Ellenzék, 1943. július (64. évfolyam, 145-171. szám)
1943-07-31 / 171. szám
194 3 Julius 31. ELLENZÉK A FALU SZEMÉVEL Erdélyben később kezdődik az aratás, mint az Álföldön. Péter és Pál napja után legalább liárom-négy hétre hajolhatnak csak sarlós paraszti markok a kenyérré érett vetés fölé itt a Szamosmentén; a Székelyföldön pedig még később. Nálunk azonban nemcsak tovább kell várni az uj kenyérre, de nehezebben is jutunk hozzá. A földnek holdja nem ad tizenkét-tizennyolc- mázsás termést, csak nyolcat vagy hatot. A gazda sokszor olyan meredek oldalon szánt, hogy majd legu- rul a kél kis tehén. A föld sovány. A vetést a reggeli ködök marják és a késői fagyok emésztik. És hogy mégis van mit együnk, ez azért van, mert a gazda több gondot és sósabb verítéket hullat a barázdára, mint máshol, Amit pedig nehezen kapunk meg és ami után sokat kell várnunk, azt jobban meg is becsüljük. Ezért van az, hogy Erdély bércei között van valami minőségbeli sajátossága ennek a szónak: araiás. Kint vagyok a tagban. Igazi ara- iásnakvaló idő' van: meleg. A levegő olyan, mintha üvegből lenne: forró üvegből. Tapintani lehet és ha feléje lökök ujjammal, szlinte törik. A föld olyan forró, mintha melegítenék a talpam alatt. És mintha a nap sem felülről sütne, hanem alulról: onnan, ahonnan a buza is kinőtt. Az az érzésem, hogy a fold szivéig repedt és onnan sugározza azt a forró rhangot, ami az ég kékjét is fehér izzásba hozta. Nézem az aralókat és elcsodálkozom, Hátukon csuromviz az 'ing, arcukról omlik a veríték, feszül a horgasinuk, recseg a derekuk, de azért egyik sem fáradt. Egyszerre megértem, hogy ez a forróság nem a íül- lesztő meleg forrósága, hanem az alkotás szent lázának kisugárzása. Az aratás az a kiváltságos pillanat, amikor az Isten együtt fejezi be az emberrel legcsodálatosabb alkotását: a mindennapéi kenyeret. Ettől a felfedezéstől megremeg a szivem és kisértés fog el, hegy költői szavakat mondjak a „hullámzó vetésről“, az „arany kalászién ger- ről‘f, az aratók „zengő énelréről“ és a magyar „paraszt“ becsületes munkájáról. Azonban legyűröm ezt a kísértést, mert úgy érzem, hogy amiképpen olyan sok nagy dolognak, úgy a magyar kenyérnek is elfedte nagyon sokszor igaz'i lényegét a frázisok szinespapiirjába csomagolt emberi beszéd. így most, amikor hegveink tövében megkezdődött az aratás, eyy pillanatra hadd némuljon el az emberi okoskodás és tudálékosság szózu- haiaga, vegyünk tenyerünkre egy marék buzaszemet és hallgassuk meg azoknak beszédét. Földem szélén van egy vackorfa. Megfigyeltem, hogy délben sokkal nagyobbnak láttam a fát, mint délután. És ahogy mindinkább nyuj-k árnyéka a tarlón, törzsét mind kisebbnek látom. Tudom, es optikai csalódás: magyarul öncsalás. Milyen sokmindennel csaljuk igy meg magunkat? I Egy kévéből kihúzok egy buzaka- lászt. Alig szorítom össze ujjaimat, máris tenyeremben van minden mag. Elcsodálkozom, hegy milyen súlyos csak egvetlen buzaszem is. A kis, pirospozsgás magok öntudatosan, mondhatnám büszkén feküsz- nek a tenyeremen, mint akik tudják. hogy mennyi titkot, csodát és értéket rejtenek magukban. És a buzaszemekhez kénest most egyszerre ml yen silány külsőség az „aranyié“ kalász; csak üres pelyva, szánalmas takaró. Kicsiny szellőcs- ke kerekedik, felkapja a pelyvát és úgy elviszi tenyeremről, mint a semmit, És mi milyen sokszor megelégszünk, sőt nem is akarunk mást a külsőségeknél. Költői szóvirágok színes füzére, nagyhangú frázisok görögtüze legtöbbször az „arányló“ pelyvának, a gyönyörűen hullámzó „szalmának“ szól és a buzaszemnek semmi. Tévedésünkre csak akkor jövünk rá, ha szél kerekedik, mert ilyenkor ámulva látjuk, hogy odalett a pelyva és csak a tiszta szem maradt vissza. A buzaszemeknek ez a beszéde ilyenkor, amikor a történelem szele zug keresztül a világon, kettős értelmet jelent: Egyrészt