Ellenzék, 1944. február (65. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-16 / 37. szám

I 2 UU'NΫI 1 9 {< február 10. uus Hl í i< «* / V / il st I tt i r ja : Hogyan láttam az olasz összeomlást í V XXIV. S.eptenihcr 5. Csendes, ősziesen szeles te s/_\moru vasurnap . (Nem u hl hedt pesti müdal ,,szomorú vasam ip“-jat el ­lem.) Dél tájban két légiriadó is volt. Ro- pühmrjAsM lehetett hallani. A légvédelmi ágyuk természet esen - amint a jelenté­sekben szokványosán olvasható újabban — megint „nem tüzeltek" . . . Érdekes! Róma „nyílt város“ ugyan, de ennek el­lenére, vagy talán eppen azért egyik lé­giriadó a másikat éri. Ilyenkor, ha két olasz találkozik a „ricovero'-ban, a követ­kezőképpen iidvöalik egymást: „Citta aperta" — szólal meg az egyik gúnyos nyomatékkai, mire a másik azonmód vá­laszol: ,.Citta aperta. Si . . .“ Fenn pedig ugyanekkor elzugnak a fejük felett az el­lenséges repülők motorjai. (Még jó, hogy­ha csak a motorok zugnak és nem nyílik meg a bombaeső.) íme, a tények két-há- rom hét alatt a közöny posványába ful­lasztották azt a lelkesedést, ami kezdet­ben Róma nyílt várossá való nyilvánítá­sát fogadta. A calabriai partraszállásról szóló el­ső jelentések nem valami biztatók. ,.Ab­bé amo distrutto“ . . . Szétromboltunk ennyi és ennyi ellenséges repülőgépet — halljuk, az angolszászok azonban mind­egyre tért nyernek. Nekünk hivatalos he­lyen ugyanazzal okolják meg a partra­szállás kezdeti (bárcsak ..kezdeti" lenne!) sikereit akár annak idején a szicíliait: túlerő emberben és anyagban Az utób­bit még értem. Repülőgép és harckocsi — azt mondják — valóban kevés van. Kevesebb mint amennyit az olasz és az európai közvélemény feltételezett. De ka­tona? Róma a befejezettnek nyilvánított kiürítés ellenére is tele velük s a front­nak a szaga egyáltalán nem ri le róluk... Mindezért ki a felelős? A lapokban még m:nd~lg kutatják Ró­ma első. julius 19-i légibombázásának az eltűntjeit. Peso! ins* lesi Szeptember 6. Ma este „Catania, a hősi város“ címmel előadást tartottam az olasz rádióban . . . Vájjon a legutolsó-e? Szeptember 7. Az élelmezési helyzet egyre kétségbeejtőbb. Mit együnk? A hús­ról ne is beszéljünk, de legalább zöldség lenne! Egy fej salátáért annyit kell fizet­ni, mintha szinarany lemezkékből lenné­nek kalapálva a levelei. A narancsnak és odromnak ilyenkor nincs ugyan „szezon­ja“, azonban máskor mégis árulják. De most mutatóba se látunk. A „Caffé bar“- okban se! Egyes hírek szerint ennek az az oka, hogy a katonáknak tárolják a gömbölyded, pirosas és sárgás gyümöl­csöt, amelyet Goethe is megénekelt „Kennst du das Land? . . .“-jában, mások pedig Szicília angolszász megszállására vezetik vissza. (Az itáliai citromtermés 90 százaléka Szicíliából kerül ki.) Na­gyobb baj ennél az, hogy hal sincs! A piacokról hónapok óta eltűntek a haláru­sok hallal, polippal, tengeri rákkal, pók­kal s hasonló tengeri szörnyekkel teli ko­sarai, amelyeket annyiszor elnézegettem a vén és tipikusan mediterrán jellegzetes- ségü Campo dé Fiori-n, Giordano Bruno megfeketült bronzszobra közelében . , . (Nem kell megijedni tőlük, magam is et­tem olajban kirántott tengeri polipot.) Most hült helyük. Itália tengeri állam, ahol egész vidékeknek (igy pl. Liguriáoak) főfoglalkozása