Ellenzék, 1944. január (65. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-03 / 1. szám
o ELLENZÉK MII! 4M LÁSZLÓ l V f Hogyan láttam az olasz összeomlást V. KOLOZSVÁR', dpoctnbí'r hó. Afrika földje végleg elveszett. Az olasz félszigetet körülgyuruzi a Háború ttizgo- molyaga. Az események d ritmai gyorsasággal követik egymást. Most — utólag visszatekintve — különös jelentőséget nyer egy-egy mondat vagy megjegyzés. Két légiriadó Május 14. D. u. 4 órakor a ,,Minisztero della cultura populare“-ba mentem, a rádióhoz a 7-es villamoson, amikor — éppen a piazza Croce Rosse-tu értünk — ‘elbődültek a légvédelmi szirénák . . Az olaszok száján elfojtott szitkozódás, ,:ma- ledetto“ s leugtrálnak a villamosról: jórté- hány hónapja, hogy nem volt légiriadó Rómában ... A riadt arcokról leolvasható, hogy ez mar „komoly“ valami, bár azért senki se siet az óvóhelyre; annál kii'anesibb. Magam szintén leszállók s a Croce Rossától gyalog folytatom az útiamat a Via Vittorio Veneto-ig. Törvényes jogom van ehhez a szabálytalansághoz: Éppen tegnapelőtt kaptam kézhez a ,,Mi- nistero della Cultura Popolare“ által kért engedélyt, amelynek élelmében — hivatalos munkám akadálytalan végzése végett — légiriadók alatt is „szabadon közieke dhetem“, természetesen — „saját veszélyemre“. Nem hittem volna, hogy .lyen hamar szükségem lesz erre az iga- íolványira. amelyet a római prefektura állitott ki. Szinte kisdiákos örömmel vártam, hogy mikor kell elővennem írtamban először az első „hivatalos közeg" felszólítására. De negyedórás sétám alatt — bár igen forgalmas helyen mentem végig — senki se kérte. Ugyanakkor az utca is tele volt járókelőikkel, akiknek bizonyára nem volt meg a légiriadó alatt is szabad közlekedőd engedélyük, de — mm is kérte senki tőlük . . . Hogy ez jól van-e igy? Ez nem az én dolgom. Egyébként a riadó nem tartott sokáig. Alig fogtam a minisztériumban a munkámhoz, jött a lefújás. Háromnegyed óráig tartott. Május 15. Szombat. Délelőtt otthon dolgoztam csendesen, amikor 11 óra körül (..beavatottak“ szerint ez az amerikai repülők órája) megint megszólalt a légiriadó szirénája. Ezúttal c'ak húsz percig tartott az egész. Vájjon, minek a bevezetője ez? Délután Várady Imre bolognai egyetemi tanár tartott előadást a „G. U. F. stranieri" ben ,.A magyar nép eredete és jelleme“ címmel. Ni így tetszés. „Mi enni: bolhók i lftgyunk...“ Május 17. Hétfő. Az elmúlt é^jol — a nyugalmas vasárnap után m ‘gint légiriadó volt. Ezúttal jó más fel órás. £s — Rómában először a mostani háború ideje alatt — megszólaltak a légvédelmi (igyuk is . . . Ezeknek a zenéjére dér.eldurvul, riadalommal sietett le mindenki a „ricovero“-ba,* búr úgyszólván már az egész ház aludt. A Tuniszban befejeződött h re után ugyláts/ik — egyetlen nyugalmas napunk se lesz Rómában légiriadó nélkül . . . Ott szorongtunk lenn a ,,ri- covero“-ban egyetlen villanykörte sápadt gyér fényénél és hallgatjuk a légvédelmi gránátok tompán lehangzó du reheseit, amelyeket egy-egv ijedősebb fül már ellenséges bombák robbanásának vél . . „Madonna mia“ •— *rdeli a kezét egy nápolyi asszony, akinek az ideg iben benne vibrál 79 átélt légitámadásnak minden borzalma. A háziak jóré-ze menekült. Északról, délről szaladtak ide „Rómát úgyse bombázzák“ jelszóval s most bor- zadoznak, hogy a sors elől nem lehet elbújni . . . Amikor kissé csendesül a tűz, néhányan férfiak felmeré-zkedünk a kapualjba s onnan szemléljük a légvédelmi ágyuk szétpattanó gránátjait, amelyek látványos tűzijátékként hatnak . . . Olyik gyakorlott fül repülök motorbúgását is hallja. Tehát Róma felett volnának már az ellenséges aépek ... A közös veszély hamar összehozza az embereket s az olaszok amúgy is mele^szivüek, barátkozásra hajlók. Jobban összeismerkedem egy milánói mérnökkel és érv nápolyi úriemberrel. A nápolyi kistermetű, kékszemü és fekefehaju: tioikus nápolyi bennszülött, a normann ősök véréből is van valami az ereiben. A fasiszta pártban előkelő pozíciója van: „consigliere naziona- le“ (nemzeti tanácsos) és a fasiszta kamara tagja. (Nálunk idehaza „méltósá- g»'“ lenne, azonban Itáliában kevésbé számítanak a cirr i és a rangok.) Feleségével és négy kisgyermekével költözött fel Rómába a kibírhat a tlanná yálf légitámadások elől. Otthagyta házát is. A légvédelmi éígvük dörgése közben csendesen beszélgetünk ott a nyitott kapualjban. A „vincere“ szóra rtak mosolyognak. Amit hallok tőlük, az mind lehangoló. A „győzelemben“ — Itáliát értve — már egyikük se hisz, legfeljebb ha. á jak „mcgm.rn.ek a lé' rhcAr". Bővebben azonban nem körvonalazzák, hogyan, mi ként képzelik el ezt a „viegmeneküb-st". S ennél is megdöbbentőbb, amint szavaikkal elém tárják Olaszország háborús készület lenségét: „Mi csak bolhák vagyunk az ungulszászokhoz képest". . . siránkozik nekem valós.i- CO'-.m a mil.inói mérnök. UoLhúk? Groic zkül nangzik, hogy a közel 46 mill ós lélekszámú (las/ fasiszta nagyhatalom iia mondja ezt nekem. A t és félmilliós imn nemzet hősi példáját hozom fel, mire csak legyintenek; „Nincs se repülőgépünk se agyunk se harckocsink, se legclhúritó lövegűnk .. . Katonáinkat téli felszerelés nélkül vitték Görögor- y/ágba, úgyhogy el fagyott a keziik-lábuk“. . . S valamit hornálvosan mesélnek arról, l*ogy a Duce egyik szemléje alkalmával ugyanazt a tank-cupaitestet „Ariote“) vitték körül olaszors/.agbau, > hasonló módon jártak el a repülőgépekkel is.. Vájjon igy van-e? Egy fasiszta „consigliere nazionale“ talán mégse szédül könnyű zcrrcl az ellenséges propaganda szolgálatába. Mert mégsem lehet az egészet egyszerű rémlátássá lefokozni. S ha nem, akkor ki a felelős érte? Ezen töprengtem sokáig, s aludni nem bírtam a légiriadó lefújása után sem sokáig. Költözik Marnia Aurelius szobra Részlet a ma déli olasz hivatalos jelentésből: ,.A z elmúlt éjszaka ellenséges repülőgépek szálltak el Róma felett, majd bombákat dobtak le Ostia területén: némi kár s néhány sebesült“ .. . Az olasz „bollettino" most először említi Rómát, s Ostia, amelyet ma ,,Lido di Roma“ néven emlegetnek, közigazgatásilag szinten Rómához, az olasz fővároshoz tartozik, mint pl. Budapesthez Kőbánya. Az. egyik ellenséges bomba — mint a ma déli sajtóértekezleten mondották — éppen az ostiai székesegyház közelében vágott le . . . Mi lesz liven körülmények között a rómaiak nyári tengeri fürdőzésével? A Wellington-v.pusu an gol bombázógépek — mert azok voltak — az elmúlt éjjel Róma területére töméntelen röpcédulát is leszórtak. Az egyik külföldi kolléga mutatott egyet. Fenyegetőznek, hogy ■ énelebbről sor kerül magának Rómának a bombázására is, ha az olaszok nem szakítanak „az. át kos náci-szövetséggels nem űzik el „Mussolinit és a fasizmus bűnös rendszerét, amely háborúba sodorta Olaszországot“. . . Állítólag olyan röpcédulák is vannak, amelyeken térkép van: megjelölve azok a városnegyedek amelyeket az angolszászok a jövő1 9 4 3 Január 3. —iwwinw 'm ifi t- je -■**, Fotói» borát óri u m, íotócik lic‘k, s/dkm ii Weber o ©pti ka Unió-utca 8. Telefon 30—G.T ben bombázni fognak. Valóságos vadászat indul ilyen „térképes“ röpcédulákra. . . Május 20. Pavoliní gunyoshangu vezércikket ír a „Messaggcro“-\>a.n a va.árnap éjri-I leszórt angolszász röpcédulákról, s megállapítja, hogy „nem mondanak semmi újat, többet unnál, amit az. angolszász. propaganda már ha ngo/talott“. . . Este 7 óra körül az. ,,Arnbusuaton“-baj\ a Veneton a magyar film olaszországi képviselője ncevimeritot“ (fogadás) adott a sajtó é-s a Limesek részére. Gazdag butié, cinzano, sütemények, jó társaság. Ott vaunak Radványi Cézáék is. 1 él- tik római otthonukat, mint mi a miénket. . . Elmondom nekik, hogy ina délelőtt a Capito- humon jártam a ,,tessera"-ni lebélyegeztetése (mint a diplomáciai testülethez tartozó újság ró, kétszeres adagot kapok), s éppen akkor emelték le talapzatáról Marcus Aurelius császár bronzszobrát. . . Marcus Aurel us képmása az egyetlen, amely megmaradt a régi császári Rómát díszítő 24 szobor közül és — a talapzaton látható felirat tanúsága szerint — több mint négyszáz évvel ezelőtt helyezte ide mostan; helyére, a Capitolium dombján lévő kis térre az akkori pápa rendeletéből — Michelangelo Buonarotti . . . Négyszáz év alatt nem egy háború és megszállás zudult végig Rómán is, s Marcus Aurelius szobra ott állt, ahová Michelangelo mester körültekintőn helyezte. Most pedig. 1943 májusában a hires Marcus Aurelius szobor — költözik. AZ ANYAGELOSZTÁS ELLEN CSAK AZ IPARTESTÜLETEKEN KERESZTÜL LEHET FELSZÓLALNI. Az Anyaghivatal az IPOK utján értesiterte az ipartestületeket, hogy egyes ipartestüleiei tagok gyakran keresik fel az Anyaghivatalt olyan panaszokkal' amelyek az anyagelosztással kpcsolatban az ipartestületek vezetője, illetve szakosztályai, vagy pedig a többi tagok ellen irányulna. E panaszok nagyrésze legtöbb esetben indokolatlan, mert kenyéririgységből, vagy személyi gyűlöletből fakad, s ezért az Anyaghivatal közölte, hogy ezeket a panaszokat csak abban az esetben bírálja el. ha azok az ipartestületeken keresztül érkeznek az Anyaghivatalhoz. A békebeli jóidőkre emlékeztető disznótor, mazsolás májashurkák, köménymagos kolbászok és reagő__kocsonyák ideje lejárt és az az álom vi Iák, amikor az emberek ilyentájt csak immel-ámmal fogadtak el egy-egy disznótórs meghívást, de jóelőire kikötötték, hogy ia májarhuxká- bt?n ne legyen sok mazsola, a kolbász ne legyen nagvon borsos és a töltött káposztában ne legyen túlsók .rizs, mar régen- régen a múlté. Ám vannak kivételek, s ezek csak erősítik a szabályt, a régi igazság szerint. Somlay Artúr is, a nagy tragikus színész, a pesti színházi tár-algók népszerű Árgyélja is ama kivételek közé esett, mint Pilátus a Orédóba, akit „békebeli“ disznótorra hivott meg Mihályffy Béla, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója. A dolog úgy esett, hogy kolozsvári ■vendégszereplésének első, napján Somlay 'Artúrt elhalmozták meghívásokkal. A meghívás ma kétes értékű valami, olyan zsákba macska-féle, éppen ezért, mint aki a helyzettel, nem ismerős, de a ba- chusi örömöknek éppen nem megvetője, tanácstalanul, de sok-sok bizakodással megkérdezte Mihályffy Bélát, mitévő legyen, melyik meghívást fogadja el. — Ne fogadj el, öreg Árgyél, semmiféle meghívást — mondta néki Mihályffy Béla. — Holnap estére egy igen kedves barátomhoz hívtak meg disznótorba, gyere velem, téged is biztosan nagyon szívesen látnak. Árgyél megdöbbent. Nyelt egyet, szeme felcsillant és. szájában már ott érezte a mennyei örömök izét. Izgatottan, sürgetően tette fel a kérdést:----És mondd, lesz ott májashurka is? — Hát persze, hogy lesz. Hiszen 'disznótorba megyünk?! — És kolbász is lesz? — Ne bolondozz, Árgyél! Mondom, hogy disznótorba megyünk — És töltött káposzta is lesz? — Biztosan lesz. Disznótorhoz Erdélyben ez dukál. — Rendben van — döntötte el a kérdést Árgyél. — A barátodhoz megyünk vacsorára. Disznótorba! — emelte fel a hangját és mintha a harmadik felvonás nagy tragikus jelenete után hagyná el a színpadot,, fejedelmi méltósággal, emelt fővel elköszönt. » Elmúlt az este, el az éjiszaka, el a délelőtt, s másnap délután, előadás előtt nagy szaladgálás támadt a színházi folyosókon. Altisztek rohangáztak ide-oda és keresték Mihályffy Bélát. — Somlay művész ur keresteti’ az igazgató urat, nem tudiák, haj van? — tudakolták mindenütt. Előkerült Mihálvffy fs, lent találkoztak a társalgó előtt. Somlay, Mihályffy szavaival élve, soha ilyen izgatott nem volt, legfeljebb, ha nagy premierek előtt igen. — Te, Béla, majld me gőröl ük az éhségtől. Nem tudtam ebédelni sem. Tartogatom magam a ma esti disznótorra. Találkoztam a barátoddal is a kávéházban, bemutatkozott nekem és ő is meghívott. Siessünk az előadással, mert majd megveszek, olyan éhes vagyok. De mondd, biztos ez a disznótor? — Ne bomolj, Árgyél! Hát már hogyne volna biztos?. . . ' — Rendelj kocsit előaidás utánra, mert nem hiszem, hogv kibírom addig is. Az előadás gyorsan pergett, a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal jutalmazta a mester parádés alakítását, de Somlay nem hallotta a tapsonként, rohant fel az öltözőbe, pillanatok alatt átöltözött, de közben még két altisztet el- szalaszott Mihályffy Béla után, hogy siessen és különben is mi van a kocsival, mert éhenhal. Végre elindultak a koromsötét Honvéd- T’tcán. — Hajtson, öregem, hajtson — dörmög- te a sofőr fülébe mély basszus hangáén Árgyél. — Hajtson az istenért, ha nem akarja, hogy itt haliak éhen a kocsijában. A sofőr rákapcsold csak úgy repült a kocsi. Végre, örokkévalóságnalc tetsző idő után megálltak egv nagy bérház előtt. A kapu zárva. Árgyél tizpengőst adott a taxisnak, meg sem várta, hogy visszaadjon rohant a kapuhoz. Csengetett. Egyszer, kétszer, háromszor. Semmi eredmény. Látva, hogy a csengetésnek semmi haszna, botjával kezdte verni a kaput. Ekkor már lihegett. Olyan volt, mint az aréna porondján a felbőszített bika. — Te, Béla, én beverem az ablakot, ha be nem engednek. Értsd meg. ember, nem ettem semmit reggel óta, akkor is csak keveset! Mihályffy Bélában sanda gyanú lobbant. Ha vendéget várnak, miért zárva a kapu és ha már zárva van, máért nincs ébren a házmester? Ekkor álmos hang hallszott a sötétben: — Ki az és mit akiar?^ — Ember, megőrült? Itt Somlay Artúr! Vacsorára jöttem, nem érti?! Disznótorba! Eresszen be, mert betöröm a kaput. — Tessék várni, rögtön nyitom. A házmester még kapargált a kulccsal, Árgyél már toporzékolt a kapu előtt. Végre kinyílt a kapu. Árgyél elővett két pengőt, belenyomta a házmester markába és elhaló hangon belehörögte a sötétbe : — Vezessen, ember, oda, ahol a vacsora van. Éhenpusztulok. A házmester nem értette. Újabb két pengő. Ekkor világosság gyűlt 'az agyában és vállat vonva, mintha azt mondaná, hogy a bolonddal nem jó ellenkezni, megindult elől. Árgyél és Mihályffy utána. A kertben kis ház. Sötétség. Az ajtó zárva. Csengetnek. Nem jön__ senki. Dörömbölnek. Mihályffy Béláiban erősödik a sanda gyanú. Végre újabb álmos hang a sötétben: — Ki az? — Mihályffy Béla és Somlay Artúr... A vacsora... . De már nyilt az ajtó. Zavart fecfihang húzta *a szAt: — Itt valami félreértés van... Árgyélban elhült a vér. Döbbenten súgta barátja fülébe: — Ember, végem van. Ez nem a Honvéd-utca! Az előbbi hang folytatta: — ... a vacsora nem ma este van. Ma csak a disznóölés volt. Az urakat holnap estébe hívták vacsorára. Elsötétült az ég, megfordult a világ, lehulltak a csillagok és Mihályffy kabátuj- ja csaknem leszakadt, Árgyél akkorát rántott rajta. Vonszolta kifelé. Kráko- gott, briimmögött, morgott, szinte túrta maga kő ül a földet a hatalmas ember. Kint elfogtak egv üresen hazafelé tartó autóbuszt. Bottal, zseblámpával nagy- nehezen megállították. Felugrottak rá. Árgyél oda rohant a sofőrhöz és öt pengőt ígért neki. ha elviszi a Bagolyvárig. A sofőr rázta a fejét. Nem teheti, a garázsba megy. — Tiz pengő! — és lobogtatta a tízest. A sofőr hajthatatlan maradt. — Húsz pengő, ember! Húsz pengő! Csak a főtérig! — Ekkor már könyörgött. A sofőr még makacsabb lett. A színházinál könyörtelenül letette okiét. Negyed tizenegy volt. Lélekszaksdva rohantak végig a Deák Ferenc-utcán, a főtéren végre kaptak kocsit. Mihályffy minden ellenkezése ellenére, felültek rá, elhajtottak a Bagolyvárba. A ruhatárban még be sem tette a kabátját és már rendelt. Megevett három húsételt, kiét levest, kél tésztát, megivott három feketét és két liter bort. Mikor végre kissé megnyugodott, megszólalt, a hangja rezignált volt: — Azért a mazsolás hurka mégis csak jobb lett volna ... _ A poénhez tartozik, Hogy a másnapi vendégsereg egész este rajtuk mulatott, a házigazda pedig, aki előző este háüókö- penyben szaladt ki utánuk, hogy ne rohanjanak el u^v. mert egy kis édespecsenyét é? kolbászt hirtelen ében megsüt- tet, postán utána küldte Árgvélnak Budapestre a disznótoros vacsora Árgyélra eső részét. Kivéve a töltött káposztát, mert azt a vendégek az utolsó töltelékig megették. y y GvÁű-Ús* ]&zs&ţ: * i & (Úsznotok
