Élő Víz, 1947
1947-szeptember / 15. szám
EVANGÉLIUM ÚTON-ÚTFÉLEN „NÉMA EVANGÉLIUM“. Kisebbnek ígérkező műtét előtt állott egy lelkész. Imádságára Fii. 1: 12—20-ból megértette, hogy az Úrnak célja van épp az evangélium ügyében e „fogsággal“. Nem szabad volt beszélni a műtét után, de azért oda lehetett menni a szomszédos betegágyakhoz és nmtatni ujjal a Biblia egyes igéit, hadd olvassák. ... Egyik nap elkéri Bibliáját valaki és olvasni akarja .. . .. . Egy rk. tanító, aki nem ismerte addig a Bibliát, elhatározta, hogy ettől fogva ö is olvasni akarja. Két nap múlva már kapott is egy teljes Szentírást és egy bibliaolvasó kalauzt ... ... Egy éjjel a tanító térdoperációjának sebe rettenetesen fáj. Idegesen, már-már türelmét vesztve hányódik. Felébred reá a lelkész. Csodálatos frisseséget érez. Odaül betegágya szélére és a 10. zsoltár 14. versére gondolva imádkozni kezd, összekulcsolt kezét a kötésre téve: „Uram, Te meglátod a fájdalmat, hogy rávesd kezed. Dicsőítsd meg magad itt is, az Űr Jézus nevéért egyedül. Ne nézd a bűnt és érdemtelenséget: Jézusért... Uram...“ Ő csak annyit tapasztalt, hogy a beteg — látszat szerint — azonnal elaludt. Ezután ő is nyugodtan visszafeküdt a helyére és szilárd volt a meggyőződése, hogy a betegnek nem fájhat már semmi. Ha kis nesz hallatszott a szomszédos ágyak felől, mindig elmondotta magában: nem fájhat neki semmi... .. . Reggel a tanító minden látogatójának újságolja: amint imádkozni kezdett, kellemes bizsergést éreztem néhány másodpercig s azután mintha elvágták volna a fájdalmat és elaludtam. Uram, legyen áldott Neved, aki meglátod a fájdalmat, hogy rávessed kezed... ... A másik szobában egy tanácsos lakik, összetört élet után n\ost úgy érzi, hogy békességet talált. Súlyos betegségében is örvendező. A lelkész kúnenetele előtt még csak arról beszélget neki búcsiizóul, hogyan olvassuk naponként a Bibliát, mi & felébredt keresztyén ember életútja... ... Csak egy hét volt a kórházban, de az utolsó három este kis áhítatban csendesedtek el 2-5-en. AZ EKE SZARVA MELLETT. A bizonyság tevéshez nem kell lelkésznek lenni, aki „még akkor is hirdeti az igét, amikof nem pénzért beszél a szószéken“. Egyszerű paraszt- ember hívem beszéli el többi esete közölt a következőket: Egy reggel szántani készült. Vájjon vigye-e magával a Bibliáját? Minek? Ott úgysem olvashatja senkinek. De azért mégis magával vitte. Szántás közben igét olvas. Isten odavezet hozzá egy másik parasztembert és a pihenő igeolvasással, bizonyságtevéssel telik el . . . MIBEN BIZAKODOL? Fárasztó éjtszakai utazás után virrad a hajnal zsúfolt harmadosztályú kocsinkra. A szembenülő útitárssal elindult az örökkévalóság kérdéseiről való társalgás, amint megpilantottuk egymás Luther-rózsáját. A beszélgetésbe érdeklődőén kapcsolódik a mellettem ülő útitárs is. Jó alkalom arra, hogy számára is feltegyem az egy szükséges dolog felől a kérdést: — Van-e üdvössége a Krisztus által? — Az uram református presbiter! — feleli kissé méltatlankodva. — Helyesedé az Ür, Jézus azt mondotta, hogy ha valaki nem születik újonnan, nem hogy nem mehet be a mennyek országába, de meg sem láthatja azt. Hamarosan megdöbbent tekintettel mered reám: Eddig még nem gondolkodtam ezen. — Látja, semmi sem történik véletlenül. Ez a mi találkozásunk sem. Ön hatvan éves és még soha