Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-04 / 2. szám

}

1 9 < i január 4.

ELLENZÉS

IJ

KoZoisvár művelődési feladata az űj évben

Irta SZABÓ ISTVÁN

Egyidlőben — a felszabadulás után volt ennek a témának nagy konjunktúrája — sokat cikkeztünk mi is, mások is arról, hogy Erdélyt okvetlenül meg kell hagyni, bizonyos szellemi autonomia-féle biztosításával' a maga sajátos levegőjében. Biztosítani kell legértékesebb birtokállományának, a fejedelemség kora óta is kisebbségi korszakon át mindmáig fdlbalmpzódoct sajátosságaiivak, jellegzetességeinek megőrzését és továbbfejlesztését. Röviden: Erdélyt és népét ebben a sokat ócsárolt és sokszor félreértett,, ám mégis létező! — erdélyi szellemben kell tovább nevelni; tanítani kell arra, hogy az erdélyi hagyományok szellemében éljen és fejlődjék. Azt is megírtuk és megírták abban az időben mások is, hogy ez a törekvés nem jelent semmiféle szeparatizmust, sem politikai, sem másféle ér- teleinbem, s hajlandók voltunk és vagyunk ma is ostobának nevezni azt, aki ebben, ha súlyosabbat nem ős, db valami önmagáért való haszontalan regionajizmust lát.

Törekvésünknek az erdélyi szellem jegyében, az a célja, hogy küzdjön elsősorban Er dély, de vele együtt minden mis magyar tájegység önálló szellemi életéért, s ami ezzel egyet jelent, küzdjön a fővárosban kiépülése óta nagy teret hódított idegen szellem, s ennek káros, központosító hatása ellen. Amikor szintén a felszabadulás után, viták zajlottak le az erdélyi szellem létezéséről vagy nem- létezéséről, akkor is, bár senki item nevezte nevén a gyermeket, voltaképpen a centralisták és decentrálisták küzdöttek egymással, «Ivi

bersegben^ és szépségben való elmeriilésére kiadni a regi koroktól kezdve azokat a nagyérdemű erdélyi szerzőket, akiknek müvei a mai olvasó kezében is rendkívül hasznosak volnának. Első kézből tanulná meg belőlük, hogy mi a magyar, mi a'z erdélyi magyar, s milyen volt a múlt korszakaiban.

Így például R. Cassim-Mókueinak a fővárosban karácsonyra kiadott „Vihar a szent- földön^ című ponyva-pelyvája és sok más lim-lom helyette, legalább az erdélyi olvasó a tavaszi könyvpiacon már olvashatná Szenczi Molnúr Albert Zsoltárait, Holtai Gáspár ,,Chronica“-ját ,,az Magyaroknac dolgairól“, amely először 1575-ben jelent meg Kolozsvárt, utoljára pedig kivonatosan Toldy Ferenc gondozásában 1854-ben! Ideje volna kiadni. De épp így kidásra vár — csak úgy ..kapásból“ idézünk egy néhány érdemes müvet — Malier foltosnak a XVII. század utolsó évtizedeiben bogarasban irt miivé, ,,/i bókcsseges tűrésnek paysa“, amelynek bevez^té- schen szinte mai fiataljaink lelkességével szól túszra, magyar beszéd és irás szükséges voltáról. 1 udtutikkal ő az első. alti elméletileg is hirdette a magyar nyelv irodalmi művelésének szükségét a nemzeti kultúra emelése szempontjából. De h adhatnék az említett század éltjén meghalt Szarnoskcjzi Istvánnak, Bocs- kay gyulafehérvári káptalanja levéltárosának magyar és erdélyi történetét, amelyet utoljára Szilagya Sándor adott ki négy kötetben 1876—81-ben. Szamosközit nagy bőség és kritikai érték jellemzi, nemcsak krónikákból, de okleveles kútfőkből mentve dolgozott. Irt egy müvet az erdélyi római feliratokból is. Nem volna érdekes? Gondoljunk csak a kolozsvári és szdágysági ásatásokra! De itt van mindjárt Jakab Elek Kolozsvár története! Utoljára Pesten jelent meg 1869—70-ben. Köváry László hatkötetes Erdély történelme valamivel korábban. 1859—1866-ban. Van Kóvárynak egy igen érdekes és vonzó könyve: A magyar családi és közéleti szokások es viscietek a nemzeti fejedelmek korában (Pest, 1861.). De ki kellene adni Bethlen János erdélyi históriáját, Bethlen Miklós önéletírását, vagy ßcthli» Farkas Erdély történetét, amelyet utoljára Benkő József rendezett sajtó alá História de rebus Fransylva- r.icis címen 1793-ben Szebenben. Említhetnénk még Cserei. Mihályi.

