Ellenzék, 1943. augusztus (64. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-28 / 194. szám
1943 augusztus 25. ELLENZÉK 7 „Kolozsvár, a román fáfdalmak: városa 66 Regék a román Kolozsvárról A napokban fejezték be ásatásaikat Kolozsvár főterén az Erdélyi Tudományos intézet régészei. Szakemberek és komoly érdeklődő laikusok hosszú sora figyelhette napról-napra, hogyan bontakozik ki a sokezeréves mult a föld alól. Vastag hordalékréteg, majd állatig csontokkal, edénytöredékekkel, különféle hulladékokkal telt .vékonyabb sárréteg alól napvilágra került a középkori piactér macskafej-kövezete, ennek áttörése után pedig tizenegy sir tárult fel, férfiak, nők, gyermekek csontvázai vegyesen: a templom melletti temetőnek egyik részlete. Alighanem ez volt a városi egyik legrégibb sirkertje, mert már a középkor végén a piac zajló élete hullámzott felette, ez pedig csak úgy érthető meg, hogy akkorra már a hely temetővolta feledésbe merült. Az egyik sirban talált jellegzetes formájú haj karika, mely a koraközépkori (XI—XIII. századi) magyar hajviselet ismert tartozéka, nemcsak a temetkezés korát, hanem a város lakosságának magyar nemzetiségét is elárulja. Ez természetesen nem okozott meglepetést, hiszen a XIII. század első feléből származó történelmi források a mai Kolozsvár helyén állott Kolozs királyi vár számos tisztviselőjének, katonájának és egyszerűbb sorsú lakosának nevét tartották fenn s e nevek egytől-egyig magyarok, egy 1241-ben keletkezett krónikás feljegyzésben pedig egyenesen azt olvassuk, hogy az c*nzágba tört tatárok Kolozs várában „megszámlálhatatlan lakosságú magyart öltek meg“. Ekkor ritkult meg annyira a kolozsvári magyarság, hogy V. István királynak (1270— 1272) az elpusztult vár helyén alapított városba német telepeseket kellett hivnia, akik azonban két-három évszázadon belül felszívódtak az újból ei'őre kapott magyarságba. Nem lehet kétséges, hogy a régészek a tatárpusztitás előtti magvar lakosság temetőjét találták meg. MEGSZÓLALNAK A SÍROK A sírok között vaskos falmaradványok bukkantak elő, a közöttük talált csei’e- pek s máis tárgyak tanúsága szerint az itt elterült Napoca római város maradványai. A rómaiak köztudomás szerint Kr. u. 271-ben hagyták el Dácia tartományt, következőleg ezidőben kellett Napoca polgárságának is távoznia. A romok közt talált romi pénzek közül egy sem későbbi ennél az időpontnál, korban a legfiatalabb közülük Caracalla császárnak (211—217) egy érme. A magyar sírok egy- része mélyen belevágódik a római faltöredékekbe, évezredes távlatban igy ad egymásnak találkozót az a két nép, mely egyedül épített tartós kultúrát Erdélyben. A római és magyar leletek közti földrétegből abszolúte semmi olyan emlék nem került elő, mely a legkisebb nyomát is mutatná valamely nép időközben történt letelepedésének és itt- tartózkodásának. A feltárt terület egyik sarkában római ház alapfalait ásták ki. Egyik szobának festett falburkolata beomolva, a padló téglakockáin hevert, efölött tenyérnyi szélességben tűzrakás nyomait mutató égett réteg feküdt, benne pörkölt állati csontok és kezdetleges, kézzel formált edény töredéke. A ház beomlott fedelének tetőcserepei erre hullottak le. A lelet beszédesen mutatja Napoca sorsát: a római polgár sietve elhagyta házát, mely egy ideig üresen állt, gondozatlan díszei, falfestményei, vakolata lehámlottak róla. Később a gazdátlan épületben kóbor szegénvlegények vagy talán rokkantságuk miatt menekülni nem tudó koldusok ütöttek tanyát, majd ezek is elhúzódtak, elpusztultak s a kihalt városban a házak tetőzete beszakadt, a romokat benőtte a gyom és évszázadokon keresztül senki sem próbált köztük újra életet kezdeni. Azután jöttek a magyarok... , A városnak más részén már az első világháború előtt X. századi magyar temetőt tártak fel, azoknak a még pogány ritus szerint sírba tett magyar katonáknak és családtagjaiknak nyughelyeit, akik elsőnek vették fel itt az élet kontinuitásának a rómaiaktól elejtett fonalát. Ettől kezdve napjainkig Kolozsvár mindig magyar város volt, polgárságának nemzeti öntudata, kulturális alkotó tehetsége kiemelkedő helyet biztosit számára a magyar történelemben. A magyar művészet, tudomány, költészet nem egy nagysága született, élt dolgozott itt, falai közt működött a XVI. század legtermékenyebb magyar könyvnyomdája, iskolájában tanították először magyarul a tudományokat s szinháza első állandó otthona volt a magyar szinészetnek. Nincs a magyar szellemi életnek olyan területe, hol Kolozsvár '.szelleme ne hagyott volna hátra maradandó dolgokat néhány román politikai agitátoi't kivégeztek, de azt már elfelejti Basca-Malui ur, hogy ugyanakkor román szabadcsapatok Abrudbánya, Zalatna és Nagy- enyed magyar városkákat felégettek s a lakosságot nemre és korra való tekintet nélkül lemészárolták. Arról sem akar tudni, hogy a Kolozsvárt elitéit román „mártírok“ a magyar állam törvényes hendje ellen izgattak s nines az a humanitárius közhatalom, amely ezt valaha is eltűrhette volna. Méltó csattanója a ^fájdalmak“ felsorolásának a több mint 10 ezer román intellektuel bebörtönzése, amiről valószínűleg a román közvélemény is most értesül először, hiszen nem titok, hogy Erdélyben 1916-ban az ösz- szes román intellektuelek száma sem érte el a tízezret. A TÖRTÉNELEM IGAZI „KELYEStí TÉSE“ E. E5esea«Ms?lm regénye a CureníulTban S erről a városról Írja E. Bosca-Malin román újságíró a „Curentul“ julius 23-i számában, hogy „a XI. századig szerény kis román falu volt, melynek lakói maguk is résztvettek a betolakodott magyarok elleni szabadságharcban. A város nevét egy feltételezett Miclus nevű román paraszttól származtatja, aki szerinte a települést alapította. (,A tatárok 1242 (!) évi betörése és Clus román falu elpusztulása után — folytatja — a magyar és .szász telepesek várat emeltek itt s biztonságot nyújtó falai közül kizárták szegény románokat“. Ezek a szomszédos Monostor faluban telepedtek meg, de még hosszú ideig próbálkoztak ősi tulaj- j donukat visszafoglalni, igy 1437-ben és ' 1514-ben, mikor fegyveres erővel rövid időre «sikerült is úrrá lenniök a városban. Mihály havaselvi román vajda 1599-ben elfoglalta Erdélyt s a monostori románok kérésére a román Stancol Andrást j nevezte ki a város birájává. De csatát j vesztvén a magyar nemességgel szemben, j bíróját a magyarok elüldözték, egyik vi- i téz tábornokát, Baba-Novac-ot pedig máglyán égették el. Ettől kezdve Kolozsvár „a román fájdalmak . városa“ lett. Hamarosan elkergették falai közül az utolsó román lakosokat is, majd itt, „a magyar gőg várában“ börtönözték be, kínozták meg és végezték ki 1848-ban s azután az elnyomott román nép szabadsághőseit. 1916-ban több mint 10.000 román intellektuel sínylődött a kolozsvári börtönökben. De, fejezi be sokatmondóan elmefuttatását, „minden kolozsvári ke- resztrefeszités a múltban, és a jelenben egyaránt a nagy feltámadás záloga“. NÉMELY TÉNY kocsikkal lassan njra elhal a z;aj, csak az eső csorog tovább s a hallgatás visszabuvik a faháziak odúi közé. Robog a négy súlyos gépkocsi. A rosszul kövezett utcákon nagyokat döcög, fröccsköli a sárt. Lassan elhagyja a szerte guggoló faháziakat, elhagyja a városvégi erődítést Is, melynek drótsövénye mögül ázott német katona bámészkodik. Már fe-k- tornvosul feketén az erdő, meily úgy Veszi körül a várost, mint egy óriás polip. A zászlós oát ül elől az első gépkocsin. Élesen figyeli az utat. Ferdén keresztbe fektetve térdén a géppisztoly. A gépkocsi ablaküvegei hiányzanak, nyers, esőszagu szól csapkodja a bentülők arcát. Már erdő között mennek. Lassítanak. Óvatosan nyomul előre a. négy gépkocsi. Ázott nyírfák hajolnak az útra. Bent sötétség lappang már a sűrűben- Egy kanyar előtt megáll az ■első kocsi, a többi mögé.ie sorakozik. A zászlós int a kezével s a motorok leállnak. Nyomasztó nagy csönd nehezedik rájuk, csak a viz csepeg titokzatos neszezéssel a fákról. De a csönd csak eery pillanatig