Élő Víz, 1947
1947-április / 3. szám
az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket“. (I. Kor. 1:21.) A pünkösdi háromezer már nem láthatta testi szemeivel és nem tapogathatta meg ujjaival a szögekverte sebeket, de Péter igehirdeésé- ben mégis éppen olyan valósággá lettek ezek, mint akár Tamás reszkető ujjai alatt. (Csel. 2: 36—38.) A damaskusi úton megvakult Saulnak Anániás szavaiban (Csel. 9:17—18.), Randáké komornyikjának, Fülöp bizonyságtételé- ben (Csel. 8:35—38.), Kornéliusz házanépének Péter prédikációjában (Csel. 10: 34—44.) jött találkozóra a feltámadott Krisztus. Az értünk ütött sebeket és a bűneink eltörlésére kiontott vért nem szemlélni kell. A szemeddel hiába keresed. Krisztus vérének szava van, üzenete. Zsid. 12: 24-ben azt olvassuk, hogy „a meghin- tésnéh vére... jobbat beszél mint az Ábel vére“. Ábel vére bosszúért kiáltott az égre, Krisztus vére pedig kegyelmet hirdet. Neked is kételkedő, hitetlen testvér. Minden bűnödre. Világosan és igazán. Csukd be a szemedet és hidd! Szívből! A Feltámadottal fogsz találkozni. Nekem se ment könnyen ez a lépés. Tamás történetét már nagyon jól tudtam. Talán pré- dikációkat is tartottam róla. Még sem okultam belőle. Csak Tamás nyomdokain akartam járni. A szívem mélyén csak látásra szomjazó csodaváró voltam. Valami megtapasztalást, átélést, természetfeletti élményt kívántam ennek a döntő találkozásnak a bizonyságául. Már a bűntörlő evangélium titkát is megértettem és ismételten tettem bűnvallást és kértem a felodozó bocsánat hirdetését, de még mindig valami fátyol takarta el előlem Krisztus sebeit s a bűneim nem merülhettek el azokban. Amikor körülöttem ezrek örvendeztek a Krisztusban és csodás gazdagsággal áradt a Lélek, csökönyös Tamásként bizonygattam a velem bajlódó idős lelkipásztornak, majd ha Isten Lelke is bizonyságot tesz az én lelkemmel együtt, hogy Isten gyermeke vagyok, akkor lesznek valóban megbocsátva a bűneim és lehetek bizonyos a felől, hogy az élő Krisztussal találkoztam. „Isten Lelke bizonyságot tesz, de nem a hitetlennek!“ — hangzott a nagyon világos tanács, testvéri intés és hitre biztatás. Ekkor tértem le Tamás nyomdokáról s tettem meg az első, döntő lépéseket az új úton, a hitnek az útján. Vakon a sötétbe, — de utána szemkápráztató fényesség várt. Remegő, vágyakozó, kereső szívvel, — de .nem is álmodtam azt az örömöt és békességet, ami utána jött. A szürke, köznapivá lett igébe kapaszkodva, — de mire igazán megfogam, Krisztus érettem átszegezett kezének az erős szorítását ereztem benne; azzal a biztatással, hogy ebből a kézből senki ki nem ragadhat. A hitnek a lépése volt, — de ezzel a lépéssel a bövölködő élet kellős közepébe toppantam. Tamás kései utódai, testvéreim a keresésben és a vágyakozásban! Ne járjatok tovább Tamás nyomdokain! Ne várjatok semmi csodára! Az igazi csoda a golgotái kereszt. Még nagyobb csoda az élő evangélium: a bűnbocsánat örömhíre. S a legnagyobb csoda, hogy Neked szól. Ne késlekedj! Hidd! És bövölködő, gazdag életed lesz! Bizonyosan! Evangélizáció és vallástanítás Ebbe az egész magyar közvéleményt foglalkoztató kérdésbe olyanok is beleszóltak, akiknek szava a bitben felébredt tömegekre hatással lehet. Valamikor maguk is evangé- lizáló emberek voltak és nyilatkozatuk szerint a fakultatív vallástanítás azért kívánatos, mert számukra is a keresztyénség csak az cvangélizálás óta jelent valamit. A vallásoktatás egészen haszontalan volt. Mi, evangélikus evangélizáció nem egyezünk a fenti állítással. Nem, mert mi megbecsüljük az evangéli- lizáció előtt végzett vallástanítást. De nemcsak a vallástanítást, hanem annak a gyülekezetnek minden addigi magvetését is. Az evangélizáció nem akarja magát többre értékelni annál, ami. Amikor munkánkat végezzük, akkor tudjuk, hogy előttünk is jártak ott, akiken keresztül Isten Szentlelke éppen úgy munkálkodhatott, mint az evangélizációban. Oh hányszor láttunk olyan pislákoló hitet megelevenedni,* amit mások plántáltak. Hányán tettek már vallomást arról, hogy csak most értékelik igazán az egyház tanítását, egy-cgy hűséges vallástanár munkáját. Az evangélikus evangélizáció megbecsüli a múltat, egyházunk eddigi történelmét és tanítását, hiszen ezek nélkül gyö- kértclen volna. Munkájában erre épít, ezt feltételezi és utómunkájánál erre számít. Hiszen jól tudjuk, hogy az evangélizátor távozása után megint esak tanítás következik. Különbséget teszünk pogányok, zsidók között folyó evangélizáció és a már megkereszteltek között folyó evangélizáció között. Amott lehet, hogy minden mellékes, ami az evangélizáció előtt volt, de a keresztyén gyülekezetben folyó evangélizációnál néni lehet szem elől téveszteni, hogy az Úr Jézus nevében megkeresztelteknek szólunk, akik eljegyeztettek a Krisztusnak. Az evangélizáció minden alkalmat megbecsül és megragad, ahol Isten igéjét hirdetted. A vallásóra is lehet cvangélizálás, ha lényegében nem is az. De lehet azzá, ha azt égő lelkű, a növendékek lelkiüdvösségét szívén viselő hitoktató végzi. Egy-egy mondat, tanács, a tanítás után olykor folytatott beszélgetés sokszor egész életre kiható útmutatást, életváltozást jelent. Bizony sok tanítvány jelenik meg most szemünk előtt, akik vágyódó lélekkel jöttek a „kötelező“ vallásórára, mert ifjú életük problémáira, tusakodásaira kaptak választ és segítőkezet a vallástanító lelkészükben. És ha csak egy növendék- volt minden esztendőben, aki valamit kapott, akkor is érdemes volt a kötelező vallásóra, mert egy lélek megtérésén is nagy az öröm a meny- nyekben. A szülők felelőssége. A vallásoktatás kérdése nem politikai, de még csak nem is egyház- politikai ügy. Jézus Krisztus parancsa: „Tegyetek tanítványokká minden népeket“ nemcsak a kínaiakra és hottentottákra vonatkozik, hanem saját gyermekeinkre is. Ez a krisztusi tankötelezettség. És ahogyan nem a szülő tetszésén, hozzájárulásán múlik, hogy hatéves korában járatja-e iskolába gyermekét, vagy sem, — még kevésbbé teheti ezt a vallásoktatás kérdésében. A gyermekek lelke és lelke üdvössége feletti rendelkezés nem adatott meg a szülőknek. — Jól tudjuk, hogy nem minden vallásélű víz 3
