Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-04 / 2. szám

16 44 Január 4 ellenzék on: 5 Fischer Aladár halálára Délerdélybőd tegnap kaptuk az. alábbi meg­rázó sorokat: Az aradi római katolikus gimnázium igaz­gatója, Fischer Aladár december hetedikén meghalt Budapesten. Egy pár hónapig küz­dött a halállal, azután visszatért oda, ahonnan valamikor az élet Htjára elindult. Fischer ' Aladár itt hagyta a délerdélyi életet es mint hűséges harcos halála előtt még egyszer el­ment jelentést tenni a magyar fővarosba, a deli végeken folyó halálos viadalról. Hiába tartóztatták .vissza kedves hegyei, völgyei, csengő patakos kirándulóhelyei, hiába mu­lasztotta a szavát mindig áhítattal, csendben figyelő diáksereg, hiába hívta vissza a foly­ton ritkuló som végvári magyarok tábora, Fischer Aladár nagyobb parancsnak engedel­meskedett és el kellett mennie. Az Ur meg­adta számára a felmentést és megajándékozta azzal a pihenéssel, amelyet a kisebbségi sors­ban való huszonkétévi igazgatói munkával bőségesen kiérdemelt. Hiszen a délerdélyi magyarnak, a szorongatott magyar szellem védelmezőjének, a halálos fojtogatással küz­dő magyar nevelés apostolának már csak ódá­iul van ideje a pihenésre. A Fischer Aladár érdemeit a hozzá közel­állók ismerhették csak egészen. Azoknak keli most elmondaniok, hogy az élete végéig — hatvanegyéves korában halt meg — frissen, derűsen dolgozó aradi igazgató mit adott a magyar életnek harminchatévi tanári műkö­dése alatt. Azok mondhatják majd el azt, hogy Fischer Aladár akkor került az aradi római katolikus gimnázium élére, amikor az üldözések rohama megindult és a gimnázium a saját otthonából többizben is kiűzve, mind-_ egyre a megsemmisülés jeges lehelletével szál­lott szembe. Fischer Aladár védelmezte az iskoláját, tartotta a lelket szülőkben, tanu­lókban és tanárokban, akkor is, amikor mind többen lemondtak már a gimnáziumról és a nyilvánossági jog elvesztése után az elnépte­lenedés fenyegette. És tanári, igazgatói mun­kája mellett ideje maradi arra is, hogy vá­rosa magyar szellemi életében tevékenyen r észtve gyen, szerkessze a „Vasárnap" c. ka­tolikus kulturszemlét, irányítsa a Kölcsey- Egyesület munkáját, irodalmi, társadalmi, történelmi előadásokat tartson, pályázatokat hirdessen és elbíráljon, végül pedig a „Havi Szemle“ szerkesztői munkáját is támogassa. Mindezt azoknak kell megírni ok, akik Fi­scher Aladárhoz köziéi állottak, megfigyelték a mindennapi munka gondjai között, hallgat­ták minden szépért fiatalosan lelkesedő sza­vait, meglesték csendes örömeit és szorongató aggodalmait. Mi, akik csak távolról néztük a Fischer Aladár munkáját és csupán egy szer­hétszer találkoztunk vele, egyebet tudunk. A messziségből nem csupán a Fischer Aladár el­vesztésének fájdalma hasit belénk, hanem a magyar elhagyaiottságnak, a kísérteties ma­gyar magánynak, a végzetes magyar mártir- tersnak döbbenetes érzése. A munkaasztalától el szólított aradi igazgató a mi számunkra már nemcsak egy gimnázium igazgatója, egy ma­gyar felekezeti tanár, hanem a végvári ma­gyar szellemiség védelmezője, őrtálló magyar vitéz volt. Huszonegyévi igazgatói munka egy erdélyi magyar iskolában nemcsak kötéléssé gtel je si­tést, lelkes, önfeláldozó nevelői munkát je­lent, hanem állandó résenállást, idegfeszültsé­get és a végpusztulás ellen harcoló halálra- szánt küzdelmet. Fischer Aladár és vele együtt minden erdélyi magyar tanár az örö­kös veszedelmek között haladó végvári életet éh már huszonnégy év óta. És ha súlyos és | fclelőssegteljes volt ez a harc két évtizeden keresztül, három éve már az utolsó erőtarta­lékokat is