figyelmeztet arra, hogy előbb, vagy utóbb, de egyszer elszáll, semmivé lesz a lényeget j elrejtő külsőségek, az igazságot el- j takaró hamis illúziók pelyvája, i i Másrészt azonban vigasztal, mert 1 ! azt mondja: Minden vihar arravaió, ( hogy kiválassza a tisztabuzát a pely- ( vából, mert csak a pelyva száll el, I csak a szalma vettetik kemencébe, ! de a buzaszemek megmaradnak. A buzaszemek pár percig gondolkozó''. engedtek azon, amit mondtak és azután tovább beszéltek: — Tudod-e, oh embernek fia — fordultak felém —, hogy a buzaszemek az életet hirdetik? Az egyiptomi piramisokban a fáraók múmiája , mellett búzát találtak. Az egyik tudósnak eszébejutott, vájjon kikelne? Elültették és izgatott kíváncsisággal hajdtak a fekete föld föl/. És ime hárem hét múlva megmozdult a kétezerötszáz év előtt eltemetett J élet és a buzaszem kikelt. Tehát az aratásnál a kasza suha- nása, a sarló nyomában omló rendek nem a nagypénteket, hanem a husvétot jelemtik. Bizonyosan fáj a búzatáblának is a kasza, meg a sarló éles vágása, de. minden buzaszál* tűri, mert tudja, hogy ez a pillanatnyi fájdalom a buzaszemek mi>. liárdjainak életcélját, hivatásuk betöltését jelenti. A buzaszemek élethivatása az, hogy kenyérré váljanak. A buzaszemek azáltal éfnek, hogy életet adnak. Minél inkább képesek arra, hogy magukon, életük szűk keretein túl nézve kenyérré váljanak éhezők asztalán, annál hűbbek rendeltetésükhöz, annál iga- zabban teljesítették be küldetésüket. Mikor a búzából kenyér lesz, hogy ezáltal tápláljon, életet adjon, ez nem a buzaszemek halálát, hanem életét jelenti: kiteljesedett, átminősült és megdícsőült életét. Ez az áldozathozatal titka. Tehát a buzaszemek arra tanítanak bennünket, hogy minden élet csak annyit ér, amennyit másoknak Szolgálni tud. És amilyen mértékben képes másoknak életét előmozdítani, annyiban érdemli meg ezt a jelzőt, hogy: él. A buzaszemek beszéde nélkül homályosnak és titokzatosnak hangzik az áldozathozatalnak emo törvénye, hogy csak akkor van életünk, ha azt mások javára használjuk, de elég egyetlen pillantást vetni az aratás verítékéből a pirospozsgás, acélos szemekre és azonnal meggyőződünk, hogy igaz a krisztusi ige értelme: aki csak az ő életét igyekszik megtartani, elveszíti azt és aki a mások életét is igyekszik megtartani, az ő életét is megtartja az. A buzaszemek beszéde egyszerre nagyon komollyá vált: — Tudod-e, oh embernek fia — szegezték egyenesen szivemnek kérdésük hegyes dárdáját —, hogy mit jelentenek, amiket az előbb elmondottunk az élet hétköznapjaira alkalmazva? Először azt, hogy az ember ne csak a maga kenyerével tö- rődiön, mert minden embernek csak annyira biztos a kenyere, amennyire az ö embertársának is van kenyere. Vagy azt gondolják az emberek közül sokan, hogv Isten tele azért puhítja a barázdát, tavaszi zápora azért növeszti a vetést és nyári melege azért érleli a buzaszemeket, hogy Isten által mindenkinek adott áldott kenyeret emberi kezek felpor- ciózzák nagy sorkolatokra és kicsiny morzsákra? Fújjátok el szemetekből a helyes látást akadályozó sok üres pelyvát és zörgő szalmaszálat, hogy felragyoghasson előttetek a nagy igaz- sári: ami táplálja az életet, az ©nyúlta! arra is képes, hogy megítélje az életet; ez a kenyér. Éljetek általa, de ne éljetek vissza vele! Mert Isten nemcsak a kicsiny fűszál és az óriási tölgy által tud beszélni. Isten beszédének nagyon gazdag a kifejezési formája. Aristoteles korában a filozófia nyelvén beszélt, a görög korban a művészet nvelvén, a római korban a jog nyelvén, Jézus korában a szeretet nyelvén és igy tovább. Tévednek azok, akik azí hiszik, hogy Isten máma a fegyverek nyelvén beszél. Isién máma a kenyér nyelvén beszél. Rajtunk áll, hegy meghallgatjuk, vagy elutasítjuk, amire a kenyér figyelmeztet. Késő este volt, amikor hazaindultunk a mezőről. Máskor