És igy tovább. A sort napestig folytathatnék, s akárki folytathatja, Tudjuk, hogy az Erdélyi Tudományos Intézet kezdett ni hasonló munkát. Ismerjük Jancsó Llemér Erdélyi Ritkaságok e mu sorozatának megindításával vállalt úttörő fontosságú kezdeményezését. De ez rri*ég mindig csak egy intézet, illetve egy ember, aminek és akinek más dolga is akad. Tény az, hogy a fentebb ismertetett óriási méretű szellemi ragály és devalválódás ellen csak igy, vagy ilyenformán védkezhetnénk. Talán a városnak, iskoláinknak, mondjuk a Kmdsz-nek és egyéb intézményeinknek kellene például szövetkezeti alapon összefogniok a fentebbiek megvalósítása érdekében. Sokat megérne a kísérlet, s bizonnyal nem maradna cl az eredmény sem. Méltó volna Kolozsvárhoz s a mult erdélyi szelleméhez. S hátha egy 'ilyen szellemi önellátó program nagyvonalú megvalósításával eey idő múltán azt is elérhetnék, hoey ogvre több kolozsvári polgár tudná megkülönböztetni az Apáczai Cseri- utcát a Cserei-utcától . . ,

Kolozsváron emelkedett a házasságok, csökkent a születések és halálozások száma

síkon.

Azok a magvarok, akik bármilyen korszakban éltek Erdélyben, érezték, tapasztalhatták — akár erdélyiek, akár más tájról valók j— szellemet, sajátos levegőjét, amelyet egy önálló tájegység, némileg különtörvényü társadalmi berendezkedés, intézmények és közműveltség együttese alkot, azok elhiszik, tudják, hogy az erdélyiségnek fenntartása, Erdélynek ilyen, értelemben továbbfejlesztése nincs ártalmára a magyarság egyetemes érdekeinek. Hiszen nagyjában, ha nem is ennyire hangsúlyozottan, ugyanezek a szempontok érvényesek a többi magyar tájegység, a Felvidék, a Dunántúl szellemi önállósítására nézve is. Gondoljunk csak Firenzére és Weimarra, A maga „önállóságával“ egyik sem veszélyeztette az olasz és német egységet. Csak szolgálta, de azt aztán hathatósan. S válaszoljunk röviden arra az ellenérvre is, amelyik igy szól: ellenségeink eféle törekvéseinket könnyen kihasználhatják saját (propaganda) céljaikra. Nos, ellenségeinknek bizonyára nem használ az, ami minket kultúránkban és nemzeti öntudatunkban erősít. Különben is, egyáltalán nem közjogi természetű dolgokról van itten szó. Nagyon jól tudjuk, s tudják az ellenkező oldalon levők is, hogy Erdély még a fejedelmek korában sem volt „önálló“, úgy, ahogyan ők értelmezik. Közjogilag mindig a Magyar Szent Koronához tartozott, ső.t magát a keleti végekre szorított Magyaroszágot jelentette, s ezt a tényt sem letagadni, sem jobbra vagy baLra billentem semmilyen érdekből nem lehet.

