Élő Víz, 1944
1944-május / 5. szám
ÉLŐ VlZ EVANGÉLiZÁCIÓ A liltrejntás útja. Újra otthon. «Lukács 15:21—24.) A legtöbb ember nem tudja, hogy mit jelent a7 otthon. Benne él, élvezi annak melegét, gondoskodását, szeretetlégkörét s olyan természetessé lesz a számára, mint a levegő, vagy a napsugár. Észre sem veszi. Kérdezd meg azonban a kisdiákot, aki még alig nőtt az asztal fölé, könyvestáskát tettek a hátára, felcsomagozták és elvitték a messzi iskolaváros nagy idegenségébe; az idénymunkást, aki koratavasszal feltarisznyázott és késő őszig szinte ott aludt, ahol elfáradt, ott evett, ahol megéhezett; vagy a vándorló mesterlegényt, akinek éveken kereszti*! ott van az otthona, ahol a kenyere, — azok meg tudják mondani, hogy mi az otthon. A katonák a nehezen telő kaszárnyás esztendők alatt vagy a tüz- vonal viszontagságai között mind megtsnulják, hogy milyen drága, fel nem értékelhető dolog az otthon. A hadifogoly, akinek éveken keresztül kell ennie a hontalanság keserű kenyerét, tudja, hogy mit jelent akármilyen kicsiny lakás, ameyben saját-világ: asz- szony, gyerekek, megszokott, emlékektől köiülrajzott bútordarabok veszik körül az embert. Csak a nélkülözött otthon tárja fel minden ajándékát, előnyét, és áldását azember előtt. Bizonyára mindezt fokozott mértékben tanulta meg a tékozló fiú. Az ö esetében még élesebben érződött az otthon nélkülözése, mert nem külső kényszerítő körülmények választották el tőle, hanem maga taszította el magától az otthonát. Nem várhatott többé szombatestét, karácsonyt, még háború végét sem, mert saját kezével csapta be maga mögött az otthon kapuját és örökre búcsút vett attól. Amikor a disznóvályú mellett felelevenedik lelkében az otthon képe, rögtön érzi, hogy neki semmi joga nincs többé ahhoz az otthonhoz. Mégis vágyakozik oda. Lázadása, tékozló élete, egész múltja űzi az apja szeme elöl s mégis mindennél erősebb az otthon hívása. Megalázkodást, szégyenteljes bün- vallást, ítéletet, béressorsot, mindent vállal, csak még egyszer haza mehessen. — És amikor hazaér, szemrehányás, jogos ítélet, kitaszitás, vagy béressors helyett mégis otthont talál. Nézzük, mit jelentett a tékozló fiú számára ez az újra megtalált otthon? * 1. Újra gyermek leti• — Az otthon elleni lázadás éppen azzal kezdődött, hogy nem volt hajlandó tovább tűrni az apa-fiú viszonyt. Nem érezte már magát gyermeknek és terhes volt számára az apai gondoskodás. A kívánsága teljesült is. A tékozlás idején nemcsak szabad és független, hanem ápátlan is. Bölcs tanácsadással, útmutatással és szeretetteljes gondoskodással .«senki nem állott mellette. Teljesen ki volt szolgáltatva fosztogató kocsmárosok, pénzéhes cimborák és könnyű lelkiismeretű öröm- leányok gonosz szándékainak s a város ezer veszedelmének. Ha elgondolkodott állapotán, bizonyára a tönkremenése előtt is olyan elhagyottnak, egyedü- linek, apátlan-anyátlan árvának érezhette magát. A magábaszállás csak tudatosította ezt. Amikor belátta, hogy milyen csúnyán taszította el magától az apját, rögtön nyilvánvalóvá vált előtte az is, hogy vége a fíúságnaK. ö nem lehet többé az apja gyermeke. Legfeljebb megfizetett béres, vagy megtűrt rabszolga. A fiúságot teljesen eljátszotta. Alig tud magához térni az ámulatból, amikor mégis atyailag ölelik körül a valamikor durván eltaszított karok, a szolgák a régi fiúi ruhába öltöztetik és az apja ajkáról kétséget kizáróan hallja: Az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott! A tékozló mindent elherdáló kudarcos útja után is újra gyermek lett... Az apja fia. Ez minden megtérő tékozló fiúnak egyre megújuló tapasztalata. Amikor elrontott életünk, sok bününk terhével a Golgotái kereszthez mentünk és elfogadtuk Jézus Krisztus helyettes, bűneinkért adott áldozatát, akkor egyszerre elfogja a szívünket, hogy »milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!« (I. János 3:1). Mert Jézus azoknak, akik »befogadták öt, hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.« (János 1:12). Pál apostolnak is megtérésekor szerzett el nem halványuló tapasztalata, hogy »a fiúság Lelkét kaptuk, aki által kiáltjuk: Abbá! azaz: Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkűnkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.« (Róm. 8:15—16.) Testvérem, aki a világ országútján olyan ma- gadrahagyottan bandukolsz. Közönyös, önhasznukat hajtó emberek között, szeretettel tanácsoló, terhedet vállaló segítséget sehol se találsz. Téged is vár az otthon. Az otthon, amit talán olyan régen elhagytál, hogy nem is emlékszel rá, nem is tudod, milyen. Csak a lelked mélyén valami megnevezhetetlen sejtéssel otthontalannak érzed magad. Vár az otthon. S az otthonban vár az Atya. A te Atyád, Állj meg egy pillanatra és figyelj csak! Sok kudarcodban, gyakori csalódásban, megtorpantó csapásokban ő igyekezett utadat állni. Emberekből való kiábrándulásodban, a világtól való megcsömörlésedben és a lelked mélyén jelentkező, kifejezhetetlen honvágyban ö próbál ébresztgetni s az evangélium egyszerű üzenetével hívogat. Most is hív. Fordulj meg és jöjj! Ámulva tapasztalod, hogy téged is keblére ölel és a karjai között újra gyermek leszel. Atyjához húzódó és belé kapaszkodó gondtalan gyermek. Nem leszel többé egyedü1, kiszolgáltatva, hanem gyermekként viheted a gondjaidat, bajaidat, aggodalmaidat és sebeidet az Atya elé. Ö mindig tud segíteni. Jövödet is bátorsággal teheted az ö kezébe. »Most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van.« (I. János 3:2.) sk 2. A tékozló fiú nemcsak a fiúságot tagadta meg az apjával szemben, hanem az örökösi viszonyt ÉLŐ VIZ 1