a halászat és a népnek fő­eledele a hal. S most se „tonno“, se „sar­de“, sem pedig kigyószerü, de nagyon zsí­ros „anguilla“ (angolna). A halászok kö­zül sokan katonák, meg aztán az akna­zár, meg az ellenséges hajók cirkálása idején melyik balászbárka kisérti meg a szerencsét, hogy kimerészkedjék a ten­gerre és megvesse a hálóját. A befagyott idegenforgalom mellett a halászat is pang — mondhatnám: a nullával egyenértékű ma Olaszországban. Két héttel ezelőtt a „consigliere“ Nápolyban kerített egy szép nagy halat. A felesógje olyan diadallal hozta be hozzánk -megmutatni, mintha csak Polykrates gyűrűje lett volna a ha­sában. Együtt költöttük el . . , Éppen azért ma igen meglepett, amikor a feleségem hallal állított be a kosa­rában. Mi ez? Nevet: „Pesci inglesi“ . . . Mi ez? „Pesci inglesi“ ... — ismétli ő is s elmondja, hogy a piacon majdnem szétszedték az egyetlen halasbódét, amely­ben „döglött“ halat ámultaik. Jó, látom, hal, de mi köze ennek az angolokhoz. El­mondja. hogy őt is igen meglepete, amikor kérd ez ős köd és re ezt a választ kapte: „Questi soni pesci inglesi, signora!“ ... A természettudósok nem ismerik ezt a meg­különböztetést. 5 is csodálkozott, de meg­magyarázták neki, hegy ezek az akna- és bomb arobban álsoktól elpusztult halak, amelyeket partra dobott a tenger. így ke­! ültek piacra. S a találékony olasz nép- humor menten elkeresztelte őket ..pescl ingletM ‘‘-lenek. Népit umor. S akasztófa­humor . . . Ilonthazapor I*raseatira Szeptember 8. Kisasszony napja. Itt nem iinn.plik Az olasz naptárban feke- tebötüs, de bátran lehetne gyásznap . . . Ki tudta ezt még reggel. Én se, más se. „M'lyen gyönyörű idő van!“ — ezzel nyi­tottam ki reggel szalonunk erkélyre nyí­ló. tódig érő ablakának zöld zsaluját. Délelőtt 11 óra tájt — az. amerikai re­pülök látogatásának a szokásos órájában — felbögött a légiriadó s ezt az egész kör­nyéket meg-megrázó detonációk követik. Az emberek el halványodnak Rómát born- bámák? Ez mégis lehetetlen nes’., a „nyílt város“-sú nyilvánítás után. Pedig a látszat mégis az. A kapualjból 'atom. hogy az ulbanói hegyeket fekete füst fá­tyolozza be, amelyből lángnyelvek vil­lannak ki . . Háromnegyed ó-a múlva fújjak le a légiriadót. Kora délután a nép­művelési minisztériumban megtudom, hogy Frascait.it bombázták az ellenséges gépek. Állítólag ott van a német főhadi­szállás s Kessel ring vezártábornagy is alig birt megmemkedni . . . (Akkor még nem tudtam, hogy ennek az alibi-bombá­zásnak. Graziam marsall szerint, rövid háromnegyed ára alatt olyan kis helyen, mint aminő Frascati, 6000 halottja volt.) l ége a háborúnak !i6 Délután háromnegyed 6 körül a szoká­sos munkáim az olasz rádióban. Ezúttal az anyagomban akad igen feltűnő is. A lon­doni rádióval kell polemizálnom, amely a napokban azt állította, hogy Calabriá- ban ,.a lakosság örömmámorban fogadja a bevonuló angol és amerikai csapatokat, az olasz kötelékek — felsőbb parancsra! — tömegesen adják meg magukat s a fogság­ba esett olasz katanák és tengerészek siet­nek elárulni nyomban a tengely védelmé­nek a gyenge pontjait“ . . . Pedig „mindez hazugság és a harcoló ellenség l vagiatlan s eddig példa nélkül álló megbecsteleni- tése“ . . . Igaz-e, vagy nem igaz? Nem ku­tatom. Tartom magam ahhoz-, amit kap­tam. Este megvacsorázunk. sétálunk egyet s alig érünk haza. amikor Lena asszony nyit be hozzánk az urával együtt. A f?