tart. A következő pillanatban valahol túl a Kanyaron, talán, kilométernyi távolságban eldörren egy lövés, majd golyószóró kelepek Halk vezényszavak esnek. Egv szakasz honvéd szál] ki a gépkocsikból. A következő pillanatban szét is rebbennek már: a fák között géppisztoly hangja csattan és golyók süvítenek a kocsik között. Néhány ember beveti ma.e-át az erdőbe, a többi az árokban hasiak Itt- ott lövések csattannak, aztán az ellenséges géppisztoly elhallgat. Egy raj a kocsiknál marad, a többit viszi a zászlós előre, a kanyar felé. Fák között szétszóródva tűnnek el a szürkületben. Az irányt a golyótszóró ■csattogó hangja jelzi, talán kilométernyi távolságban. A gékocsiknál maradt őrök figyelnek. Idegesítő csönd: körül az esőben neszező idegen erdő s távol a golyószóró. Késő este van már, mikor a zászlós ázott an, lues kosán belép a szobába. Társa az asztalnál ül s gyönge lámpa mellett levelet ir haza. — Meggyűlt é l ? — Meg. — Volt valami? — Volt. Ledobja magáról a esatakos sátor- lapot. Az asztal alól rumosüveget vesz elő s jót húz belőle. Aztán leül a nyikorgó székre, ölébe veszi a vizes géppisztolyt s1 tisztogatja. — Veszteség van? — Egy karlövés, más semmi. Védett az erdő. Engem az erdő még mindig megsegített, mióta élek, tudod. S távolba néz. Szeme előtt messzi- messzi erdélyi helyek sorakoznak ffll az éjszakában, régi, ismerőis hegyek. A géppisztolyt visszaakasztja a helyére. Lassú mozdulatokkal pipát, dohányt kotor elő a zsebéből, rátörni, gyufát screent, fújja a füstöt. Aztán visszaül a székre. Ázott csizmáit nézi. aztán az asztalra tekint. A kedves fényképeket végigsimogatja a szemével, csöndesen sóhajt egyet. — Én lépek — mondia és az asztalon hagyott sakktáblára, néz. — Te lépsz — feleli a másik. é>s abbahagyja a levélírást. Kereken csöndesség van, csak az e*ő csöpög 4. házfedelekről. Ennek a regényes elbeszélésnek egyetlen hibája az, hogy elejétől végig a fantázia szüleménye. A Miclus nevű alapitó sohasem létezett, de még ha élt volna is, sem lehetett volna román, mert ez a keresztnév a románban köztudomás szerint Nicolae alakban van meg. A város mai román neve (Cluj) az eredeti magyar Klus névnek származéka. Az egész középkor folyamán Kolozsvárt román nem lakott. A környéken is csak 1367-ben jelentek meg először románok, még pedig mint a városi hatóság idehozott telepesei, akik a mai Felek falucskát ebben az évben alapították. Következőleg nem vehettek részt a betolakodók elleni harcban s nem «szenvedhettek a tatár betöréskor. Már említettük, hogy a kétségtelen hitelű források szerint magyarok estek -a tatár támadás áldozatául. Dús képzeletű szerzőnk egyébként is sulyos logikai hibát követ el, mikor azt állítja, hogy a tatárjárás után a magyarok és szászok kizárták a városból az őslakó románokat, hiszen kevéssel előbb a román falu megsemmisüléséről beszél. De ilyen csekélységekkel nem törődik s azzal sem, hogy I Monostor falu, ahová a csodálatos módon feltámasztott románokat költözteti, egykorú összeírás tanúsága szerint még a XVII. században is szinmagyar lakosságú volt. Hasonlóképpen nem veszi figyelembe még saját nemzete reprezentatív történetírójának, C. C. Giurescu-nak megállapítását sem, aki „Istoria "Românilor“ cimü müve második kötetének 292—294. lapjain elismeri, hogy az 1437-es és 1514-es parasztlázadások résztvevői elsősorban magyarok voltak. Ha viszont Monostoron nem laktak románok, nem is kérhettek Mihály vajdától román birót Kolozsvár számára, arról nem is beszélve, hogy a személv megválasztása sem túlságosan sikerült, lévén a Stenczel (és nem Stancel) család tősgyökeres szász. A kivégzett Baba Novac még a román történeti források szerint is inkább fosztogató martalóc, mint nemzeti hős volt., a kolozsváriak csak kegyetlen sanyargatásait bosszulták meg rajta. Román lakossága ekkor sem volt Kolozsvárnak. tehát nem is kergethették ki a magyarok. Ellenkezőleg a románság ezután szivárgott be s a XVTTT. század végén engedélvt nvert temoloméni t é-re maid a kolozsvári magyar iskolákat kezdte látogatni s ezekben az iskolákban nő+t fel az erdélyi román intelligencia tekintélyes része, amint azt egvik mellékmondatában szerzőnk is elismeri. Iey fest a románok állítólagos kolozsvári „üldöztetése“ Való igaz, hogy 1848—49-ben Ha valaki joggal nevezheti Kolozsvárt fájdalmai városának, az csak a magyarság lehet. Ezer esztendőn keresztül ő aggódott, ő szenvedett, ő hozott áldozatokat a városért, melynek minden köve az ő és részben a vele azonosult szász vendégek alkotó munkáját hirdeti. Kezdve Katonai Mihály főbíró, majd Tótházi Mihály királybíró vértanúhalálán, akiknek az emlitett Mihály román vajda és Basta osztrák generális Ítéletéből az ország magyar fejedelméhez való ragaszkodásukért kellett meghalniok, a sorscsapásoknak hosszú sorát kellett a magyar polgárságnak elhordoznia. 1660-fcan ismét fejedelme iránti hűségéért szenved: a török akkora hadisarcot csikar ki belőle hogy a „kincsesének nevezett város teljesen elszegényedik, majd a bekövetkezett háborús évek alatt nagymértékben elnéptelenedik. Közben három óriási tűzvész pusztítja el, a XVIII, században a beszállásolt idegen katonaság sanyargatja, 1849-fcfen orosz csapatok száll- ják meg. A magyar szabadságharc leverése után büntetésből a szász Nagyszeben- be költöztetik innen az erdélyi közigazgatást. Minden katasztrófa magyarságához való törhetetlen ragaszkodásáért érte a várost, akárcsak 1918 után. „A történelmet pedig helyesbíteni kell“ — jelentette ki falai között egy román miniszterelnök s ősrégi magyar intézmények, egyetem, iskolák, kórházak, templomok, színházak, ipari és kereskedelmi vállalatok kerültek részben közvetlen, részben közvetett erőszak hatására román kézbe. A románság, mely a múltban semmi részt nem vett a város szellemi és anyagi fejlesztésében, ingyen jutott ennek birtokába. A magyarságot saját otthonában idegennek bélyegezték s még mindennapi kenyerétől is meg akarták fosztani. így helyesbítették gyakorlatilag a történelmet, melynek elméleti helyesbítését most a „Curentul“ hasábjain olvashatjuk. A cikkírónak egyben azonban, ha más viszonylatban is,- igazat kell adnunk: a fájdalmak és a szenvedések valóban a feltámadás zálogai. Megedzették a magyarság lelkét s növelték városához való ragaszkodását. Ezért kellett, a történelem igazi helvesbitésének bekövetkeznie. A magyarságnak Kolozsvárhoz való munkával, vérrel és könnyel szerzett jogán semmiféle erőszak vagy tör- ténelemhamisitás nem változtathat. (T. I.). A fák közül a fenyőt szeretem legjobban. Fenyőfák állnak udvaromon is. Én azt hiszem, hogy minden fa közül ő a legnemesebb és legelőkelőbb. Udvarias: úgy tud meghajolni, mint egy igazi ur. De büszke is: ?nagasra tartja a fejét. Előkelő szalonok illata érzik rajta mindig. Suttogni tud finoman és sokat, mint a szerelmesek, de cl nem árulna sohasem. Szeretni is tud nagyon, s ha egyszer kigyul; mint a fáklya: égig lobog a lángja. Bölcs ő. Nem mond ki semmit sem nyíltan, de sejtetni tud mindent. Nincsenek ellenségei. Ő a fák turistája. Könnyedén és bátran magasba tör. Békés és nyugodt, mint amin áll: az óriás sziklatemplomok. A vidám szelekkel beszélget ő és messzire küldi üzeneteit. De ha haragszik, zúgni kezdenek a völgyek és félelmükben elrohannak a felhők. És félnek az állatok és az ember is fél. Ö a szent fák között, Isten kiválasztottja. Imádkozni szoktak és térdein: előtte. Again gyertyákat gyújtanak. Betlehemi bölcsőt tart karjain és angyalok szálljak körül, míg kötnie kán kigyul a Csillag, a Jel. Ö a szenvedő. Sóhajt és sir szüntelen. Nagy gyantacscppek könnyei. I rtern sir és éried sir s a mcgvá’tást keresi folyton. Mindig a magasba szeretne törni tisztán és néha úgy nyúlik; ég fele, olyan anyagtalanul, mintha szellem lenne. És próféta ő, ki jóslatot küld ó> utat mutat. Isten felé emeli fejet folyton. És túl lát az eleien es tul lát mindenen. Ilyen fa; fenyő szeretnek lenni én is! FLÓRIAN TIBOK
