Élő Víz, 1947
1947-augusztus / 13. szám
Jog vagy Luk. 17: 7—10. Az Ür Jézusnak ez a példázata érdekes példázat azért, mert Lukács az egyetlen, aki feljegyezte. A többi evangélistáknál ez a példázat nem található. A mai ember lelkében felmerülhet a gondolat, hogy jobb lett volna, ha Lukács is elhagyja ezt a példázatot, mert annyi megbotránkoztató gondolat van benne. Mindenekelőtt ott van a példázat egyik szereplője, a szolga, aki a teljes jogtalanság állapotában él. Ez a szolga kizsákmányolt ember. Egész nap dolgozik a mezőn. Mikor elérkezik a szántás ideje, reggeltől estig járhat a barázdában, de annak elvégzése után sem hagyják pihenni, hanem mennie kell az állatokat legeltetni. Nincs a napnak egy órája sem, amit ki nem használna a gazdája. Amikor eljön a fárasztó munka után az este, amikor a jószág is pihenhet, a szolgának akkor sincs nyugalma. Azt a parancsot adja neki az ura, hogy ha az állatokat már megetette, öltözzön át, terítsen, készítsen vacsorát és szolgálja fel az ő urának. És mikor az ura már jóllakott és lefeküdt, csak akkor ehetik ő is és mehet lefeküdni. Micsoda jogtalanság állapotában van ez az ember! Abban a korban, amikor elhangzott ez a példázat, kevésbbé volt ez a helyzet olyan megbotránkoztató. Akkoriban ugyanis voltak rabtartó urak és voltak rabszolgák, s a rabszolga mindenestül az uráé volt. Övé volt a rabszolga minden perce, egészsége, élete, munkája, családja. Teljes jogtalanság állapotában élt a rabszolga. Akkoriban nem csodálkoztak azon, hogy még a jószágnak is több a joga, mint egy szegény rabszolgának. De ma nem így nézünk erre a példázatra. És nehéz a mai embernek elképzelni a példázat másik szereplőjét, a gazdát is, aki a teljes szívtelenség állapotában van. Nincs ugyan adat arra, hogy kegyetlen ember lenne, de kétségtelen ebből a történetből, hogy két szót nem ismer: „kérem“ és „köszönöm“. „Avagy meg- köszöni-é annak a szolgának, hogy azt mívelte, amit néki parancsolt? Nem gondolom.“ Nincs benne annyi finomság, hogy kérjen a szolgától, hanem parancsol neki. Keményen szól: „Készíts vacsorámra valót és felövezvén magad, szolgálj nékem.“ Pedig hát ugyanezeket a dolgokat el lehetett volna intézni finomabban is. Lehetett volna úgy is parancsolni, hogy ne legyen megalázó. És az is jól esett volna a szolgának, ha megköszönik a szolgálatát. Ez a gazda a jog álláspontján áll. A jog álláspontja pedig ebben az esetben: én nem tartozom néked azzal, hogy kérjek tőled és azzal sem, hogy megköszönjek néked valamit, mert te az én rendelkezésemre állasz. Ne gondoljuk, hogy ez a példázat csak nekünk jelentett ily gondolatokat. A tanítványok számára is ezt jelentette, ők is tudták, hogy a kegyelem ? példázatnak értelme van. Jézus sohasem azért mondott példázatot, hogy mesét mondjon. Különösen nem, mikor a példázatot nem a nagy tömegeknek, hanem az apostoloknak mondotta. Jól látták, hogy ennek a példázatnak is van valami tanítása, hiszen azért mondotta el Jézus. Az a gazda, akiről itt szó van, a mi Istenünk, és az a szolga, aki itt a teljes jogtalanság állapotában van, mi vagyunk emberek, — közelebbről az Isten szolgái, az apostolok. És itt megint új nehézségek bontakoznak ki. Hogy lehet ilyen képet festeni az Istenről? Hiszen itt egy szívtelen gazdáról van szó! Hát ilyen a mi Istenünk? A mi Istenünkről más kijelentéseink vannak néklink! Hát hol van ebből a gazdából a kegyelem, a szeretet, a lélek vonása? Hiszen a mi Istenünk nem a paragrafusokra ül rá és nem onnan parancsol nekünk! Valahogyan még bele tudnánk nyugodni abba, hogy mi emberek olyanok vagyunk, mint a haszontalan szolga, aki a kötelességét sem végzi, és azt is hajlandók vagyunk elismerni, hogy mi nem érdemiünk Istentől különös jóságot. Igen ám, cs.ak el ne felejtsük, hogy ezek az emberek nem édtalában az emberek, hanem itt az Isten gyermekeiről van szó. Akik otthagyják mindenüket, otthonukat és foglalkozásukat és mennek Jézus után. És ezeknek mondja Jézus, hogy ti a jogtalanság állapotában vagytok, néktek kö- telességtek a munkát elvégezni s azért nektek köszönet nem jár. Nehézzé teszi ennek a példázatnak értelem- keresését az, hogy egy csomó ige látszólag egészen mást mond nékiink az Isten és az embernek, az úrnak és a szolgának, a mi Urunknak és az Ő tanítványainak egymáshoz való viszonyáról. Gondoljunk mindenekelőtt arra, hogy itt apostolokról van szó. Ez nemcsak az újtestá- mentum intézménye. A zsidóság is ismerte az apostolságot. Az apostol küldött. Ma úgy mondanánk, hogy képviselő. A zsidó felfogás is azt mondja, hogy az apostolság bizonyos jogi helyzetet ad annak, aki apostol. Mert az apostolnak ugyanazok a jogok járnak, ami azt illetné meg, aki őt küldte. Oda kell ültetni, ahol az ülne, akit ő képvisel. Itt még az apostolok jogtalan helyzetéről beszél a példázat. Máté 10: 40—41-ben ezeket a gondolatokat jelenti ki az Ür: „Aki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi“ Tehát itt éppen arról van szó, hogy Jézus milyen méltóságra emeli tanítványait. Önmagához emeli fel őket (40. v.). ő jutalmat is ígér azoknak, akik ebben hűségesen járnak. Ezt mutatja Máté 19: 27—29. is, ahol a gazdag ifjú története után Péter azzal a kérdéssel fordul Jézushoz: „Imé mi elhagytunk mindent és követtünk téged: mink lesz hát minekünk? Jézus pedig monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, az újjászületésélő víz 3
