Élő Víz, 1943
1943-december / 9. szám
KERESZTHORDOZOK Útmutató kereszt 1865 tavaszán történt, hogy a Gossner nevét viselő missziói társulat igazgatójánál két ember jelentkezett missziói szolgálatra. Ügy mutatkoztak be, hogy testi-lelki jóbarátok, akik nem akarnak elválni egymástól, együtt akarnak útra kelni a pogányokhoz az evangélium üzenetével. Az igazgató nem tudta, mitévő legyen. Az egyiknek nagyon megörült, mert teológiát végzett ifjú volt s neki épp ilyen jól felkészült ember kellett, akit az indiai Rancsiban (Csota-Nagpur tartomány), a khol-misszió központjában beállíthat a bennszülött tanítókat, evangélistákat és lelkészeket képző iskolába. De mit csináljon a barátjával? Egyszerű földműves volt ez, aki talán csak a falusi iskolát járta ki, s a maga 34 esztendős fejével fiatalnak sem volt mondható. Ez a szava járásában, magaviseletében szemmelláthatóan nehézkes ember, hogyan tud majd alkalmazkodni odakünn az új körülményekhez, hogyan tud nyelveket tanulni? De a pompásan használható lelkész kedvéért mégis csak elfogadta a földművest is, miután semmi áron sem akartak elszakadni egymástól. S a misszió társulatnak nem volt oka megbánni, hogy Uffmann Henriket — ez volt a földműves neve — a maga munkásai sorába állította. Százak és ezrek áldották érte azok közül, akiknek a legnehezebb keresztek egyikét kellett hordozni. De ennek megvan a maga szívfacsaróan szomorú története. Uffmann Henrik már másfél évtizede munkálkodott künn Indiában s Mária leánykájuk — aki tíz éves lehetett — már két éve nevelkedett a Rajna melletti Kaiserswerthben, amikor megdöbbentő hír jött felőle. Még Európába való elindulása előtt történt ugyanis, hogy a kis Mária bőrén gyanús foltok mutatkoztak. Akkor az orvosok megnyugtatták a szülőket, hogy különösebb jelentőség nélküli bőrbetegség az egész. Most azt a hírt kapták hazulról, hogy ezek a foltok nem gyógyulnak, sőt egyre rosszabbodnak, s ezért a kislányt Berlinbe küldték a Gossner alapította Erzsé- bet-kórházba. Itt a leghíresebb orvosok vizsgálták az elhatalmasodó bőrbajt, de nem tudtak eligazodni rajta. Végre az a gondolata támadt valakinek, hogy fényképeket készíttetnek a hovatovább daganatokká vált foltokról s ezeket elküldik Indiába. Valószínűnek látszott, hogy valami sajátos indiai bőrbetegség lehet a kis Mária baja. Uffmann megkapta a képeket, Kalkuttában bemutatta az orvosoknak, akik az első pillantásra egyhangúlag megállapították, hogy a kis Mária — bélpoklos. A szörnyű kór eredete is kiderült. A puruliai misszióállomáson többször megfordult egy benszülött tanító, aki gyakran volt együtt Uffmann leánykáival s aki már akkor magával hordozta a még lappangó, de úgylátszik már fertőző bélpoklosságát, amelyben később el is halt. A kis Mária számára szinte elképzelhetetlen szenvedések ideje következett el. Az orvosok mindent megkísérlettek, hogy útját állják a szörnyű betegség terjedésének. Vágták, égették, maratták a kis Mária daganatait, gennyes sebeit, de minden hiábavaló volt. A kis leány csodálatos türelemmel állta a súlyos próbát. Mindig megelégedett és vidám volt. Abban telt legnagyobb öröme, ha a kórház gyermekosztályán szenvedő társainak valami szolgálatot tehetett, mulattathatta őket, vagy apró ajándékokat készíthetett számukra. így történt, a szeretet szolgálatában való forgolódása közben, hogy kanyarót kapott; mégpedig olyan súlyosat, hogy föl sem épült belőle. Az Ür hazahívta oda, ahol nincs fájdalom, nincs halál, ahol minden könnyet letöröl. Nem próbálta erején fölül. Hiszen a bélpoklosság azért a legsúlyosabb megpróbáltatások egyike, mert többnyire nem egyéb, mint évekig tartó lassú, gyötrel- mes haldoklás. Rettenetesen eltorzul az arc, a gennyes daganatok elterjednek, lerohadnak az ujjak, a halál pedig rendszerint csak akkor következik be, amikor a szörnyű kór eléri a nemesebb részeket. Az Űr mindettől megkímélte a kis Máriát. Amikor a nagy fájdalom rászakadt Uffmann Henrik szívére, leánykájának szenvedéséből megértette, hogy a bélpoklosoknak a szolgálatát tette élete feladatává az Űr. Ügy érezte, hogy most már szoros, belső szeretetkapocs köti össze őt velük. Ez a szeretet megtaláltatta vele a módját, hogyan kezdje meg a munkát s hogyan fejlessze mind nagyobb arányúvá. A kezdet ebben az esetben is, amint Isten országában lenni szokott, igénytelen, szerény volt. Azt a néhány bélpoklost, _ akiknek a gondját fölvette, kezdetleges kunyhókban helyezte el a puruliai missziói állomáson. De amint híre ment, hogy a puruliai ,.padre sza- hib“ („atya úr“, így címezik Indiában a misszionáriust) befogadja a bélpoklosokat és szeretettel gondjukat viseli, egyre több bélpoklos kopogtatott ajtaján és 1888-ban föl kellett építenie a menedékhely első szilárd házait. Egy edinbourghi skót társaság segítette őt ebben, amely már régebben ily céllal alakult. Különösen akkor szorult rá erősen a támogatásra, amikor a puruliai városi hatóság egészségügyi szempontból hirtelenül tűrhetetlennek minősítette a tekintélyes intézménnyé fejlődött menedékhelyet s azt Uffmann künn a város határában volt kénytelen újra felépíteni. Igaz, a tapasztalatokon okulva, most már merőben máskép építkezett. Áttért a pavillon-rendszerre. A bélpoklosokat nem nagy épületekben helyezte el, hanem apró, három szobából álló házakban, ahol minden szobában négy bélpoklos számára volt hely. Ilyen módon csökkentette a telep rideg, intézeti jellegét és már ezzel a külsőséggel is melegebb, családiasabb hangulatot teremtett benne. Hiába, a szeretet találékony. A telepnek fallal elválasztott férfi és női osztálya volt, amelyeket a középen épült csinos piros cseréppel födött templom foglalt egybe. Még iskola is volt, ahol bennszülött tanító tanította a gyermekeket. Mellette épült az orvos háza, aki szintén bennszülött volt, mint az ápolók is. Külön gyógyszertárt is kapott a telep. S hogy a bélpoklosoktól el legyenek választva egészséges gyermekeik, ezeknek a telepen kívül épült iskola. Bizony, annak rendje-módja szerint való külön falu volt ez a telep, amely a maga lombos fák alatt meghúzódó takaros házaival lakói és látogatói elől is mintha el akarta volna rejteni, hogy milyen súlyos keresztet hordozók menedékhelye. A keresztyén irgalmasságnak ez az áldott intézménye ma is fennáll és hirdeti szóval és cselekedettel az evangéliumot. Uffmann így értette a reá bízott munkát: az evangéliumot kell hirdetnie azzal is, hogy szeretettel lehajol ezekhez a legnyomorultabbakhoz, sebeiket megmossa, bekötözi, de azzal is, hogy hirdeti nekik azt a Krisztust, aki a minden bélpoklosságnál irtózatosabb nyomorúságunknak, a bűnnek az orvosa és így örök életre való gyógyulást ad. A menedékhelyekre személyválogatás nélkül fogadta be a bélpoklosokat, keresztyéneket és pogányokat egyaránt, de valameny- nyiüknek hirdette az evangéliumot. Persze kényszer ÜLŐ VlZ 7