nem nézett szembe életének ezzel a legfontosabb kérdésével s megnyugtatta az, hogy az ura presbiter. Keresztyén környezetben élt és még soha nem akadt senki, aki annyira „szemtelen“ lett volna, hogy feltegye személyesen ön előtt a legfontosabb kérdést: békességre jutott-e az Űr Jézus bűntörlő vére által? ... Már rég bent áll a vonat a Keletiben. Az utolsók között szállunk le. Megszólít egy harmadik érdeklődő is, ki Erdélyből vetődvén errefelé, kérdezősködik a székelyföldi misszió felöl. Válaszul megígérem neki, hogy elküldöm címére az Élő Víz közelmúlt számát, melyben van egy cikk erről. — így sebtében el kellett válnunk előző útitásramtól: „Ne nyugodjék addig, amíg végére nem jár e kérdésnek s bűnei bocsánata felől Krisztusnál bizonyosságot nem nyer“, — búcsúzom tőle. De nemcsak ez a röpke élmény kíséri őt útján, hanem egy kis ébresztő röplap és megígért imádságom is... Te mit felelnél, ha így megkérdeznének? Miben bizakodói? Jaj neked, ha nem valóság számodra az, amit ez az énekvers fejez ki: „Bizalmamat Krisztusnak Szent Vérébe vetem, örök, igaz javamat Csak Benne lelhetem. Én gyarló életemben Jót nem találhatok, De Krisztus érdemével Én is megállhatok.“ (Dt. 352: 3.) f — £7 o BESZÁMOLÓ Leánykonferencia Szilvásváradon Hiába próbálta megzavarni a Sálán az örömmel és várakozással telt készülődést, az Úr akarata szerint mi mégis megérkeztünk augusztus 10-én Szilvásváradra. Az állomáson kedves leánytestvérek vártak ránk s vezettek fel bennünket a táborba. A reggeli ébresztő fél hétkor volt. Mosdás és öltözködés után csendes félórát, majd a reggeli után áhítatot tartottak a Biblia olvasásában ke- vésbbé jártasak kedvéért az aznapi Losung-ige alapján. Mindjárt első nap jött az ige: „Itt az ideje. ,hogy elkezdődjék az ítélet Istennek házán“ (I. Pót. 4:17.), — „térjetek haza“ (Neh. 4:12/b). S jöttek az előadások a halálról. Először csak csodálkoztunk, hogy miért beszélnek nekünk a halálról, nekünk, kik még életünk tavaszát sem léptük át. Később már kényelmetlenné vált, mikor a konferencia vezetője semmit sem szépítve kimondta, hogy önámítók vagyunk. Azt hisz- szük, hogy élünk, pedig halottak va- • gyünk. A Sátán gyönyörű kulisszákat fest elénk, melyek mögé mi nem látunk be s azt hisszük, hogy mi az élet országában járunk. Pedig a halál birodalma az. Lássuk meg már, hol vagyunk tulajdonképpen — hangzott felénk féltő szeretettel az intelem. — Nézzünk szembe a halállal s ne csüggedjünk el, — mert amikor megtörünk a halál előtt,, jön nyomban a szelíd jézusi ige: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én- bennem, ha meghal is él“ (Ján. 11:25). Igen, fel kell támadnunk a halálból! Ott kell hagyni ördög atyánkat (Ján. 8:44.), többé nem szabad az ő akaratát teljesítenünk. Feltámadni? Hogyan? „Azért jött Ö, hogy megtartson engem, a kárhozattól megmentse lelkem, Hogy megragadjon áldott kezével, üdvösség útjára vezessen el“, zengett ajkunkon az ének. Igen, ő leszállt hozzánk a halál völgyébe s kézen fogott, kivezetett onnan. S a nagy sötétség, mely lelkileg addig körülvett bennünket, oszladozni kezdett. Egy út lett vilá- gosssá benne, amelynek végén a kereszt állt a Megfeszítettel. És mi mentünk, mentünk .roskadozó vállak- kal, s a kereszt tövében összerogytunk. Odarogytunk a lábaihoz, megtörve, üresen, számtalan bűnünk tuélő víz 7