lassan megemésztő, gyötrelmes idegpróba^ lett belőle. A délerdélyi magyar szellem védelmezője ma is a jövőbe és az örök magyar csillag távc'ról sugárzó fénye felé néz, de amíg a távolban a remény felcsillaná­sát keresi, lába alatt szakadékok nyílnak, farkasvermek csalogatják feneketlen mélysé­gükbe és útját bozótok, szeges drótsövények állják el. A délerdélyi magyar tanár a végvári ma­gyarság életét éli, hiszen neki kell a szellem lángját ebrentartania, a megmaradás hitében megingott népbm a magyar szellemet és az élet diadalának reményét megtartania. De a mai magyar végvári katona, a délerdélyi ma- gyer szellemiség őre nem a szabadban por- tyazva száll szembe a síje mezőkön tanyázó ellenséggel, hanem a fölötte keringő keselyük s az alattomos sakálok leselkeclése közben ottho­nába meghúzódva kell népe életét védelmez­nie. Aláaknázott mezőn folyik az élete, ahol minden hibás lépés, minden félremagyarázha­tó szó vesztét okozza. Összeszoritolt fogakkal hallgatnia és a végsőkig megfeszülve kell egy­helyben állania, amikor kiáltani és elkesere­dett kirohanással mindent kockára szeretne tenni. A végvari. katona a becsületes harcban eleshetett hazámért, de a délerdélyi magyart csak a bizonytalanság, a lehetetlenség, a ' né­maság és a megfulladás állandó kínjai gyöt­rik, őrlik, addig, mio ereje fogytán összeros- kad. Szólani a leselkedés, veszélyek, nyomor- gatások és megaláztatások közepette, emelt fővel, dacosan járni a mozdulatlanság, a le­hetetlenség hálóját áttörve az Istenhez emel­kedni: ez 1 AéUrdélyi magyar sors. így lehet szegényen és megalázva is helytállani egy szent hivatás tüzélől fütve. De akik nem ér­zik az eleve' elrendeltetés, a küldetés paran­csát és súlyát, akit nem fiit a hivatás kiolt- hatatlan tüze, az előbb-utóbb megjutamodik és nyugalmasabb életet keres. Én- láttám ezelőtt több mint egy évtizeddel Jarai Istvánt, a Bethlen-főgimnázium igazga­tóját, amint kihagyó emlékezettel, lankadtán. megrokkanva, betegen följárt az igazgatói irodába, azután őt is egy pesti kórházi szo­bába menekítette családja védelmező szerete- te. Hónapokig viaskodott még a halállal, az­után végképp összeroppant és kihagyott min­ket. Ötvenhároméves volt mindössze és szí­vósnak, keménynek láttuk mindig, mint a havasi fenyőt. Másfélévtizednyi kisebbségi harc mégis ös szer one soll a és odadobta a ha­lál zsákmányának. És láttam utódját, Málnásy Károlyt, egy lassú meggondolt, higgadt embert kinek meg­értő mosolyával olyan jó volt szembenézni. Ö is az irodában, írásai, tanítványai és az igaz­gatás gondjai között töltötte egész napját és ha késő este elmentünk ablaka alatt, még az asztalánál dolgozott. Azután őt is elvitte a kitartó, alattomos betegség. Őt már a máso dik kisebbségi korszak vitte el közülünk és utána ma a második igazgató viaskodik már az elnémulás ellen. Rajta kívül még két tanára halt meg a Belhlen-kollcgiumnak a bécsi döntés oia és megvan a maga áldozata a brassói gimná­ziumnak és a nagyszebeni tanítónőké pzó ne k is. És a kidőltek helyét nincs aki betöltse, csak a megmaradtak próbálnak osztozni a rcájukszakadó terheken. Égyre súlyosabbak a terhek és egyre kevesebben maradnak azok, akik még állják a harcot es hordozzak a ter­heket. Meggörnyedve és egyre nyugtalanabbul kalapáló szívvel, sokszor reménytvesztve és elkeseredett jogcsikorgatással, majd ismét ki­egyenesedve állanak meg és állják a harcot. Mi tartja őket? A kötelesség, a hivatás s/.e>- téphetetien lánca EZ TÖRTÉNT EGY ÉJSZAKA ... FÜST ÉS KOROM, ROMHALMAZ ÉS MUNKA, FEGYÉLEM ÉS HUMOR EGY MEGTÁMADOTT VÁROS HÁBORÚS ÉJJELÉN BERLIN, január hó. Pótkávés uzsonnára hívtak meg egy is­merős háza-páihoz. 'Negyed 8-kor indul­tam hazafelé. A földalatti állomásán a várakozók között már hangosan terjedt a hir: riadó készültség . . . Néhány perc múlva megszólalnak a szirénák! . . . Mindenki nyugodt maradt, hisz* az „előriadó“ eléggé megszokott dolog már Berlinben. Pár pillanattal később a föld­alattiban ültem, abban reménykedve, hogy talán még hazaérek. A harmadik állomáson állva maradt a vonat s a vo- natinditó kalauz tudomásunkra hozta, hogy „riadó van“. Kisiettem az állomásról s nekiindultam az éjszakának az immár teljesen elsötétí­tett városban. Mindenfelé siető emberek, elsuhanó autók. Egyszer csak hallom, hogy mellettem két ember épp arról ta- nakszik, vájjon merre is kell menni „eb­ben a polo ki sötétségben“. Ugyanarra tar­tottak, amerre én. Felszólítottam őket, menjünk együtt és siessünk, hogy még a lövöldözés és bombázás előtt hazaérjünk. Utiitársaim azonban sziléziaiak voltak, nem tudták, hogy a szirénabugás után már 10—15 perccel megindul a bombázás. Hiába igyekeztem nógatni őket, a szitáló esőben, a villanegyedben utolértek az első lövésék és bombák. Ilyenkor már csak a légvqdelnti lövedékek veszélyes szilánk­jai miatt sem tanácsos tovább menni. A támadás időközben komoly mérete­ket öltött. A szabadból, ahol a házak nem takarták el teljesen a kilátást, elég jól láttuk a légvédelem és a vadászrepülők nagy csatáját. Fényszórók söpörtek végig az égen s nyomukban az egész levegőt betöltő robbanással száguldottak a légvé­delmi lövedékek. A zaj mind erősebb lett. Felhangzott a repülőgépvek bugása, a bombák süvitése és robbanása. Itt is, ott is tüzek lángoltak fel s néha a lég­nyomást is tisztán éreztük. Vártunk néhány' percig, majd fel­lélegezve — most már futólépésben — elindultunk hazafelé. Alig tettünk néhány lépést, egyszerre észrevettük, hogy nem messze az úttól' egy villa ég. Megálltunk, egymásra néz­tünk s szó nélkül odasiettünk. Egy két­emeletes nagy villa lángolt. Sehol senkit sem láttunk a közelben, a lakók sem vol­Egyedül folytattam utamat. Most, ami­kor mindenütt égő házakat, siető embe­reket láttam, villámként futott keresztül rajtam a gondolat, vájjon áll—e még az én lakásom. Rohantam haza. Szerencsére nem történt semmi bajunk. Megvacsoráz­tunk, de nem volt nyugtunk, tudtuk, a támadás igen súlyos volt. Aggódva gon­doltunk ismerőseinkbe, akiket nem tud­tunk telefonon elérni, mert a vonalak nagyrésze megszakadt. Izgatottságunkban nem is gondoltunk alvásra. Ahogy műit az idő, s hallottuk egy-egy időzített bőm ba távoli robbanását, nyugtalanságunk egyre nőtt. Éjjel 1 órakor nekivágtunk a városnak. Megállítottunk egy autót s a vezíető szívesen vállalkozott rá, hogy be­visz a városba. Reggel 6 óráig jártuk a várost. A leginkább támadott rész a belváros volt. Mindenütt égő. lángoló házak, itt- ott robbanóhoruháktól rombadölt épüle­tek. Némelyik égő ház előtt a lakásokból kimentett bútorok, ágynemük, edények, ruhák, könyvek, befőttek voltak felhal­mozva; másutt a ház lakói már csak szo­morúan és mjegadással nézték az utcáról, hogyan ég le lakásuk, otthonuk, hogyan pusztulnak el javaik, kedves emlékeik. • Első ismerősünk, akit fel akartunk ke­resni, egy értelmiségi munkaszolgálatra kötelezett fiatal francia gróf volt. Róla a házmester adott felvilágosítást, a félig Összedőlt kapu előtt állva. A szemben le­vő házra robban óbomba esett s a léginyo­más annyira megrongálta ismerősünk há­zát, hogy életveszélyes lett volna tovább­iak otthon. Betörtünk egy földszinti ab­lakot és igyekeztünk feljutni a tetőre. Közben megkerestük a vízcsapot, vízzel telt edényeket, fürdőkádat, homokot, csá­kányokat; sőt a pincéből is előkerült a há zat őrző öreg nénike, akinek útmutatása mellett felrohantunk a padlásra. Hárman a már meglehetősen elharapódzott tűzzel nem sokra mentünk volna, de néhány perc múlva már segítőtársak is akadtak mindkét nemből, a legkülönbözőbb kor­osztályokból s — amennyire meg lehetett állapítani — a legkülönbözőbb foglalko­zási ágakból. Mivel a padlásról állandóan „vizet!