a somogymegyei szülőfalujába vivő országúinak, pár fil­lérjéből vasúti költségre nem tellett. Ment, mendegélt. vonszolva testét, vonszolva szégyenét s emésztődve a feletti izgalmában, hogy mit szólnak szülei, ha megáll a porta küszöbén, karján a különös batyuval. Vánszor- gása közben egy patakhoz ért s a kis batyu sorsa itt megpecsételődött: loccsant a víz, s a csepp élet elment bevádolni a csábítót, s bevádolni a rideg szíveket ott, az örök Biró előtt. A leány megkapta — erős felindu­lásban elkövetett szándékos emberölés vétségéért — a 6 hónapi fogházat, s azt becsülettel ki is töltötte. Ámde lezárulhattak ezzel végleg az akták, nem maradt itt ÉLŐ VlZ 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom