Élő Víz, 1943
1943-augusztus / 5. szám
KERESZTHORDOZÓK Allen Gardiner Allen Gardiner kegyes angol szülők gyermeke volt. Serdülő fiú korában az a vágy kerítette hatalmába szívét, hogy tengerész legyen. Szülei beleegyeztek. Beállt hajósinasnak az angol tengerészethez, hűséggel megállta a helyét, kemény csatákban is rettenthetetlen bátorsággal harcolt s végül hajóskapitány lett. Negyven éves korában azonban arra a bizonyosságra jutott el, hogy a királyok Királya hívja szolgálatába s a pogányokhoz küldi az evangélium üzenetével. Kilépett a tengerészeiből s elindult, hogy megkeresse, hol várnak a sötétségben tévelygő pogányok az ő bizonyságtételére. Ez nem volt könnyű dolog. Miért, miért nem, ahol csak megkísérlette, hogy megtelepedjék s megkezdje az evangélium hirdetését, mindenütt kudarccal végződött, így Dél-Afrikában a zuluk, Üj-Guinea szigetén a pápuák, Dél-Amerika pampái és a Kordillerák indiánusai között. Végül Dél-Amerika csücske, a Tűzföld felé fordult tekintete. Amikor mint tengerész járta a világot, még 1822-ben, itt is megfordult. Ismerte a lakóit. Tudta róluk azt, amit a híres természettudós Darwin, aki világkörüli útja során itt is járt, ezekben a szavakban foglalt össze: „Itt, Dél-Amerikának ezen a legtávolibb pontján olyan mély színvonalon vannak az emberek, mint sehol másutt. Szinte nehezünkre esik, hogy embertársainknak tekintsük őket. Nyelvük, úgy látszik, csupa tagolatlan hangból áll. Cook, a fölfedező ahhoz a gar- garizáláshoz hasonlította ezt a nyelvet, amelyet toroköblítéskor hallatunk. Nekem azonban azt kell' mondanom, hogy senki sem ad közülünk ilyenkor ilyen durva, kimondhatatlan hangokat, mint a Tűzföld lakói." De Gardiner tudta, hogy az ő Ura és Istene nem személyválogató, Egyszülöttjében a Tűzföld lakóihoz is leha*- jolt. Ez hajtotta, kényszerítette, hogy bizonyságot tegyen előttük Isten váltságszerző szeretetéről. Noha ez a hit rendíthetetlen bizonyossággá érlelődött szívében, az a kísérlete első alkalommal kudarccal végződött, hogy partra szálljon a Tűzföldön és megkezdje a missziói munkát. Ahol csak megkísérelte, mindenütt beleütközött a bennszülöttek megközelíthetetlen, ellenséges magatartásába. Erre visszatért Angliába és munkatársat keresett magának. Azt remélte, hogy ketten talán többre mennek. Ilyen munkatársat talált is, sikerült a partraszállás is, egy törzsfőnök szóba is állt velük, de rövidesen meg kelletj látniok, hogy a tűz- földi nép minden látszat ellenére a régi, az ő életük egy hajszálon függ s vissza kell vonulniok. Csodálatos Gardinernek ez a józansága és óvatossága. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a mártiromság keresése. Noha teljes bizonyossága volt a felől, hogy az Ür kétségtelen parancsa küldi a Tűzföldre, mégis alaposan fontolóra vette minden lépését. Ezért nem csüggedt, nem ingott meg, amikor még harmadik kísérlete sem sikerült. Ekkor már ötödmagával szállt partra, viszont azonban éppen ez csak fokozta elővigyázatosságát. Társaiért i; felelősséget érzett. Tudta, hogy nem teheti kockára életüket. Megint visszament hát Angliába, hogy még jobb felkészültséggel térjen vissza. De most már ennyi kudarc után kemény harcot kellett vívnia otthoni elcsüggedt és elbátoítalanodott barátaival. Már-már úgy látszott, nem kapja meg újabb vállalkozásához a szükséges pénzbeli támogatást. Vé%ül mégis eloszlottak a nehézségek. Egy orvosból, egy tanítóból, három halászból és egy ácsból állt a vele útrakelő csapat. Két kisebb hajót is vittek magukkal,' hogy könnyebben mozoghassanak a missziói munkában is, veszedelem esetén is. Élelmiszert egy félévre valót vittek magukkal. Az volt a megállapodásuk az otthoniakkal, hogy egy félév múlva újabb élelmiszer-szállítmányt kapnak. El is értek a Tűz- földrfe, ahol 1850 december 17-én szálltak partra. A hajó, amely a „Tenger királynője" büszke nevét viselte, másnap visszafelé indult és vitte magával Gardinernek barátaihoz intézett levelét: „Ha ezekre az elhagyott indiánusokra gondolunk, akik épen úgy el vannak híva az örök életre, mint mi, majd megszakad a szívünk miattuk és készek vagyunk mindent, még saját magunkat is föláldozni abban a szolgálatban, amely tulajdon nyelvükön akarja hirdetni nekik a kegyelem evangéliumát. Utolsó szavam: imádkozzatok érettünk!" Ami ezután következett, még a misszió történetében is, amely pedig annyi szenvedésről, hősiességről szól, szinte páriát ritkítja. Gardiner és társai mindenekelőtt ketté osztották a magukkal hozott élelmiszert s egyik felét jól elrejtették szükség esetén való tartalékul. Alig készültek el ezzel, feltűntek a láthatár szélén az állig fölfegyverzett bennszülöttek. Magatartásuk semmi jót sem ígért. Igaz, puskájuk nem volt — csupán íjjuk, buzogányuk s más efféle —, de Gardiner mégis jobbnak vélte kitérni előlük. Át is költöztek két kis hajójukon egy partmenti szigetre. Amint ideértek, olyan orkán söpört * végig a tengerparton, hogy minden élelmük, ágyneműjük csupa merő tengervíz lett s egyik hajójuk máris hasznavehetetlenné vált. Múltak a napok, hetek s élelmük fogytón-fogyott. Azzal nem sokra mentek, ha olykor-olykor akadt is egy-egy hal a hálójukba, vagy elejtettek is egy-egy pingvint (a sarkvidék hatalmas, nagytestű madara), hamarosan elérkezett az a nap, amikor sort kellett volna keríteniük az elrejtett élelmiszer- készletre. Kiderült azonban, hogy a szemfüles bennszülöttek megtalálták és csak a leólmozott dobozokba zári kétszersültet hagyták meg nekik. Közben szétszakította és használhatatlanná tette hálójukat a zajló jég. Ezen a napon ezt írta naplójába Gardiner: „Az Ür jónak látta, hogy megint elvegye a magunk fenntartásának egy eszközét. Bizonyára azért, hogy annál jobban nyilvánvalóvá tegye a maga hatalmát és megértesse velünk, hogy egyes-egyedül tőle várhatunk minden segedelmet." Látóhatáruk egyre jobban elborult. Esedékessé vált az élelmet hozó hajó megérkezésének időpontja. De hiába várták. Már alig volt betevő falatjuk. Az éhség mellé szövetséges társul szegődött a skorbút, a tengerészek félelmes betegsége. Június 28-án halt meg közülök az első. Igaz, csak nyolc hét múlva követte a második, az ács, ezt azonban nyomon követte a következő napon a harmadik. Ezeknek az eltemetésére már csak az egyik matróznak, Maidmentnek volt ereje. De hát megfeledkeztek Gardinerről és társairól angolországi barátaik? Nem feledkeztek meg, azonban csak hosszas keresés után akadtak olyan hajóskapitányra, aki vállalta a veszedelmes utat a Tűzföldre. Amikor ez 1851 október 21-én odaért, már egyet sem talált életben Gardiner és társai közül. Tökéletlen emberi szóval szólva: végzett velük a skorbút és az éhség. Tökéletlen emberi szóval szólva, mert Gardiner az Ür kezéből vette el a halált és naplójának utolsó föl- jegyzései bizonyságai annak, hogy élete utolsó pillanatáig megingathatatlan bizonyossága volt annak az Istennek a szeretete felöl, aki még az éhhalál próbáját sem fordította el róla. Szeptember 3-áról keltek ezek a föl£LÖ VÍZ 7