+

E szerény cikk címe, meglehet, kissé igényes. Kolozsvárnak bizonyára sok művelődési feladata van, akár tudomással bírnak róla az arra hivatottak, akár nem. E^aben a gondolat- menetben^ természetesen mi „Kolozsvár“ alatt nem a varost), pontosabban: a városi tanácsot értjük, hanem az egész várost, minden magyar lakójával, intézményével, iskolájával, könyvtárával együtt. Feladata körül pedig ezúttal csak egyre mutatunk rá. Ihletőnk az úgynevezett karácsonyi magyar könyvpiac volt.

Néhány, igazán nagyon kevés, jó magyar és külföldi könyv kivételével piacra ,,doDtak“ a fővárosi kiadók minden képzeletet felülmúló mennyiségben belföldi, többnvire hevenyészett fordítású, külföldi ponyva-szemetet. Minő papírpocsékolás, minő szellemi süllyedés, amit sajnálatosan senki meg nem akadályozott sem a helyes nyersanyaggazdálkodás, sem a nemzeti kultúra szempontjából. Ez a jelenség persze nem újkeletű. Hosszú evek, ha nem évtizedek óta tart. Valaki megállapította már régen, hogy sehol a világon nem adnak ki annyi uj könyvet, és oly kevés régi könyvet, mint éppen Magyarországon. Az olvasók pedig minden kritika és érzék nélkül vetik rá magukat tizenhatodrangu külföldi kócevők „szellemi termékeire“, miközben régi, de ma is elő magyar íróinknak a nemzeti kultúra jegyében fogant müvei, hozzáférhetetlenek. Az elmondottak felől bárki meggyőződhetik, aki végigsétál könyvesboltjaink " kirakatai előtt, vagy fellapozza kiadóink reklámfüzeteit.

Hol van itt az erdélyi, nevezetesen a kolozsvári feladat?

A trianoni korszakban az anyaország több középiskolájának tanulóserege állott össze egy- eşy lelkes tanár vezetésével és szövetkezett regi magyar íróink ismert?, néha éppen ismeretlen munkáinak, szövetkezeti alapon való kiadására és terjesztésére. No^, kiváltképpen kolozsvári feladat volna az erdélyi és magyar öntudat erősítésére, magyarságban/ emKOLOZSVÁR, január 4. A kolozsvári 1 anyakönyvi hivatal Szentegyház-utcai helyisége évről-évre, napról-napra olyan, mint a legforgalmasabb vasúti pályaudvar. A hivatalos óra megkezdésétől az utolsó percig az ügyesbajos emberek százai adják egymásnak a kilincset. Szakadatlanul és a legnagyobb ön fel- j áldozással és megerőltetéssel állandóan folyik [ a munka, mert az anyakönyvi hivatalban a j szerelem, az élet és halál adnak egymásnak i találkozót.

Mint minden évben, úgy a kolozsvári j anyakönyvi hivatal a mult év végén is el- j készítette egyévi működéséről szóló jelentését, j A jelentés számadataiból kitűnik, hogy Ko- j lozsváron a mult évben az előző évhez vi- í szonyitva, a házasságkötések domináltak, j csökkent a születések és a halálozások száma. I

Sok házasság, kevés halál j

Az előző évben a születések száma 2724, J míg a múlt évben 2700 volt, vagyis 24-el kevesebb, mint az előző évben. Furcsa találkozása a véletlennek, hogy pontosan 24-el csökkent a halálozások száma is, mert mig 1942-ben 1788 kolozsvári lakos mondott búcsút az árnyékvilágnak, addig a mult évben már csak 1764 hajtotta örök álomra fejét. Háború van, «a frontokon elhullnak véreink, s gondoskodni kell az utánpótlásról. Fiataljaink ki is teszitek magukért, mert tavaly például 33-al többen esküdtek egymásnak örök hűséget, mint 1942-ben, amikor 1038 fiatal pár lépett az anyakönyvi hivatal vezetője elé, a mult évben pedig már 1071.

