Ellenzék, 1943. június (64. évfolyam, 123-144. szám)
1943-06-01 / 123. szám
1943 Jüliiutt 1* ELLENZÉK ma 5 Szenleleky Kornél, a Délvidék Kazinczyfa iHa ; Csaks Zolién (BEFEJEZŐ KÖZLEMÉNY) Annyi bizonyos, ha Szenteleky nem aprózza el magát a szerkesztői cs árodálomszervc- zői munkával, mint iró bizonnyal többet tud alkotni, hiszen erre tudása és tehetsége egyaránt alkalmassá tették. De emellett, ha nem áldozza tel éjjelét és nappalát irodalomszervezői munkájának, mint ember meghosz- szabbíthatja életét, mert többet pihenhetett volna, többet: törődhetett volna önmagával és az orvos bizonnyal megtalálta volna az életmódot, amely még jónéhány esztendőt ajándékozhat az embernek. De Szenteleky, az ember visszautasította ezt a néhány esztendőt. Neki nem' évek kellettek, hanem a köteles- ségteJjesités, a szolgálatvállalás, a „keresZt- hordozás édessége“, az a nagy kielégülés, amely egy férfi életében talán mindeneknél nagyobb s amelyért sokszor egy életet is érdemes feláldozni. Ha Szenteleky leveleit olvassuk, világosan kitűnik ez a meggyőződés a soraiból, de még világosabban kitűnt cselekvéseiből. Mikor 1929 végén a Vajdasági Írás a lapelkobzások anyagi kárának súlya alatt összeroppant, Szenteleky tám jobban szenvedett, mint testi betegsége gyötrelmeitől; mikor a Reggeli Újság „A Mi Irodalmunk“ címen pótolni igyekezett az elvesztett folyóiratot, már újból tettrekészen állott és azonnal megkezdte a munkát. De áldozatos* j sága és tettrekészsége még inkább kitűnt | 1932-ben, mikor a Kalangyát indítottuk és ; Bencz Boldizsárral fordultunk hozzá hivó . szóval, vegye át ismét az uj folyóirat szer- ; kesztését. Szenteleky ekkor már súlyos beweg ; volt, épp ez a tavasz nagyon meggyötörte j és eleinlte habozott, de aztán mellénk állt és s ahogy mellénk állott, már abban a pillanat- j ban betegágyában dolgozni is kezdett. Az élet j általában a nekifutások és újrakezdések so- j rozata, de különösen ez volt a mi sorsunk j odalenn a Délvidéken; újra meg újra szembe . kellett szállni az akadályokkal, újra, meg I újra neki kellett kezdeni az ugartörésnek, a ! gyomirtásnak, mert párhónapos szünetelés [ már a dudva erdejét jelentette. De Szenteleky \ mindig első volt köztünk ebben a nehéz j munkában, sőt ő volt az élen, kettős életét j az orvos és iró sorsát épp oly könnyedén 1 viselte, mint mi, egészségesek, holott ő egy | másik világban élt, az ő sorsa a mienknél ezerszer nehezebb volt, mert neki szüntelenül a saját hanyatló testével kellett birkóznia, megalkudnia és újra meg újra munkára serkentenie. Csoda-e hogv léié* és test kettős láza elemésztette a gyengülő férfit és negyvenéves korára mégis csak el kellett érkeznie oda, ahová elérkeznie nem akart, de ahová j elérkeznie nem is félt: a sírgödörhöz. Soha, egy pillanatra sem volt elfogultan ! magyar, de annál mélységesebben magyar ? volt. Soha egy pillanatra sem volt elfogult az i állammal szemben, amelyben kisebbségi sor- [ sót kellett élnie, de mindig megírta és meg. j mondta véleményét az elfogultakról, akármelyik táborba is tartoztak. A jugoszláv államhatalom esztendőkön át nem adott neki útlevelet Budapestre, pedig szinte az élete függött attól, hogy operációt hajtsanak végre rajta; de soha egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy ezért a nacionalista el vakultsá- gért a szerb költészettől vagy irodalomtól elforduljon, sőt annál több szeretettel for- ditgatott szerb költőket magyarra. Egyszer maga Dícsits, a budapesti jugoszláv követ járt közben az érdekében, hogv