“ kiabáltak, mindenki felkapta a kezeügyé- be e?ő első vödröt, kannát, korsót, faze­kat és hordta a vizet. A nagy izgalom­ban és sietségben a keskeny lépcsőn egy­másba ütköztek s a viz a tető helyett a lépcsőre, padlóra ömlött. Indítványoztam, hogy csináljunk „láncot“, ahogyan cser­készeknél tanultam. A lánc hamarosan meg is alakult s a nyugalmazott ezredes, •a bolgár követségi tisztviselő, az azbeszt ruhába öltözött sisakos női tűzoltók, meg a szomszédék cselédje egysorban buzgón segítettek. Sajnos, az oltás az általános vízhiány és a tűz elharapózása miatt nem sikerült. Ekkor nekiláttunk a villa kiürí­tésének. Végigjártuk a szobákat, kihord- tuk a fehérneműt, porcellánt, ruhákat, bútorokat. Nem tudom, mennyi ideig dolgoztunk, de a fűz még nem terjedt tovább a padlásszobánál s ia villa beren­dezésének legnagyobb része már bizton­ságban volt a kertben. A nénikétől meg­kérdeztük, hol vannak a legfontosabb, legértékesebb holmik, amiket először kell megmentem és húszán, mint a hangyák, hordtuk ki, amit csak lehetett. A padlás­ról csurgott a viz és égő gerendák, fal­részek estek le, de mindent ki tudtunk menteni: képieket, függönyöket, dísztár­gyakat, ^őt még néhány csillárt is. A légiveszély elmúltát jelentő sziréna- zugás után nemsokára megjelentek a tűz­oltók. így hát nem volt ránk többé szük­ség s ablian a reményben, hogy a házat is megmentik, elindultunk hazia. Bucsu- záskor derült ki, hogy mindenki azt hit­te, én vagyok a villa tulajdonosa. Állító­lag csak ezért fogadtak szót nekem. ra is benne tartózkodni. Másik ismerősünket, egy kis egyetemis­ta lányt, otthon találtuk. Fgy ismerős család háza elé érve, o‘t találtuk őket az égő ház előtt. A négy emeletes épületnek már három emeled égett, de a lépcsőházat egy bomba rögtön a támndás kezdetekor felgyújtotta s a ház lakóinak tehetetlenül kellett végignéz niök, hogyan pusztul el lassan, szemük láttára, otthonuk, sok féltett, szeretett, értékes holmijuk. Tovább mentünk a ház:asszonyom nő­vérét felkeresni. A Knie nevű nagy út­kereszteződésnél olyan füst felhő lepett be mindent, hogy nem latiunk tovább az orrunknál. Időközben • — valószínűleg a nagy tüztől — szélvihar kerekedett, mely a pernyét mind a szeműnkbe, arcunkba, hajunkba, ruhánkba fújta. Több embert megkérdeztünk, hogy juthatnánk be a Marschstrasse-ba, ahol ismerősünk llakott, de a válasz egyöntetű volt: oda már se­hogy. Mindenfelé romhalmazok, téglák, fahasábok, leszakadt villanyvezetékek, J kidőlt fák. haszná 1 hatalanná vált jármü­vek torlasztották el az utat. Már alig lát­tunk, a füst kimarta szemünket. Szánk és orrunk elé szorítottuk zsebkendőnket s időnként hátatforditottunk a füstös szél­nek Végre is — hála utitársam terepis- j méretének — égő ház,?k udvarain, kerte- | ken át. e^rtünk a házhoz. Tapogatózva I is alig tudtunk feljutni a keskeny falép- , csőn, de mégis elértük a lakást. Anya és j leánya, a köröskörül égő házak tüzelői megvilágított, abliaknélküli szobában ku­porogtak. Ez volt az egyetlen ház a kör­nyéken, amely még nem égett s lakói éj­jel fél 3-kor virrasztva várták, mikor kell oltani rohanni, vagy holmijaikat mentem. Nem is remélték, hogy ilyen pernye- és szikrae.