Öt távházasság \

A háború hívta életre a mult évben a távházasságokat is, amikor közös beleegyezéssel a harctereken otthont védő katonáink házas* ságot köthettek itthonélő jegyeseikkel. Távházasságkötésre a mult évben húszán jelentkeztek. Az Isten gondviseléséből azonban úgy adódott a dologi, hogy mindösslze csak öt távházasságkötés történt, mert frontharcosaink a legtöbb esetben a távházasság kötésére pontosan megérkeztek. Volt eset arra, hogy a vőlegéíiy útja a vasúti pályaudvarról egyenesen az anyakönyvvezető elé vezetett, ahol arája jelenlétében személyesen mondhatta el a boldogító igent.

Esküvő a halálos ágyon

Az anyakönyvi hivatal sok örömnek, de sok bánatnak és sok emberi tragédiának is volt tanúja. Nem egy esetben fordult elő, hogy Endes Lajos anyakönyvvezető a halálos ágyon eskette ös$ze azokat, akiknek már nem volt módjuk arra, hogy' az anyakönyvvezető előtt köthessenek házasságot. Egyik legszo- morub eset volt — amint Endes Lajos anya- könyvvezető munkatársunknak elmondotta — az, amikor a kórházban esketett össze egy kilencgyermekes szegény családapát, akiket az élet robotja és a nincstelenjéig akadályozott meg abban, hogy élettársát feleségül vegye,

A szerencsétlen tüdőbajos ember alighogy végétért az esketési szertartás, kilehelte lelkét, de eleget tett kötelességének, mert nevet adott gyermekeinek és annak az önfeláldozó, hős- lelkü asszonynak, aki nem törődve a földi formalitásokkal, a legfőbb anyakönyvvezető beleegyezésével kilenc gyermeket hozott a világra.

Anyakönyvvezető és a gólya

Persze voltak mulatságos esetek is, amikor a gólya és az anyakövvezető egyszerre jelentek meg ,„a színhelyen". Mert hát „a szerelem mindent legyőz“, azokat a paragrafusokat is, amelyek a szerelemesek közé tolakodnak, ám a gólya halálnyi pontossággal mindig megjelenik. Néha kissé siet, de hogy elkésett volna, arra még nem volt példa. Az újszülöttnek nevet keli adni, apát kell szerezni és az apa rendszerint kéznél volt. Volt eset arra, hogy a menyasszon}'- már vajúdott, mikor az anyakönyvvezető a szorongó vőlegénnyel megjelent ágyánál és egymásba téve kezüket, összeadta őket. Jóformán még be sem csukta maga mögött az ajtót, már hallatszott az újszülött visongása.

A szerelem vak, s néha olyan meggondolatlanságokat is követ el, amelynek rendszerint megbánás az ára, A házasulandók között rendszerint nincs nagy korkülönbség. Ha a férj néhány évvel idősebb, a menyasszonynál nem származik belőle semmi baj, de ha már a menyasszony a vőlegény unokája is lehetne, az ilyen házasság rendszerint rosz- szul végződik. A vőlegény és menyasszony közötti öt-tizéves korkülönbségeket az anyakönyvi hivatalnál észre sem veszik, de már arra - felfigyelnek, ha egy aggastyán korban levő férfi csítri leányt akar feleségül venni. A sok fura dolog között ez is megtörtént. A mult évben egy 1887-ben született vőlegény vett el egy 1928-ban született leányzót. A vőlegény j6, a menyasszony 15 éves volt. Nyugodtan mondhatta volna férjének, hogy „nagypapa“.

Aki az anyakönyvvezető előtt akar válni

A házasságokat rendszerint az égben kötik — és a bíróságoknál választják szét. Akadnak azonban csökönyös emberek, akik azt hiszik, hogy a válás csak úgy „gilt“ és törvényes, ha ott válasszák el őket, ahol összeadták. A mult évben egy élemedett korú atyafi jelent meg az anyakönyvvezető előtt:

— Tekintetetes ur! — szólította meg az anyakönyvvezetőt. -*• Megbántam, amit cselekedtem. Nem bírom ki az asszonnyal. Folyton porok, már nem merek hazamenni. Válasszon el az életem párjától!