útlevelet kapjon — s talán épp ezért nem kapott. Perszer, szerb származását is szemére vetették azok, akik a divatos fajelméletek és névve- gyelemzések hívei voltak a túlsó oldalon. (Milyen megdöbbentő, hogy ma vannak, akik ugyanilyen „magyarnak“ mondott elméletek alapján ugyanezt vetnék a szemére —* az innenső oldalon.) Tisztában volt a korszakkal, amelyben élt. jól látta a trianoni békeszerződés hazugságait és jól tudta azt is, hogy a szörnyű, ki nem fakadt európai ke- levény előbb-utóbb még szörnyűbbre fog dagadni és ezt nem egyszer mondotta, irta szóban, levélben, versben, novellában. De tisztában, volt azzal is, hogy az európai kérdéseket s Európában (mert Magyarország Eu-, rópa kicsinyben) a magyarországi kérdéseket nem lehet gyűlölettel megoldani, nem lehet merev dogmákkal elintézni, akár jobb, akár baloldaliak legyenek ezek a dogmák. (A .Jobb* és „bal“ megkülönböztetésen iis sokat mosolygott beszélgetések közben). A gyűlölet gyümölcse mindig ugyanaz; vér, könny, szenvedés és a legfontosabb kérdések további megoldatlanságai. Egyedül szeretettel és megértéssel lehet a kérdéseket megoldani. Mindig Dantet emelegette. az Isteni Színjáték nagy zarósorait, leveleiben, beszélgetésekben); .„A szeretet mozgatja a napot és minden csillagokat“. A merev dogmáknál az élet szere- tetének hajlékonyságát többre becsülte és ma, amikor a halála után tíz évvel jutottunk továbbra az időben s a világ már egyetlen óriási kelevény, ma látjuk csak igazán, mennyire igaza volt mindazoknak, akik a szere tetet mindenek fölé helyezték s akiktől Szenteleky is tanult — elsősorban pedig jézus Krisztusnak, Krisztus, Szent Ágoston, Assziszi Szent Ferenc —- legkedvencebb témái voltak, sokat cs szeretettel beszélt róluk és a bácskai kis faluban, a saját életében sokszor myilt alkalma arra, hogy gyakorlatilag kövesse tanításaikat. Irótársai közül kevesen tudják, milyen nehéz mindennapi magánélete volt Szentelekyfiek, az orvosnak, hiszen Ószivá- cstxrx alig volt jómódú páciens, Szenteleky betegeinek legnagyobb része a falusi szegények sorából került ki. Szenteleky itt tanulta meg nemcsak a nemzetiségi, hanem a szociális kérdés gyakorlati megismerését is. Mert nem kis áldozat volt lázas, törődött testtel, éjjel és nappal, forró nyárban, zimankós téli éjszakákon, zubogó esőben mindenkor a szegény betegek szolgálatára állni, kifuló lélek- zettel, rossz tüdővel, kilométereket kerékpározni a porban, vagy gyalogolni a térdig érő sárban (Ószivác hosszú kilométerekre húzódik el a Telecskai dombok alján) és meglátogatni a szerb vagy magyar földmunkás nyomortanyáján a beteget. És Szenteleky mindig teljesítette ezt a kötelességét mindig készen állott arra, hogy embertársain segítsen épp úgy, mint ahogy a magyar irodalomban is mindig készen állott arra, hogy szerényen és háttérben szolgáljon, novellákat verseket javítson, biztasson, erősítsen ott- ahol tehetséget látott, de ahol a lélek már csüggedőben volt. Csak így látta meg Szenteleky, az iró, hogy magyarság és szerbség soraiban a ,,gazdag és zsíros“ Bácska televényén, a híres Kánaánban milyen szörnyű nyomor pusztít s bizony nem egyszer történt meg, hogy az orvos minekutána megvizsgálta a beteget és előírta az orvosságot, egyetlen párát sem fogadott el a .földhözragadt szegény embertől, sőt nem egyszer megtörtént, hogy az orvosság árát „ottfelejtette“ a földbevájt tanya vagy vályogviskó nyomorúságos asztalán. S ha meg is bántották sokszor magyarságában, ő soha nem fizetett vissza megbénítással