Ellenzék, 1943. november (64. évfolyam, 247-271. szám)

1943-11-27 / 269. szám

1 9 4 3 november 2 7« 7 CLLENZCK Hl A FALU SZEMÉVEL Almot láttam Irta: Kassay Gé*a Kicsid Gergő nagy halász ember volt életében. Azért életében, mert már hat ! éve elnyugodott az Urban, inyugosztalja I az Isten. Emlékét meg én őrzöm, mert | soha, sem azelőtt, sem -pedig azóta jhozzá- fogható nagy halászt 'nem láttam. Merem állítani, hogy beszélni tudott u halakkal. — Mégis milyen ihalat akar enni — kér­dezte tőlem, amikor mentünk halászni. Ha azt mondtam márnát, iákkor márnát fogott, ha pedig azt találtam kiejteni a számon, hogy én bizony csukát, akkor j azon az éjjel más hal (nem megt a há­lóba csak csuka, (de megjegyzem tolyan | helyen, ahol más dpiberfia (soha nem fo- I gott csukát. ‘ > ' — Árulná el ezt a titkot, Kicsid Gergő bátyám — kérleltem ilyenkor, de ő csak hamiskásan nevetett. De azért is szeret­tem vele járni, mert senki nem ismerte úgy a bogarakat, a vizparti virágokat és a csillagos eget, mint ő. Vaksötét éjsza­kában megfogta a karomat és figyelmez­tetett, hogy lépjek csak arrébb, mert el- < taposok különben egy galacsinturót. Mi­kor bizonykodtam, hcxgy semmilyen bo­garat én nem látok a 'lábam alatt, akkor lehajolt és iá fűszálak közül felvett egyet. A csillagokat még ennél is jobban is­merte. Az a nagy medve, az a fiastyuk, az a göncöl — tanitgatott. Nem csak azt | tudta kiolvasni a csillagokból, hogy mennyi az idő, de még mondta azt is, hogy hány nap múlva lesz {eső, tartós lesz-e a szárazság és hogy milyen termés várható. Úgy hét évvel ezelőtt történt, hogy va­csora után bekopogott ' hozzám Kicsid Gergő. — Akkor mehetünk — tmondotta. : A legnagyobb munkaidőben üzentem, hogy j vendégeim érkeznek és ha Istent ismer j teremtsen elő halat a föld fenéikéből is. Azt üzente vissza, hogy nincs ideje, de mégis eljött. Gyorsan bakancsot húztam, és kabátom alá tejtettem a halas tarisz­nyát, hogy avatatlan szemek meg ne lás­sák. mert úgy volt, hogy ta jegyző hara­gudott rám és nem adott halászjegyre engedélyt. Már félig volt a tarisznya hal­lal, amikor úgy ötven lépésnyire meg- reccsent a' folyó 'partján az ág. Lépések közeledtek. Felágaskodtam és a lépések Hányába kémleltem. A lélegzetem majd elállt, mert a regáti csendőrőrmester nagy, fekete alakját láttam meg. Most már biztos voltam, hogy a jegyző küldte utánunk. A jegyző azért haragudott, mert Molnár Erzsikét, falunk felekezeti isko­lájának tanítónőjét kivettem a kezéből. Mikor Molnár Erzsiké nem viszonozta a jegyző szerelmi pillantásait, a hivatalos akta aláírásának ürügye alatt becsalta a jegyző-irodába. Éppen arra jártam, meg­hallottam Erzsiké segélykiáltásait, betör­tem a bezárt ajtót. Azóta eltett volna egy kanál vízbe a jegyző. Feljelentett irreden­tának, kémnek, fegyverrejtegetőnek és az őrmesterrel valósággal vadásztatott utá­nam-. Na, más itt van, végre megcsípnek és miattam Kicsid Gergő is bajba kerül. Inkább ez fájt a legjobban. Kicsid Gerő azonban az ujját az ajkára tette. Intette, hogy hasaljak le. Ö nagy ívben megke­rülte hasoncsuszva az őrmestert és, mi­kor a hátánál volt olyan irtózatos hangon kezdett vonítani, ugatni és morogni egy­szerre, mintha legalább húsz oroszlán szabadult volna fel a ketrecéből. Meg is ijedt az őrmester, úgy elszaladt, hogy ta­lán azóta is szalad, ha meg nem Iállt. ■ Éjfél felé álmos lettem és tanácsoltam, hogy menjünk haza aludni. Ekkor mondta Kicsid Gergő, hogy tőle reggelig is ma­radhatunk, mert, ha pontos Idejében nem fekszik le, akkor azon az éjszaka már nem tud aludni, csak forgolódik a pokróc alatt. Az igazat megvallva, akkor sajnál­tam Kicsid Gergőt öregsége miatt és vi­lágért sem jutott volna eszembe, hogy hozzám is olyan közel van az az idő, ami­kor elkerül az álom, ha nem fekszem le a maga szokott idejében. Ez a régi történet onnan jutott eszem.be, hogy bent voltam Kolozsvárt és, ahogy igyekeztem ki a vonathoz, hát csak utá­nam kiált- egy régi ismerősöm és azt mondja, hogy ne átaljam és menjek el este a színházba, mert egy falusi darabot adnak és abból igen sokat tanulhatok. Szégyeltem magam, hogy erre más kell figyelmeztessen és azonnal . indultam a nemzeti színházba jegyet váltani. Ezt a <- ..—rr ii.....- - - r mi « h iiiiiw 11imL. Parkettexéai munkálatokat ju- lányosán vállal: icL LÖRINCZY JÓZSEF, lakás: Zá^olya-utca 14. szám i vagy , SEEÖIS ■ tsiikrá&zda, Mátyás király-tér 23. Telt 19—59 Saammir ________ darabot azért is meg kellett nézzem, mert a szomszédom, Mihály gazda nagy újság­olvasó ember és amikor párosban járok mindig. meg szokta kérdeni, hogy lát­tam-e ezt vagy amazt, amit ő az újságból olvas, és ha azt mondom, hogy nem lát­tam, akkor nagyon rosszalóan néz rám: — Pedig ezt ott városon azért csinál­ják, hogy mi falusiak tanuljunk abból —• szokta mondani. Biztosan olvasta az új­ságból Mihály gazda, hogy a színházban „Viharlámpás“ dm alatt falusi tárgyú színdarabot játszanak (és mit mondjak, milyen volt, ha megkérdi. Hát ezért is el kellett mennem. így történt, hogy dél­után nem utaztam el. Színház után vo­natra ültem, sok várakozás, döcögős, lök- dösés után érkeztem haza. Már az éjtszaka is elmúlt, amikor bandukoltam be taz 'ál- \ lomásról a falumba. Az órám megállt és j igy nem tudtam hány óra, de ott feszült ! fölöttem a csillagos ég és én elővettem a ; tudományt, amire Kicsid Gergő tanított. j Innen tudtam, hogy éjjel három óra volt, ’ amikor ágyba kerültem. De Kicsid Gergő j azért is eszembe jutott, mert csakugyan i nem jött álom a szememre. Vájjon • azért-e, amiért nem feküdtem le a rendes j idejében, vagy azért, mert sehogy sem ! ment ki az eszemből a „Viharlámpás“? ! Nem aludtam és mégis álmodtam. Azt ál- ! modtam, hogy egy nő állt meg előttem. ; — Ismer? — kérdezte. Persze, hogy is- • merem, Molnár Erzsiké volt, falunk fele- ; kezeti iskolájának tanítónője. Olyan vé- ' kony volt annakidején, hogy tenyérről el i lehetett volna fújni. De csak a teste, mert a lelke annál erősebb volt. Nappal tani- j tott, este dalárdát vezetett, vasárnap or- j gonált a templomban. Fizetéséből nem j telt ruhára, fütetlen szobában hált csak- | hogy özvegy édesanyjának küldhessen ! egy kevés segítséget. Minél többet dolgo- ' zott, arcocskája annál vékonyabb, annál j angyalibb lett, mások azt mondták a sok éhezéstől, de én tudtam, hogy fajtáját szerető áldozatos tűz belső izzásától. An­gyali arca fel is tűnt a regáti jegyzőnek, állami iskolai tanitóknak. Először szép­szóval, azután pénzzel és végül fe­nyegetéssel akarták m e gkapar it ani. De Molnár Erzsiké nem ingott meg. Töré­keny teste olyan volt, mint a szikla: én magyar fiakat akarok szülni ■— mondotta és,-amikor helyzete tűrhetetlen volt, haza­ment falujába és ott férjhez ment egy fa­lusi legényhez. Három gyerekük van és boldogan élnek. Azt mondták az ismerő­sök, hogy meghízott. — Miért olyan sovány és sápadt? — kérdeztem, mert az volt. — Azért, mert megrágalmaznak — zo­kogta Molnár Erzsiké, •— mert Kolozs­várt úgy játszódják a színházban, ; hogy hozzámentem a jegyzőhöz és elárul­tam a felekezeti iskolát. — Meg akartam nyugtatni, hogy én tanúskodom mellette, . de eltűnt. Azaz nem tűnt el, csak félre- huzódott és helyébe Kicsid Gergő állt e^ém. i — Aggyon Isten, Gergő bátyám! — . nyújtok kezet nagy örvendezéssel. De hát mi ez? Kicsid Gergő nem fogadta el a kezem. Megkérdeztem, hogy miért harag- i szik. Sokáig hallgatott, majd azt mondta, j hogy kétféle bűn van; amikor az ember . letér az igaz útról, vagy. amikor mások j térnek le, de akkor nem kiált, nem ordít fel, hogy ime nem jó utón jártok. Nem : értettem, hogy mit akart mondani ezzel. í Bambán nézhettem, mert megszólalt: — Hát én olyan buta egy magyar fa- I lusi paraszt vagyok, hogy kettőig sem tu- I dók olvasni? — Tiltakoztam. Ázt mond­tam., hogy jobban ért a halakhoz, a csil- j lúgokhoz, a virágokhoz, a bogarakhoz, mint egy egyetemi tanár. Haragosan in­lett, hogy hallgassak.. Kétszínűnek neve­zett és gyávának, mert ha olyan életre­valónak, olyan okosnak tartom, akkor miért nem tiltakoztam az este. amikor butának, élhetetlennek, elveszett fajnak nevezték. Mikor megkérdeztem, hogy hol mondták ezt róla, igy válaszolt: — A színházban, mert, amikor egyet szidnak a magyar parasztból, akkor min- denikünket szidják. Kicsid Gergő is félreállt, hogy helyet adjon egy újabb érkezőnek. Vájjon ki le­het — érdeklődve néztem arrafelé, mert Kicsid Gergő nagyon nagy kalaplevétel­lel tisztelte meg. Amikor megláttam én is fel akartam állni, de a fránya álom mm engedte, hogy mozduljuk. A mi öreg papunk jött. Öreg? Ezt rosszul mondtam, mert nem öreg, sőt ha még száz évet él, akkor sem, lesz öreg. Csak a ferenejóskája kopott egy kissé, de az arca annál fiata­losabb. Tekintetében jóság van, de erővel párosulva. Ajkán mint édes méz patakja folyik az Ige, de abban a pillanatban mennydörgéssé erősödik a hangja, ha va­laki az ő népét, az ő faluját meri ,bán­tani. Jártas a mi papunk az Ő és ]az Uj^ Testamentomban, görögül meg héberül olvassa a Bibliát, de ismeri népe törté­nelmének vérrel írott betűit, tudja azt, hogy ez a föld magyar volt és magyar kell maradjon. Vájjon miért keres fel a mi papunk >— gondolkoztam el: hitelszövetkezet, hangya- szövetkezet, gazdakör, dalárda, iskola ügye, könyvtár? Hiszen minden az ő vál­lán nyugszik és ő védte a szorongás leg­nehezebb perceiben is. Mellém állt és ke­ményen kezet fogott. Mindég ilyen ke­mény kézfogása van. — Az mi? — mutatott ki az ablakon. Az ablakomon át a templomunk öreg fa­lait lehet látni, meghatódottan mondtam: — A templom, a mi templomunk! —- mindég meghatódom, amikor kimondom ezt a szót: templom. Bólintott és ezt kér­dezte: — Mikor renováltuk és hogyan? — Ei- rnondtam, hogy ezelőtt tizenkét évvel, összekuporgatott pénzünket adtuk össze, ölünkkel hordtuk a követ és hátunkon a gerendákat csakhogy össze ne dőljön az ősi templom. Megelégedetten bólintott és ekkor egy élénk piroscserepes házra mu­tatott. — Az a kulturházunk — feleltem és további kérdést nem is várva mondtam, hogy a templomrenoválás után két évre építettük saját erőnkből, mert tudtuk azt, hogy azon a földön, ahol apáink ezer év óta építettek, ott történelmi holtpontok csak ideig-óráig tarthatnak csupán. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért kell elso­roljam, hiszen ezeket mindenki tudja a faluban, akkor azt válaszolta: nem dicse­kedni akarunk ezekkel, de hát a világ olyan, hogy, amit sokszor elismer az el­lenség, ugyanazt elfelejti vagy tagadja a jóbarát. A pap is csak félrehuzódott, hogy he­lyet adjon az utána jövőknek. Jöttek is, majdnem egymást tapodták. Gecze János egyenesen a temetőből jött, hogy emlé­keztessen arra, hogy halála után házát és három hold földjét adta felekezeti iskola építésére. Az öreg Máriskó néni ma is minden héten hoz egy tojást, hogy a sok kicsiből sokra ment összegből is tankönyv vétessék a szegény, de jótanuló gyerme­kek részére. Sorra jöttek, akiket magyar­ságuk miatt kiforgattak, akiknek inkább betört a, fejük, de a gerincük meg nem hajlott, de jöttek az elmúlt huszonkét év kisebbségi sors hordozásának névtelen közkatonái. Legutoljára a szomszédom jött, Mihály gazda. A többi elem tusz­kolta, hogy beszéljen, mert hogy szom­szédom és amúgy is minden alkalommal meg szokta kérdezni, amikor városban járok, hogy mit tanultam. Elém is állt Mihály gazda: — Hát, mit tanult a városban? Mit mondanak rólunk, a falurßl, a falusi ma­gyar parasztról városon? — kérdezte. Tudtam mire céloz, ezért el akartam for­dítani a beszédet. Azt mondtam, hogy most elég dolguk van az embereknek meg bajuk is városon, nem igen érnek rá a faluval törődni. Kivette a zsebéből az új­ságot és mérgesen az orromelé tartotta: — Itt né, a színházban, a „Viharlámpás“ cimü darabban, — bökött kemény ujjá- val az újságra. — Igaz, hogy azt mondják együgyüek, semmiházik vagyunk, akik nem tudjuk betölteni hivatásunkat Er­délyben, elisszuk templomunkat, földün­ket, hazánkat és eladjuk idegeneknek? Felelni kellett, de szó nem jött a számra. A fájdalomtól és a szégyentől annyira nyögtem, hogy feleségem feléb­resztett. — Mit csináltál te Kolozsvárt és hol jártál, hogy ennyire furdal a lelkiisme­reted? — kérdezte. Boldog voltam, hogy csak álom volt az egész, amit itthon lát­tam; bárcsak az is az lett volna, arriit Kolozsvárt láttam. Hiszen őszintén szólna a,„Viharlámpás“ ellen, mint színmű ellen | nincs kifogásom sem szinszerüsége, sem nyelve, sem. az iró ábrázoló és emberi sorsot formáló készsége ellen. Sőt azt sem tagadom, hogy sajnos a mi kisebb­ségi életünknek voltak a darabhoz ha­sonló megtévedt tanítónői, Szervező és épitőerö hijján lévő papjai, volt olyan ré­szeges magyar is, aki egy deci pálinkáért képes volt idegen érdekeket szolgálni és volt sajnos tüdőbajos magyar fiatalember is, akit szegénységünk miatt nem tudtunk megmenteni az életnek (ezért most is furdal a lelkiismeret). De kérdem,, miért ezt a kevés kivételt kimarkolni a mocsár­ból és odaállítani a nemzet érdeklődésé­nek reflektora elé, akkor, amikor Isten­nek hála voltak a mi kisebbségi életünk­nek kőbevésett kemény arcai. A drága erdélyi magyar barázdákról miért szede­gessük össze az utszélre esett gabona­szemeket, amikor ott vannak, kévébe Telepvezetői, vagy hasonló munkakörben elhelyezkedést keres adminisztratív munkák­ban jártas keresztény érett­ségizett fiatalember. „Január elsejére“ jeligére a kiadóhi­vatalba. kötve a megmaradásnak, az ezeréves mult továbbhordozóinak egészséges kalászaH Én magam is elitélem és károsnak tartom az elvakult öndicséretet, a magyarzsinó- ros, a kokárdás, a szájhős és közben Pató Páloskodó magyarkodást, de nem látom értelmét annak, hogy a drága erdélyi magyar mezőkről a dudvát és a kórót ke­resgéljük, amikor erős és hullámzó virá­goktól illatozik a rét? Ez az irás nem személyeskedés és nem csatározás alzar lenni, áldott alkalomnak látom, hogy a kopár omladásos, fcidült sirfás erdélyi magyar temető helyett hi­tet tegyek az egészséges, a minden vész és vihar ellen dacolni tudó; a temetési éneket si/ró, vagy lázongó erdélyi paraszt helyett a mostani sorsdöntő időben is hi­téhez és fajtájához ragaszkodó erdélyi, falusi magyarról. Hitet teszek mellette és róla, hogy szeressétek őt, szeressétek a magyar falut, a fehér templomokat, a fe­kete barázdákat, amelyek alatt mindnyá­junk jövendőjének kenyerét már elvetet­ték dolgos és szorgos kezek, meg imád­kozó és bátran a jövőbe néző szivek. ’!■ II——— | M KAJCSA ANDRÁS: HdUCfnäcU énekek (Kajcsa András, a nyárádköszve- nyesi legény, a népiskola elvégzése alán került Kolozsvárra. Jelenleg a rom. ka'ih. státus szolgája. SzüKebb hazája rég ismöri „versfaragásait". Verseivel számtalanszor szerepelt már nyilvános előadásokon. I. Novemberi ecő szitál. Amott a vén Bekecs pipál, Csak hagyjuk, hogy pipáljon Ö' Annak való most az idő. Te vén Bekecs! Egy éven át Sokszor használod a pipád. S a füstben, mely belőle jő Elrejtőzik a hegytető. Te vagy a legrégibb pipás. Hozzád képest kismiska más. Tőled tanult pipálni tán Kuruc korában szépapám. Tőle meg dédapám tanult. Pipásoktól ragyog a mult, De füstjeiknek fellege Tiedhez képest semmi se. A múlton túltett a jelen. Nem láthat át a fellegen, Melyet saját maga pipált Bár dohányt hozzá nem használt. Kitisztulni nem is óhajt. Tisztult helyről a füstbe hajt, Nviltan, kérkedve ereget Mérgező, sürü felleget. Novemberi eső szitál. Amott a vén Bekecs pipál. Csak hagyjuk, hogy pipáljon fii Annak való most az idő . .. II. Hull a hideg eső, az idő már késő Őszre jár; Ködben ur az erdő rajta sötét felhő végig jár. Farkas üvöltése éjszaka csendjébe belevág; Közéig Fagy országa, melynek a virága jégvirág. III. Amerre járok, mindenütt . . A haldojk.lás órája üt. Az élet hangja megszakadt... Halálos némaság maradt. Néha felsir egv madár ... Haldoklik az Élet már? Sirnék-rinék, de nem tudok... Holt rpezőkön ballagok,

Next

/
Oldalképek
Tartalom