Élő Víz, 1943
1943-július / 4. szám
IMAKÖZÖSSÉG „Hegmozdult a hely'1 Csel. 4:31. A közös imádság áldását csodálatosan állítja szemeink elé ez az ige. Amikor „egy szívvel - lélekkel“ emelték fel szavukat Istenhez, akkor történt ez a hatalmas jellel kísért imameghallgatás az első keresztyének között. Az Urnák karja nem rövidült meg ma sem s ha Lelke megeleveníthet és eggyé tehet, úgyhogy az imaközösség igazán közösség az Urban, akkor mozdulni fog minden körülöttünk is. Kérjük az Urat világos látásért, hogy az egység minden akadályát mutassa meg bennünk (bennem és nem másokban!) és tisztítson meg tőle, hogy azután egy szívvel bíró hitet és bátran örvendező hangot adhasson imáinknak. Megvan a helye a bűnbánat fájdalmas hangjának is, — de éppen úgy a bizakodó örvendezés bátor szavának is imaközösségünkben. Nincs rendjén, ha mindig csak az egyik hangzik! IMÁDKOZZUNK: szívünk megismeréséért, megtisztulásáért, bizakodó hitért, új ébredésért, egy szívért - lélekért, nyári csendeshetekért, békéscsabai konferenciánkért, a csendesheíekröl hazatértekért, evangéliumi lapokért és iratterjesztésért, a nagy ébredésért, egyházunkért és hazánkért, ifjúságunkért, a sínylődő világért. BIZONYSÁGTEVES Ö SEGÍTHET! Budapest, 1943. máj. 15. Betegségem 1941 november 6-án kezdődött. Először ideggyulladás lépett fel az arcomban, mely igen nagy fájdalommal járt. Sokféle kezelést kaptam, majd 1942 márciusában a Benedek-klinikára kerültem, ahol 3 hétig feküdtem s azzal engedtek el. hogy be kell járnom kezelésre, s ha nem javulok, meg kell operálni az arcomat. Veszélyes műtéttel, mert a fél arcom megbénulhat. Nagyon kétségbe voltam esve s igen imádkoztam Istenhez, hogy engedje el a műtétet. Egy hét múlva hirtelen lehúzódott a gyulladás az Ízületeimre, úgyhogy még elmentem hazulról s vissza már alig bírtam jutni. Ez 1942 áprilisában volt. Ettől kezdve nem tudtam többé járni. Is’ten meghallgatta kérésemet, mert az arcom operálását elkerülhettem... A tehetetlenség azonban sokkal nagyobb teher lett. Sokszor felszakadt bennem a kérdés: Miért? A feleletet csak később kaptam meg. Rengeteg kezelésen mentem át. Kétszer feküdtem a Lukács-fürdőben 5—5 hétig. Kissé, jobban lettem, volt, mikor két mankóval tudtam menni, volt, mikor bottal is, de mindig visszaestem. Kétségbeestem, és sokszor úgy éreztem, hogy Isten egészen elhagyott. Februárban a Szent István-kórházba kerültem, ahol új, igen fájdalmas kezelést kaptam. Novokain injekciókat. Nem használt, sőt rosszabbul lettem s két hónap múlva szinte mozdulatlan állapotban jutottam haza. Nemcsak a lábaimat nem tudtam mozdítani, de a bal karomat sem. Mindenről lemondtam. Orvosok nem tudtak már rajtam segíteni... Ekkor lépett közbe a nagy Orvos. Ez húsvét előtt három héttel volt. Ekkor mondta a Nagytiszteletű Asz- szony, hogy nagyon imádkozik, hogy húsvétra gyógyuljak meg. Én még úgy éreztem, hogy ez lehetetlen s csodálkoztam a hitén. Tudtam, hogy Isten megteheti, — de hogy meg is teszi, azt nem tudtam elhinni. Sokan mások is imádkozni kezdtek értem. Nagyszombaton hirtelen be kellett feküdnöm a klinikára, jóllehet ünneputánig ezt el akartuk kerülni. Most már igazán kilátástalan lett minden. Nagyon elkeseredtem, de ők lankadatlan hittel imádkoztak tovább. A Herzog- klinikán különösebb kezelést nem kaptam. Kivizsgáltak, mozgatták az idegeimet s pár villanyfürdőt vettem. összesen nyolc napig voltam bent, igen rossz lelkiállapotban. Mindenáron haza akartam menni. Az utolsó éjtszakát végigsírtam, s könyörögve kértem az Urat, hogy adjon nyugalmat a lelkemben, hogy rá tudjam bízni az életemet. S valóban csodálatos nyugalom lepett meg. Ilyen közel még soha nem volt hozzám az Ür! Másnap ragyogó arccal ébredtem. A tanársegéd a viziten közölte velem, hogy hazamehetek, mert befejezték a vizsgálatot. Nem sok jóval biztatott. Délután kocsival vittek le az autóig s otthon ketten vittek fel az emeletre. Kifektettek az erkélyre. Édesanyám elment hazulról. Egyedül maradtam. S ekkor égy hang azt súgta a fülembe, hogy „kelj fel és járj" — és én elindultam .. . Csodálatosképen végig tudtam menni a szobán, aztán ki az előszobába, majd a folyosóra, ahol összejsereglettek az emberek és nem tudtak szóhoz jutni a csodálkozástól. Tovább mentem a lépcsőházig, aztán lefelé a lépcsőn. Édesanyám éppen jött haza. A csodálkozástól és boldogságtól szinte megnémult. Aztán kért, hogy menjek vissza. Féltett a megerőltetéstől. De én éreztem, hogy nem lehet baj, mert az Űr Jézus mellettem van és vezeti a kezemet. Mikor lent voltam az utcán, akkor éreztem, hogy most el kell mennem a Nagytiszteletű Asszonyhoz. Kimondhatatlan boldogok voltunk s nem tudtunk Istennek eléggé hálát adni ezért az imameghallgatásért. Azóta tudok járni, a kezemet is jól mozgatom és elég nagy utakat teszek meg. Az Űr nemcsak testileg, de lelkileg is meggyógyított. Most már boldogan hajtom ölébe a fejem: övé vagyok, egészen az övé! BESZÁMOLÓ. Gércén Sághy Jenő tartotta a 4. evangélizációt május 10—16-ig. A tavaszi előrehaladott munkaidő ellenére is 100—150-en voltak esténként az előadásokon. Hisszük, hogy az ige most sem tér vissza üresen. Imaközösségi csendesnapok. Orosházán négyízben volt már evangélizáció a nagy gyülekezet számára. Ez évben ehelyett az imaközösség tartott csendesnapokat május 26—27-én, amelyek a közösség belső megújulását, hitbeli megerősödését célozták. Az előadások az imádkozó és szolgáló keresztyén életben igyekeztek előbbresegíteni a közösség tagjait, rávilágítva az ige fényével a hívő embert fenyegető veszedelmekre, az, előbbrejutás akadályaira, az mindennapi élet harcaira és győzelmére. A szolgálatokat Sréter Ferenc, Gálát György és Zátonyi Pál látták. Mindannyian sok áldással gazdagodtunk a csendesnapok alatt és hisszük, hogy közösségünk életére is termékenyítőén és serkentően fog hatni az Isten előtti elcsendesedés és magunkba- nézés két napja. 8 ÉLŐ VÍZ