a szerb szegény embernek- magvaron és szerben mindig egyformán segitetr. Korszerűtlen volt akkor Szenteleky és még korszerűtlenebb lenne ma? Véle együtt vallom, hogy a korszak volt hozzá és a hozzá hasonló emberekhez méltatlan! és a korszak fogja egyszer a történelemtől megkapni az elmarasztalást, a korszak, mely az efajta orvosokat nyomorúságban tartotta, magánnyal, meg- nemértéssel és korai halállal ajándékozta meg őket. Á vezéri szerepet soha nem szánta magának, de soha nem is így fogadta, hanem mindig mint szolgálatot. Nem is volt egyetlen pillanatig „vezére“ a délvidéki magyar irodalomnak, de sokkal inkább szeretetteljes kalauza, útmutatója, a legfiatalabbak sem érezték benne az idősebbek lehengerlő tekintélyét, hanem sokkal inkább azt a kisugárzó szeretetet, amelyhez bátran és bizakodással lehet közeledni. És ép ez tette őt elsővé az írók között és épp ez okozta, hogy soha, egyetlen pillanatra sem vonta senki kétségbe az ő tekintélyét és vezetői elhivatottságát, még ellenfelei sem. Ha folyóiratot indítottunk, másra senki nem is gondolt, csak Szen- telekyre. ha szerkesztőről volt szó. Még azok sem, akik hitéből világszemléletet olvastak ki, emberségéből valamelyik „oldalt“ ma. gyarázták s magyarságában a származást keresték. Egyéniségének varzsereje olyan nagy volt, hogy még a szerbek részéről sem hallottam soha egy hangos szemrehányó megjegyzést azért, hogy szerb származása és községi orvosi mivolta ellenére életre-halálra a magyar irodalommal kötött egyezséget. Halála előtt teljesülhetett kívánsága: Pestre mehetett gyógyittatni magát, de immáron a gyógyulás minden reménye nélkül. S közvetlenül halála előtt pár nappal hazatért gyermekkora földjére, magyar népe soraiba, hogy példaadással szolgálhasson társainak és magyar testvéreinek; szótlanul és mélységes ragaszkodással agy kell szeretni ezt a földet, amelyért éltünk. Szent István napján halt meg, azon a napon, amelyet a jugoszláviai magyaroknak nem volt szabad ünnepelniük — kettős ünneppé téve ezzel a délvidéki magyarság részére ezt a napot s mélyebb értelművé a nagy szimbólumot, amelyet idegenek oly sok gúnnyal szeretnek ma is korszerűtlenséggel vádolni. A korszerűtlenségről azonban már szóltunk. Szemtelek.y élete póMa- adás és áldozathozatal volt, ennek az életnek korszerűsége, példaadásának igazi ereje, mint minden szent és. nagy dologé, időben csak később fog elkövetkezni. Arany János szagaival: Norton, nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik“... A kolozsvári Diákszövetség vezetői részletes beszámoló keretében ismertetik a iiliafüredi tanácskozásokat KOLOZSVÁR, junius 1. A Kolozsvári Magyar Diákok Szövetségének vezetősége a lillafüredi ifjúsági megbeszélésről visszatérve, a következő jelentést adta ki: Az ország egyetemi ifjúságának vezetőit háromnapos értekezletre hívta össze Antal István dr., nemzetvédelmi propagandaminiszter. Az értekezlet résztvevőit a Magyar Nemzeti Diákszövetség vezetősége jelölte ki- Kolozsvárról Kakas Istvánt, Kál- lay Ernőt, Pintér Péter Pált, Takácsy Miklóst, Sándor Gábort és Marosi Pétert hívta meg a rendezőség. A megbeszélések célja az volt, hogy a kormányzat felelős vezetői tájékoztassák az egyetemi ifjúságot az ország valóságos helyzetéről, másfelől pedig az egyetemi ifjúságnak kellett bizonyságot tennie elképzeléseiről és terveiről. A lillafüredi megbeszéléseken a hozzászólások nagy többsége az ifjúság növekvő felelősségtudatáról és népi gondolkozásáról tanúskodott. Egyetemi hallgatóink a magyar középosztály és értelmiség feladatát a fajilag magyar néptömegek szolgálatában látják. Az ország vezetői azzal a megnyugvással távoztak a megbeszélésekről, hogy az ifjúság megtalálta már feladatait s diákjainak törekvése mindenben a kiteljesedő magyar életet szolgálja. Hankiss János államtitkár „Magvaror- I szág és Európa viszonya és jövő alaku- ; lása“ cimü előadásához a kolozsváriak j közül Takácsy Miklós és Marosi Péter 1 szólt hozzá. Jány Gusztáv előadása után I Pintér Péter Pál beszélt az egyetemi levente- és cserkészmunka ’kérdéseiről, i Bonczos Miklós államtitkár ismertette a I magyar szociálpolitika kérdéseit. A ko- j lozsváriak nevében itt Kállay Ernő szó- j lőtt. Kakas István, a KMDSz elnöke a kolozsvári diákság szociális helyzetét ismertette. A kolozsvári egyetemi ifjúság lillafüredi képviselői rövidesen beszámolnak a Diákszövetség tagjai előtt a megbeszélésekről. Különösen azok az eredmények jelentősek, melyek az ifjúság országos egységének ügyét vitték közelebb a megvalósuláshoz. Az ifjúsági résztvevőkön kivül Ungh- váry Sándor tanár, az EMKE titkára is résztvett Kolozsvárról a megbeszéléseken. Kívüle még löbb fiatal értelmiségi vezetőt látott vendégül a nemzetvédelmi propagandaminiszter a megbeszéléseken, megfigyelői minőségben. Bfrősőg elé Juttatta a lopott banda az orgazdát KOLOZSVÁR, junius 1. Emlékezetes, hogy ismeretlen tettesek behatoltak Lázár Ilona tisztviselőnő Rózsa-utca 4 sz. alatti lakásába és onnan több mint 1500 pengő értékű ruha- és fehérneműjét ellopták. A károsult feljelentésére a rendőrség bűnügyi osztálya nyomozást indított, amelynek utóbb érdekes fejleménye lett. Az történt ugyanis, hogy maga a súlyosan károsult tisztviselőnő leplezte le az orgazdát Máthé Mária Szappan-utca 14 szám alatt lakó nő személyében. Máthé Mária a károsult ^tisztviselőnő bundájában haladt a Rózsa-utcában, amikor szembe jött vele Lázár Ilona. Azonnal felismerte a bundát s a közelben szolgálatot teljesítő rendőrrel az idegen nőt előállittatta a központi rendőrségre. A bűnügyi osztályon lefolyt kihallgatás során az előállított Máthé Mária elmondta, hogy a bundát Nagy János gépkocsi- vezetőtől vette, anélkül azonban, hogy tudomása lett volna arról, hogy az lopásból származik. Kihallgatása után a rendőrség átadta Máthé Máriát az ügyészségnek, ahol orgazdaság miatt emeltek vádat ellene. Az érdekes ügyben hétfőn délelőtt folyt le a tárgyalás Léhner Richard dr. büntető egvesbiró előtt. Az orgazdasággal vádolt Máthé Mária kihallgatása során elmondta, hogy a bűnjelként nála talált bundát egy hozzájuk bejáratos Nagy János nevű gépkocsivezetőtől vette, aki régebben udvarolt neki. A bundára vonatkozólag Máthé Mária vallomása szerint Nagy János azt mondta, hogy azt egy barátnője hagyta itt, aki Romániába távozott. Mivel a gépkocsivezető jutányos áron kínálta megvételre a bún dát — mondotta vallomásában Máthé Mária — megvette. Egyébként Máthé Mária a többi lopott holmit, is átvette el- ,adás végett Nagy Jánostól s az eladásból .származó pénzzel el is számolt Nagynak. Ezt vallotta a bíróság előtt az orgazdasággal vádolt nő, majd a vádat képviselő ügyész a bizonyítás kiegészítését kérte. A büntetőbiró helyt adott a kérésnek s egyben elrendelte az orgazdaság miatt vád alá helyezett Máthé Mária szabadlábra helyezését. Hívatlan vendégek Nagyon divatba jöttünk mostanában. Egyre többen akarnak felfedezni bennünket. Sajnos, néha, olyan őállv ér égető megnyilatkozásokkal és megmosolyogni való fölényeskedéssel is találkozunk, amely minden jóizlésii erdélyi emberből visszautasítást és ellenszenvet vált ki. Mert vannak hívatlan vendégei is az erdélyi életnek. Olyan vendégek, akik nem zarándokolni jöttek az ősi erdélyi föld.re, hanem szeretnének „megjelenni“, szeretnék elhitetni magukról, hogy a világ körülöttük forog és mindaz, amit felületes szemmel meglátnak az erdélyi életből, csalhatatlan és megfellebl^ezhetetlen igazság. Ezek a hívatlan vendégek azzal tetszelegnek önmaguknak, hogy az méltó a figyelemre, amit ők annak találnak. Újabban egyik színházi hetilap nagy előszeretettel foglalkozik Kolozsvárral. Bevalljuk, hogy neip, szoktuk figyelemmel kisérni a színházi hirharsona „értékítéleteit'“, sem a levitézlett Színházi Élet stílusára kísértetiesen emlékeztető pletykáit. Az utóbbi időben azonban olvasóink közül többen fordultak hozzánk azzal a figyelmeztetéssel, hogy a kolozsvári közönségnek nincs szüksége az olyanfajta ,,felfedezésekre“ és kioktatásokra, amilyenekre a színházi hetilap Kolozsváron „lábbadozó“ szerkesztője raaadtatja magát. így hát kénvte- len-kelletlen elolvastuk a színházi szerkesztő kolozsvári levelét. Megdöbbentett az a fölényeskedő és felületes hangnem, amelyben a cikkíró a kolozsváriakról, a kolozsvári színházról és az ősi városról „ítélkezik“. Lehet, hogy a pesti közönség egyes rétegének tetszik, ha az újságíró kicir- kalmazott jelzőkkel akarja érdekessé tenni magát. Mi azonban már régen túl vagyunk azon, hogy akár jóindulatúan megmosolyogjuk az újságírásnak ezt a fajtáját. Nálunk rossz szájízt csinál, ha a színésznőről azt írják, hogy friss és édes, mint a júniusi cseresznye, bár egyébként igen szeretjük a cseresznyét. És nem tudunk meghatódni azon, hogy a színházi lapszerkesztő „őrjárata folyamán maga kereste fel Páka Jolánt, akiről Pesten is annyit hallott már“. Azt sem tudjuk elhinni, hogy a közbecsülésben álló, kiváló orvosprofesszornak valami nagyon jó szolgálatot tett volna a betege, amikor „amolyan csodatevő Szent Antal“-nalt nevezte el. A hires orvosprofesszornak nincs szüksége reklámra és főleg ilyenfajta reklámra. A sajtónak is „odaváj“ egy bekezdésben a hívatlan vendég, aki természetesen nem vette magának azt a fáradságot, hogy sajtóügyben Újságíróktól véleményt kérjen. Nem foglalkozunk tovább a „Kolozsvári levél“ részleteivel. Távol all tőlünk az a szándék, hogy vitába szálljunk a kolozsvári klinika vendégével. Van azonban az olvasóközönségnek olyan rétege is, amely nem tudja kellő értékére leszállítani a színházi folyóiratok megnyilatkozásait. Kötelesség tehát, hogy ezeket a kolozsváriakat felvilágosítsuk: az ilyenfajta sajtó- közleményeket már nagyon régóta nem veszi komolyan az öntudatos magyar közvélemény. Kolozsvár mindig szívesen fogadja a vendégeket és E>'déty őszintén hálás tud lenni azoknak, akik sorskérdéseinkkel komolyan foglalkoznak. A színház is szívügyeink köze tartozik, hiszen a kisebbségi múlt huszonkét esztendeje alatt minden megpróbáltatáson keresztül a közönség áldozatkészsége tartotta fenn. Örvendünk tehát, ha a budapesti sajtóban színházunkról és színészeinkről méltatást olvasunk. De csak olyan méltatásokat, amelyek csakugyan értékelni tudják azt a nagy és komoly munkát, amelyet a színház végez. Az olyan vendégekről egyszer s mindenkorra lemondunk, akik a nézőtéren és a szórakozóhelyeken csocláltatni szeretnék magukat. Mi ugyanis Erdélyben a kisebbségi sorsban sokmindent megtanultunk, többek között azt, hogy szivünk legmélyéből irtózunk a nyegleségtől és a feltűnési vágytól. (—]