Az anyakönyvvezető kioktatta, hogy ez nem megy csak olyan egyszerűen, ügyvédhez

kell menni, aki a bíróságon majd elintézi —- ha indokolt —, hogy elválasszák a feleségé- töl.

— Mit keressek én a bíróságon? A bíró ur nem ismeri a feleségemet, engem se, pap; nál nem voltunk, csak az anyakönyvvezető urnái. Válasszanak el itt, mert kaptam egy asszonyt, akinek e?v kicsit kurtább a nyelve!

Dohogva, zsörtölődve távozott el az anyakönyvvezetőtől. ám a válásból semmi sem lett — mint kiderült —, mert csak meg

akarta ijeszteni a feleségét.

Áttérés — üzletből

Amáiohogy a megszállás első idejében nagyon divatos volt az áttérés, s sokszázan voltak, akik anyagi haszonért hatat fordítottak vallásuknak úgy, ez a jelenség megismétlődött a visszatérés után is. Megint igen nagv az áttérők száma, akik a vallásváltoztatásból konjunktúrát csinálnak, s igyekeznek az áttérés anyagi előnyeit minél jobban kihasználni. A megszállás első évében görög katolikus és görögkeleti vallásra tértek át a konjunk- tura-lovagok, most forditva van. Görög katolikusok és görögkeleti az áttérők legnagyobb része, de természetsen meglehetős számmal vannak köztük zsidók is. Hogy milyen vallást vesznek fel, közömbös előttük. Jellemző erre az„ hogy az egyik áttérő azt kérdezte az anyakönyvi hivatal egyik tisztviselőnőjétől; „Mondja kérem, melyik vallást ajánlja? Nekem úgyis mindegy.“

Amióta az őskutatás életbe lépett és a keresztény származást igazolni kell. a kolozsvári anyakönyvi hivatal emberefeletti munkát végez. A kiadott anyakönyvi kivonatok száma: 19.434. Beleértve a születés, házassági és halálozási bizonylatokat is. Ez az egyetlen szám mutatja az anyakönyvi hivatalnak felszaporodott munkáját, melyet Endes Latos anyakönyvvezető vezetése alatt kipróbált és megbízható tisztviselők: Berke ssy Be~ láné, Kiss Ilona, Miklóssy Éva, Pataky Jánosáé, Pércsy Irén, P. Szentmártoni Kálmán, Varga Etelka és Vasvári Erzsébet közmegelégedéssel végeznek.

Szövetségesigények Afganisztánnal szemben

ellenőrzését is magának követeli.

Szófiából 'jelenti a DNB: „Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjet unió Afganisztánt felosztják maguk 'között“ cim alatt a „Duma“ a következő isiztanbuli jelentést közli:

Mértékadó forrásból olyan értesülést szereztünk, hogy Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a tehe- ráni értekezleten elhatározták, hogy közös követelést intéznek Afganisztánhoz, hogy iráni érdekeikhez és engedményeikhez hasonlóan' afganisztáni érdekeiket és engedményeiket biztosítsa. Ilir szerint az Egyesült Államok tartanak igényt az afganisztáni kőolajengedményre, valamint azok piacaira, a Szovjetunió' pedig a többi nyersanyagra és árura, mig Anglia az egész afganisztáni politika és távirócszolgálat felett követelné az ellenőrzés átengedését. Anglia élénken érdeklődik indiai északi határai, valamint azok biztosítása iránt, ezenkívül Afganisztán valtmen.nyi közlekedési eszközének és útvonalának kizárólagos

Anglia, Amerika és a Szovjetunió e követelések ellenértékéként készek volnának annak kijelentésére, hogy elismerik a mai afgán kormányt és va hadsereg, a gazdaság és pénzügyek valamennyi kérdésében teljem függetlenséget“ biztosítanak számára. E követelésük előterjesztésekor a három nagyhatalom közös nyilatkozatot tenne Afganisztán „függetlenségéről“ az iráni nyilatkozat mintájára. •••*3*