őben, a szomszéd ház tüzétől át­melegedett falakkal, még megmenekül­hetnek a pusztulás elől. Itt már nem volt mit segneni. Tovább mentünk. U.ioka a csomagban ... A házból kijutva láttuk, hogy azon az utón, ahol) jöttünk, már nem tudunk többé visszamenni. Kiértünk a Spree partjára. Itt a folyó aránylag 9zéles medre mentén kön y- nyebben lélekzettünk, bár a part két oldalán sok ház állt lángokban. A tűzoltók megfeszí­tett erővel dolgoztak. Barangoltunk tovább a vizfecskendők csövei, kidőlt gázlámpaoszlo­pok között, amelyeknek csonkjain lángolt a kiömlő gáz s apró fáklyákként szegélyezték az utat. Kiértünk a Tiergarten-Bahnhof alul­járójához. A magasvasut pályája alatt tö­megesen húzódtak meg az emberek. Útköz­ben gyakran szólítottak meg bennünket a szembejövők, hazafelé igyekvők, kérdezve: áll-e még ez, vagy az a ház, sok-e a tüzeset erre. vagy amarra . . . Elhatároztuk, hogy be­térünk a Tiergarten-parkban lévő hatalmas légvédelmi bunkerbe, ahol valószínűié^ talá­lunk orvost, aki megnézné immár vaiulásig fájó szemeinket. Előttünk két asszony ván- szorgort, hatalmas csomagot cipelve. Kiderült, hogy anya és leánya, akik több ház pincéjén át menekülve, csak puszta életüket mentették meg; a csomag pedig a kisunoka. Hamarosan beértünk a bunkerbe. Itt az asszonyok azonnal ülőhelyet kaptak, sok más menekült között, nekünk pedig az ott dolgo zó két katonaorvos néhánypercnyi sorbanái- lás után kimosta szemünket. Előttünk a sor ban füsttől, koromtól fclismerhetétlenségig fekete emberek, asszonyok álltak, s a nagy ijedtségen és szomorúságon már itt-ott átütött a száraz berlini humor. Indultunk tovább. Az állatkert mellett el­haladva, szomorúan állapítottuk meg, hogy igen sok állat elpusztult. Beértünk a város szivébe, a Gedücbnis-kircbe-htz. Itt már min­den égett. A legnagyobb mozik, áruházak, nagy üzletházak, a magasvasut állomása, szép paloták, maga a templom is. Nem tudtunk továbbjutni. Egy katonai autó könyörült meg rajtunk s elvitt néhány utcányira. Fel akartam keresni azt az ismerős házaspárt, ahol uzson­nára voltam hivatalos, de a ház elé érve. meghökkentem: a bérpalota lángokban állt. Senki sem volt, akiről felvilágosítást kaphat­tunk volna, valószínű, hogy a lakók már el­menekültek. Továbbmentünk s én egyre a mai délutánra gondoltam, a szép antik búto­rokkal, perzsaszőnyege-kkel berendezett lakás­ra, ahol pótkávé mellett, kedves emberek tár­saságában, oly jól éreztem magam. Kiértünk a Wittenberg-térre. Azt gondol­tuk, hogy innen könnyedén jutunk át a dip- lomata-egvedbe, amelyet eddig még nem ért támadás. Tévedtünk. A nagy Wittenberg-tér- ről hat hatalmas utca nyílik. A tüzek már valamennyi utcában elemésztették a házak első emeleteit és a földszintjeit emésztették. Beláttuk, hogy lehetetlen kijutnunk a hatal­mas térről. A városrész, amerre igyekeztünk, legnagyobbrészt lángokban állt, vagy romok­ban hevert. Már-iViár rászántuk magunkat, hogy a téren álló s menekültekkel, bombaká­rosultakkal telt villamosokban töltsük az éj­szaka hátralévő részét, amikor utolsó pillanat­ban egy autó haladt arra. Az osztrák sofőr szívesen vállalta, hogy kpcsnján kivisz ebből a pokolnak beillő láng- cs füsttengerből. Las­san sikerült is a téglahalmokon, vízzel el­árasztott utcákon, viilamosvezetékek kusza hálóján át kijutnunk, s mivel az auaó épp jó irányba tartott, nem is szálltunk ki belőle hazáig. Reggel fél 6 volt, mire hazaértünk, átfázva, pernvétől, füsttől piszkosan, vize* cipővel dagadt szemmel. Csendesen, egyetlen szó nélkül tértünk nyu­govóra. . . Barangolás a városban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom