Élő Víz, 1947
1947-augusztus / 12. szám
(anbeMk IstenAz ember voltaképen mindig Isten élött van, de a mi Isten szeme előtt való forgolódá- sunk kétféle lehet lélektanilag: vagy tudunk róla, vagy nem tudunk róla. A legtöbb ember nem tud róla, hogy Isten előtt áU. Már pedig, ha Isten valóságos létező, akkor tudatos kellene, hogy legyen ez a viszony az ember részéről. Miért nem tud hát úgyszólván semmit sem az emberek —* legalább is az ú. n. „modern“ emberek — jó része erről a viszonyról? Ha lélektanilag kutatjuk a kérdést, akkor elsősorban az alábbi 3 okot fogjuk felfedezni. 1. Az emberek jó része lelkileg teljesen vak. Emlékeztet kissé a gilisztára; az sem látja meg, ami az „orra“ előtt van. Sőt minél nagyobb méretű az a valóságos létező, annál kevésbbé képes róla tudomást szerezni. A giliszta nem látja meg az élőtte álló embert; a hegyet meg épenséggel nem látja meg. 2. Az emberek másik csoportjának volna ugyan szeme a „lelki látáshoz“, de kicsiny a perspektívája, mint a hangyáé, amely szintén nem látja az előtte álldogáló és őt szemlélő nagyobb lényt. 3. Vannak azután olyanok is, akiknek megvolna a képességük a látásra, de kerülik az Isten felismerésének lehetőségét. Mint a bagoly, amelynek éles a szeme, de kerüli a fényt; a sötétben szeret lenni, mert ez felel meg életkörülményeinek. Vannak tehát: gilisztaemberek, • hangyaemberek és bagolyemberek. Ezek előtt nem tudatos az a tény, hogy Isten látja őket. Tudatlanságában mindhárom típus jellegzetesen ■viselkedik. 1. A gilisztaember: született vak lévén, semmiféle emberi törekvés, még a legjobb pedagógia sem képes lelkileg látóvá tenni. Nem rosszindulatú; csendesen elcsámcsog az istenteremtette talajban, ahol született. Él a földi és égi javakkal, a nélkül, hogy sokat gondolkodnék a dolgok felett. Legjobban szereti, ha békén hagyják. — Mint a gilisztának, valami- gyarló fény érzékelése neki is van; ha rávilágítanak elhúzódik, nem bírja el a közvetlen fényt. A napsütést csak a talaj mélyén megbújva szereti; nélküle megdermedne, de a téljes világosságot nem bírja el. A „jó polgár“ keresztyénsége ilyen; nem látja, de nem is bírja el Isten fényét. Csak egy kis langyosságot kíván. 2. A hangyaember: sürög, forog, szállítmányoz, ivadékot ápol, kitűnő társadalmi lény. Nyitva van a szeme, de nem lát túl a siirgölő- dése körén. Néha szárnyai vannak, de nem■ szeret repülni s hajnarosan e is veti a szárnyakat; nem tud velük mihez kezdeni. — Kicsit emlékeztet a civilizált emberre. Elröpdös, elfilozofálgat idegen szárnyakkal, eszmékkel, böl- cselettani foszlányokkal; de azért mégis csak a földön s egy kicsit a föld alatt érzi otthon magát. — A hangyaember nagyon meglepődik, ha valamely felsőbb hat álom beleszól a dolgaiba. Sürgősen menekül és menti a menthetőt: gyerekeit és „értékeit“, apró, főleg materiális érté- kecskéket, melyeknek nagy jelentőséget tulajdonít. Ha megszorítják, a hangyaember hajlandó támadni is; rendszerint intézményesen: kollektive. Maró, harapós, csípős tud lenni. —- Különben derék, szorgalmas, erős. óriási terheket cipel fáradhatatlanul. Szóval: „hasznos polgár*\ De azért mégis csak nagyon pici, Hangya... 3. A bagolyembereknek két típusa van. Az egyik a „hdlálmadár“, a másik a „fülesbagoly Az előbbi folyton hallatja a hangját. Szeret halált kiáltani emberekre, eszmékre; ő a lázitó hordószónok-típus. A „fülesbagoly-típus“ viszont komoly, tiszteletreméltó, filozófus. Mindketten jószeműek és kitűnő fogásnak. Karmos ujjaikat vetélni tudják: vagy innen, vagy onnan használják; értenek a dialektikához, vitatkozáshoz. Az egyik hangos, a másik súlyos. Mindkettő szeret és szokott ölni. Vegyesen ölnek: kártékonyát és hasznosat; különösen szeretnek lelket ölni, ezt nagy kéjjél és hozzáértéssel teszik. Ez a típus mindig „alkonyaikor“ jő elő, agy-egy korszak leáldozásakor, amikor minden sötét. Lucifert módon látszólag „saját fényben“ tündökölnek, pedig csak a kósza fényeket gyűjti össze a szemük, sárgán villogva; a halál színe ez. A bagolyember, akár ateista filozófus, akár ateista lazító, igen hamar észreveszi a legkisebb jelét is a napfénynek. Ilyenkor eltűnik. Ezek az emberek nem akarnak Isten elé állani; zavarja őket a más fénye! Ha mégis belekerülnek ebbe a fénybe, akkor tanácstalanok és le- leplezettek. Ezzel a három típussal nagyjából ismertettük azt a lélektani állapotot, midőn az ember nem tud arról, hogy Isten előtt áll. Az eset tulajdonképen kettős: az ilyen ember vagy nem képes, vagy nem akar tudomást szerezni Istenről. * Az embereknek egy kis csoportja tud arról, hogy Isten színe előtt van. Itt is nagyjából három típus ismerhető fel. í. A „légy-típusú ember“': szereti a világosságot, de nem tud kijutni a szokások és nevelt- ség kicsinyes gyerekszobájából a csukott lelki ablak miatt, Sokat fáradozik, törődik, zümmög, siránkozik, igyekszik, de nem tudja túltenni magát az átlátszó akadályokon s nem jut ki a szabadba. 2. A „pille-ember“: esztelenül fanatikus. A lángba is belerohan és gcmdolkodás nélkül feláldozza önmagával együtt a benne szunnyadó éltető, szaporító lehetőségeket is. Fékezhetetlcn, csökönyös, nem lehet „beszélni a fejével“. Sok zavart okoz, mert belepottyan minden lébe. Sokszor bosszantó. Mindenesetre igyekeznek őt elszigetelni, körülrekeszteni, vagy agyoncsapni. élő víz 5