- ketehaju nápolyi nő arca kipirult, vala­mi szokatlan izgalomtól fütve összecsap­ja a kezét s csak ennyit mond: „Armis- tizio!“ Mi történt? — kérdezi a feleségem — s ö csak ismétli: „Armistizio!“, majd meg/ndul és árad belőle a szó. mint az áprilisi felhőből az áldás. Rita, mia cara, hát nem érted?! Vége a háborúnak! Vége a nyomorúságnak! ... A légibombázás­nak . . . Jöttök le hozzánk Nápolyba s meglássátok majd. hogy milyen jól élünk... Lesz fehér spaghetti, liszt, olaj, kávé... minden . . . minden“ . . S örömében nya­kába borulva ölelgeti. Ura, a kis ,.crn- sigliere“ nyugodtabb, bár nem kevésbé látszik örvendezni annak, ami történt: Itália letette a fegyvert. Az elébb mondta . be Badoglio a rádióban. Feltételek? Fel­tétel nélküli megadás. ,,R-sa inoondizio- nele“ . . . „Az angolszász csapatokkal szemben ettől a pillanattól kezdve meg­szűnik minden ellenállás, de ha a néme­tek provokálnak, azokra lőni fogunk“... „Úgy? Furcsa kis armistizio, ha a szövet­séges — a volt szövetséges — ellen sza­bod a fegyverhasználat“ . . . Vállat von: „Eh beh! Ugyan mit! Ez nem a mi dol- gunk . . . Fontos, hogy számunkra vége van . . Már előbb kellett volna“ . . . így válaszolok: „S önök aztt gondolják k'molyán, signor Amadeo. hogy vége van a háborúnak? Tévednek ... Ez a legsze­rencsétlenebb dolog. ami történhetett Itáliába nézve . . . Korántsem béke, ha­nem a legszörnvübb megpróbáltatások, szenvedések és a legirgalmatlanabb pol- párháboru kezdete . . . Itália elveszett“... Megütődve és rosszuleső megbotránkozás­sal néznek reám. a vészmadárra, aki meg­rontja az örömüket. Lenn a házmester- nénk, Marianna, táncot jár a konyhában a szomszédnőjével vígságában . . . Pace! S mi pedig? „Foglyok vagyunk“ — mon­dom a feleségemnek. Körülbelül egy óra múlva elég közel­ben lecsapódott robbanások reszkettetnek meg mindent s nyomában megszólal a — légiriadó ... Az emeletről roppant si- valkodassal vágtatnak le a márvány lép­csőkön a „neovero“-ba s egv éles női hang az egész házat besivitja átható hang­jával „. . . 1 tedeschi!“ Német ágyuk liöngelik Róma kapuit! A „ricc"vero“-ban megint találkozom a „consilgliere“-vel. „Óra si comincia la guerra ‘ . . . (..Most kezdődik a háború“.) Sápadtan hallgat, majd hozzám hajol kö­zelebb és fülembe súgja a titkot, mely szerint a fegyverszüneti megállapodást már szeptember 3-án aláírták s csak „stra­tégiai szempontból1 nem hozták nyilvá­nosságra. Szóval már szeptember harma­dlkán! Igen érdekes ... Ez a calabriai partraszállás dátuma is! Álmatlanul vergődöm át az éjszakát. Meleg is van s az izgalom se hagy aludni. Hajnalíelé nagynehezen mégis álomba kínlódom magamat, de csakhamar felria­dok. Távoli és tompán meg-megismétlődő dübörgések verődnek fülembe. Mintha óriási keporsószögeket vernének be. Le- gibombák? Nem. Ez ... ez — ágyuszó! Ágyuszó! — hallod-e — költőm fel a fe­leségemet. A németnek, az elárult szövetségesnek ágyúi döngetik Róma kapuit . , . Most, szeptember 9-én, amerikai ejtő­ernyős hadosztályoknak kellett volna megszálíniok a római .repülőtereket s he­lyette — megszólaltak a német ágyuk . . . MIHÁLY LÁSZLÓ. Futás