ilyenkor énekelni szoktak az aratók; most hallgatagon mentünk. De ez nem a szomorúság, a szorongás hallgatása volt. Búzaföldeken mentünk keresztül és éreztük, hogy körülöttünk a csillagfényben ragyogó buzakeresz- tek imádkoznak. KASSAY GÉZA. Segesvár üzen . . . Közel öt emberöltő pergelt le az. Idő végűién homokóráján, mióta azon a vértől ázott júliusi délutánon utoljára villant meg a nyári nap fénye Petőfi honvédszázados kardján, s uiolszor dördült el Gábor Áron ágyúinak félelmetes érctorka az ellenség felé. Azután sötét, halálos némaság borult a magyar rónára. S ebben a rettentő éjszakában diadalmas torát ülte a gyűlölet és bosszú-, folyt a magyar ver, teltek a börtönök, s nőitek a sírok!^ De sem Arad bitófái, sem Kufstein kazamatái, sem a pesti Újépület hóhérainak fegyvere nem tudta legyőzni Petőfi lelkét — a szabadság lelkét! S azóta is ragyogó, fényt és irányt mutató üstökösként ott lebeg Petőfi lelke a magyar égen! Ez a csodálatos, szent és élő hitté kristályosodott lélek vezette át az ezer sebből vérző magyarságot egy újabb évszázad minden bánatán és örömén! Ezért tudtuk elviselni Világost és október hatodikál! Ezért tudtuk azon az emlékezetes júniusi napon, mindent felejtő lélekkel, Ferenc József fejére, tenni Szent István koronáját, s ezen tudtuk ökölbe szorított kézzel, törhetetlen, acélos hittel át- küzdeni a trianoni huszonkét esztendőt! S most újra nehéz, vészterhes napokat él át a magyarság! Körülöttünk szörnyű láng- és 1 éi tengerben áll a vajúdó világ! Sorra pusztul mindaz a szép és nagyszerű mii, amit az emberi elme évezredek alatt alkotott! S ebben a rettentő világégésben a jehéregyházai csatasik- ról üzenetet hoz felénk a júliusi szellő! Segesvár üzen . . . ,,Ne csüggedtetek! Petőfi lelkét küldöm nektek, a győzelem és szabadság lelkét! Nem csendül fel magyar sző azoknak sírja fölött, akik között talán ö is pihen, de ti csak küzdjetek és bízzatok tovább! Mert nem hullnál hiába annyi könny és vér, 6 mert aki hisz, az győz, s a győzőké a Szabadság és az EictP' S az üzenet száll . . . Tovább, mindig tovább . . . Bejárja a Káipátok bércéit, a Nagy Alföld áldott búzatermő rónáit s a Karszt idömartangolta szikláit! Bekopogtat kicsinyekhez és hatalmasokhoz egyaránt! Hitet önt a kétkedőkbe, erőt a gyengékbe, kitartást a csüggedokbe! S megtanít mindannyiatokat arra, hogyan kell Petőfi példájára — tollal és karddal egyaránt — küzdeni, győzni és ha kelt — életünk áldozásával — megváltani az örök magyar Jövendőt . . .! KERESZTES KÁLMÁN. Nők tiszta teintjűket gyakran csak annak köszönhetik, hogy figyelmet fordítanak emésztésükre. Legyen az emésztésének szabályozója: reaMMaragBBBEimBiBa ESB&sgaasi&sMBz* Irta: Örvös Lajos Istvánba olyan korban volt, amikor a parasztgyerekeket már nem becézik. Fiatal úrnője szólította 1 stvankának —, városi palotájában bizonyára igy hallhatta. Ily módon lett a tizenhétesztendős Pestáből: Istvánba Ráragadt a név, még az idősebb cselédek is ezt káromkodtak feléje, ha valamit eliigyetlenke- dett, vagy rosszul csinált. Csak János bácsi, az öreg favágó dörmögte bosszúsan; Pesta a te neved, a keservit, nem Istvánba. Ne feledd, hogy parasztnak vagy a kölyke. Valahogy pedig illet is a fiúra ez az elne- vezes. Talán szép, úri, büszke arca, talán szemének ártatlan, kék sugarai tettek — mindegy — jól állott a finom név . . Úgy érezte a gyerek, hogy úrnője szeszélye kitüntető kegy számára, amit azért kapott, mc't o mas, mint a többi. Ilyen módon nemcsak kívülről, de belül is megváltozott kissé. Különösen uzóta, hogy a fűrész megszalad■ az ujjún s az íjjedt lanpok bevitték a lógóujju bé~ resfiut a kastélyba. — ~ Méltóságos asszony _ tessék már csinálni valamit, majd levágta'az Ujját ... __jajveszékciték egyszerre hárman is. — Ejnye, hogy nem vigyáztok — korholta őket az asszony és gondolkodóan megállt a gyógyszeres szekrény előtt. Olyan szép volt, hogy nyitva maradt a szája a lányoknak s úgy bámullak rá, mint egy angyalra, akitől csodát iái nak. — Mit csinált az ujjúvalt — kérdezte köze-, ben az. asszony. — Hat megszaladt .. . — nyögte Istvánba. Az asszony csóválta fejét és gondolkodott, hogy vájjon mi szaladhatott meg. Azután kiküldte az álmclkodó cselédeket, magára vett egy börkötenyt cs leült a párnás karosszékbe. Dívánkénak pedig eléje kellett térdepelni a szőnyegre, jobb kezét az asszony ölébe teve. Kiisit kábult volt, meg piros is, mert szegy el te, hogy megérinti és térdepel annak a lábánál, akii a templom falára festett asszonyokhoz hasonlított Csak égy röpke percig tartott az egész, mert végigfutott ujjún az éteres vatta hűsítőén. Mo- sclygott, olyan jő volt. De a küvetkező pillanatban már úgy erezte, hogy nem is hüsit, hanem borzalmasan égeti és csípi ujját a fehér vatta s a puha finom kis kéz érintése, mintha még fokozta volna fájdalmát . . . Es akkor kipottyant egy könnycsepp Istvánba szeméből, egyenesen úrnőjének fehér kis kezére, úgyhogy az meglepetten pillantott rá. y— Maga gyerek, hát maga sir ettől a kis fájdalomtól? . . — Nem mondta a méltóságos asszony, hogy fájni fog — suttogta rekedtes kamaszhangján a fiú. Az asszony ezen annyira kacagott, bogy abba kellett hagynia a sebmosást, koszoruba- fent hajából kiszökkentek a szálak és csak szorongatta Istvánba kezét, elfelejtve, hogy sebes oz ujja. Kegyetlenül fájt a seb, de a fiú nem szólt, sőt boldogság lepte meg és iszonya kitüntetésnek érezte, hogy az ö fájdalmán ilyen édesen nevet a méltóságos asszony. Amikor megszólalt, már megint komoly és büszke volt. „No, ha úgy fáj akkor majd holnap folytatom tovább." Es egy kis fehér pólya került Istvánba ujjara. Éjszaka álmatlanul feküdt a szalmán. A padlásról lehalatszott a cselédlányok incselkedő röhögése cs a meleg szalma zörgő muzsikára mintha csábítóként küldték volna a cselédek a szép kis bércsfiunak, Istvanka fűiében azonban lányok kacaja, szalma zörgése egyetlen halk nevetéssé csitult, amely valahonnan a kastély felöl }ött, hogy csiklandozza fiatal bőrét. Másnap jól lemcsdott szapannal és újra jelentkezett kötözésre. Boldog volt, hogy megszabadulhat néhány percre az emberektől, állatoktól, tanyától s az angyali asszony közelében lehet. És úrnője is — nem lévén más dolga —, szívesen ,,eljátszott" a szép, tiszta kis béres- fiúval, akinek olyan árnyas kék szemei voUe*• Istvánba sebe hamar begyógyult, de aéeadt mindig uj, vagy, ha nem, hat saját maga szabdalta meg kezét, vagy arcát. A béresfiu rendszeresen járt a kastélyba, pedig már november volt, a házakat elnyelte a köd s a fák megfeketedtek. Egyik nap azonban megérkezett a Méltóságot ur, s magával vitte feleségét városi palotájukba. Istvankának akkor éppen a száján volt egy karcolás, amit gondosan kezelt a Méltóságos asszony. De az autó elragadta és üres lett a tanya. Nem maradt meg csak a sok sebhely, amit a kis fehér kéz érintése okozott és az asz- szony koszorubafont hajának illata. A béresfiu szomorú volt ős álmodozó. Húzta a föld, amelyen mászkált és megnehezült a szalma, amelyre éjszakánkéin levágta magát Sebeit pedig, melyeket időközben szerzett, nem pólyáit a senki. Minden a távozó asszonyra emlékeztette, nem volt, ami regi világába visszahozta volna. Figyelmetlen és tétovázó lett s a lányok sejtve okát, eleget gúny oltóik érte. Islznnkát inra Postának nevezte a tanya. Csak az öreg fáv.os bácsi változott meg. Egyre mérgesebben nézte a béresiiut, nem tudta megérteni, hogy bódulhatott cl úgy, iz urm ép miatt s egy reggel: ügyetlenkedés után, ő, aki eddig Postának nevezte a gyereket, haragosan rárivalt, hogy ,,Estvánka/“ És annyi megvetés volt a hangjában, hogy Pestának mosolygott a lelke is. B ér -ra err -rar TS eszeio buzaszemek