a villamoson Bolond ieste volt, kedves barátom, bo­lond történettel. De menthető, hiszen bo­londul is kezdődött. Tálán szóra sem méltatnám, ha az emberek nem Volnának annyira bosszantóan érzéketlenek mások lelki történései iránt. Most már nem nevetek rajta, nem pi- romgok magamban miatta. Túl vagyok rajta. Tulajdonképpen nem én vagyok a fő biinös, hanem az a szeröv illamásnyi idő, amely két ifjú szivet fel bir forrósitani. Az emberi ostobaság határtailan; stetmmi- ségen tudunk lelkendezni és semmiséig’ összetöri a szivünket. Zsuzska egész délután kedves, csevegő volt, ami — ismered — szokatlan dodo\g nála. Mondtam már neked, hogy ilyen­kor a sárkánnyal is megbirkóznám érte. Fia azt kívánta volna, hegy csillagcdckal hintsem be a haját és biborrbársetnyt te­rítsek ösvényére, nyomban teljesítettem volna. De Zsuzska nem kivárni semmit. A frissen sarjadt érzés tiszta mosolyával mentünk hangtalanul egymás mellett. Hideg esti sziél bujkált a csupasz fák kö­zött. AminfL összeért a vállunk, éreztem, Zsuzska I fázik. Lekanya r ütött am hát gycupjuf el öltőmet s mentegetőzve a vál­lára terítettem; valami afélét motyoghat­tam neki, hogy én egyébként is csak az emberek előítélete miatti hordom, nem szükségből. Kacagva mentünk tovább. Mindenen kacagtunk, még azon is, hogy a fák, amerre haladtunk, majdnem földig hajoltak előttünk. Most már következtetheted, mi lett eb­ből. Amikor elbúcsúztam tőle, egy orozva rámcsapó, érthetetlen sugallat hatása alatt megrág adtam piciny kötött sapkáját és fütyörészve indultam vissza a zsák­mánnyal. Fejemre tettem. Csak a kopu- tyomra illeszkedett, mint a püspöké. Ol­dalt vaskos bojt himbálózott le róla majdnem mellmag ásságig. Hangosan bele­kacagtam az éjbe. Rakoncátlan gondolataim elkalandoz­tak Zsuzska körül, mint a szétrebbent galambsereg, nem bírtam többé össze­terelni. Magam sem emléksz>em, mikor léptem fel a villamoskocsira, csak az ütött mellbe, hogy a bent ülök hangos csevetelése váratlanul megszakadt, mintha elvágták volna. A gyér fénynél úgy lát­tam, mintha a szemekben egy kis nyug­talan szorongás is sárgállna; -fi kiült kí­váncsiság mellett. Jön a kalauz, rámnéz. Szeme kikereke­dik a meglepődéstől. Még mindig nem értettem. — Milyen jegyet parancsol? — kérdi. Pénztárcám után kapkodok s ebben a pillanatban a kötött sapka bojtja előre- lendül a vállamról és ingának képzeli magát az orrom előtt. Egy pillanat alatt megértek mindent s várattam ötlettel belé - megyek a játékba: — Kérek i-yi/ jélárut felelem ■ már nyujUrm u u nullo jég yet A lahm uro éru u tréfát, krakenu hujir.r-kája hamu lul megrándul. Belülről rúz/o <i ne, ele Szinte látni, hogyan hegye ödnr! n fn lel. rne a In eile e Alim marad J hőiül ál tekint hmvunn n terepet. A ;<i rohhan egy férfi las'Qn a nő fülébe, hajol, in ti neben folyton engem fiirl:é:, , mintha egy orat­ion pillanatban rá akarnék csapni. Ajkai morognak, de suttogást sem hallót Csak ti no válaszát hullom, ahogy kissé mayya rázó, kissé leckéztető, kissé enyelgő han­gon veti oda: — Nem baj. De jól áll nekru. Ahá — gondolom — rólam vart szó. A fiatal ur megvádolt valamivel. Hál réggé tudomásul, hogy most már csak dacból sem veszem le a sapkát. Ismét kincs csend fekszik el a kocsiban. A Horthy Miklós-uton döcögünk a Gellért-tér felé. Mellettem egy öregasszony siri hangon megszólal, szinte elnézésért könyörögve, hogy megzavarja a feszült várakozást: — Tessék megmondani, melyik hídon megyünk át? Mielőtt bárki felelhetett volna, körbe­vágtam: — Melyiken parancsolja? Tudom, illetlen voltam. Zsuzska most olyan szemrehányó pillantással mérne végig, amilyennel csak ő tud büntetni. Csikordult a fék, a kocsi megállt. Ek­kor a férfi, aki egy megjegyzésével bizo­nyosan megsebzett a tudtotnon kívül, iz­gatottan belekarolt becses neje önagysá- gábu és ideye.sen felránditotta a pádról. — Gyere, kicsi szivem, gyere — mondta. A szó kedves volt ugyan, de a hangban sok félelem volt belé.szorulva. Szegény nő, szólni sem tudott. A férfi ellenállhatatlanul vonszolta magával, mint egy bő«2 római harcos a szabini nőt. Leviharzottak a kocsiról, de az utasok legnagyobb meglepetésére felszálltuk a másikra. Erre kitört a pánik. A Ferenc József-hídon zörögtünk. Lent a Duna vize feketén és rosszindulatúan, csufolódva vigyorgott. Rám, vagy az utasakra? A botrány talán még elkerülhető lett volna, ha a közelemben nem szólal meg valaki nyöszörgő hangon: — Jaj istenem — mondta s egy lehe­letnyi sóhajtást engedett utána — szólni kellene .. . Fejét nyugtalanul csavargatni kezdte, mint aki valahonnan segítséget vár. — Felesleges. Nem kell senkinek szólni — nyugtattam meg. De fakó hangom és merev arcom most már véglegesen meg­ijesztette az utasokat. — Komolyan mon­dom, hegy ép észnél vagyok. Méltóztassa- 7iák elhinni nekem. Úri becsületszavamra kijelentem. Most sem értem, őszinte szavaim miért keltettek leírhatatlan riadalmat az utasok között. Felugráltak helyükről, egymást lökdösve tolongtak a kijárat felé s a kocsi alig lassított a pesti hídfőnél, a merészeb­bek már leugráltak róla. A megállónál pedig egyesegyedül maradtam. Szeren­csémre, nem unatkozom a magam társa­ságában. Otthon a saokát, a bojtos kis kötött sapkát a párnámra tettem. Elnéztem. S elgondolkoztam rajta, hosszan, mint akit elkap a folyam árja s nem arra úszik, amerre akar, hanem a viz sodrásával. Ha a Zsuzska fajén van, cuz emberek meg­csodálják. Nem tudom, őt-e, vagy az ar­cocskát, amely derűsen tekint ki alóla a világba. Ha az én fejemen van. Zsuzska pompásan mulat rajta, az emberek meg riadóénak tőle. S most ott van a párná­mon. Zsuzskáé. De csak a sapkája . .. Miért van az, hogy váratlanul könny szi­várog a szemembe, amikor nekem is ne­vetnem kellene . .. hohah-a . . . mulatsá­gos kis sapkám... hahaha .. . és az em­beri ostobasáaon. Én ehelyett kétségek­ben összeharapott ajakkal borulok a pici sapkára. PARAJDI 1NCZE LAJOS. Két francia papot agyon* lőttek a terroristák Vichyből jelenti a DNB: Agen környé­kén hirszerint két pap esett áldozatul a terroristáknak. Cordier abbét és a 64 éves Bullion abbét, akik az egyik községből a másikba mentek misét mondani, az or­szágúton megtámadták a terroristák és agyonlőtték őket. Deutsches Wissenschaftliches Institut Lektorat der Deutschen Akademie BALEST I febr. 16-án este 7-kor. Közremüködneiki: Erich Jörgensen (ba­riton) és Werner Dorames (zongora- művész), mindketten a müncheni ál­lami zenei főiskola, tanárai. Jókai-u. 2. 6zám. I. emelet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom