Ellenzék, 1943. január (64. évfolyam, 1-24. szám)
1943-01-25 / 19. szám
19 i2 fannár 25. ELLENZÉK <1I'I TIII'IWI—I mmmmm 5 if A TÁ&ú&iSzMiUá& Uavác&üH'tf' &$éé$e> ... Harctéri élményeiről beszél Andrási Márton, a kolozsvári Nemzeti Színház táncoskomikusa t KOLOZSVÁR, jannár zs. 'Az Ellenzék munkatársától.) Kér héttel ezelőtt még a tábori színház ütött-kopott függönye nyílott szét előtte s otthonától távol, kétezernyclc- száz kilométernyire kornédiázott év mosolyt csalt a halvány tűzben égő, fáradt katonasze- mekbe. . . s most itt ül előttünk x kedves kolozsvári színész: Andrási Márton. £ pillanatban ő a legérdekesebo, a sztár, ő a középpontja a kolozsvári színházi családnak, mindenütt körülfogják, a színház társalgójában, lakásán, kávéházban, utcán és mindenki ezzel a kérdéssel ostromolja: hogy is volt?... Mit csináltatok odakünn? Mondj el mindent. Szegény Andrási Márton alig győzi már a sok beszédet. Mert végül is mindenki számára kell mondania valamit. Egy hónappal ezelőtt ment ki a keleti frontra, a Tábori Színház többi tagjaival együtt cs egyhónapi távoliét után most tért vissza. Szemtől szembe látta a harctér első vonalában küzdő katonáinkat . . . elbeszélgetett velük . . . együtt töltötték a karácsony estét.. . kedves humorával ' számos derűs vidám órát szerzett nekik ott künt a dermesztő orosz télben — érthető tehát, ha életének talán legnagyobb élményét, melengetőén legdrágább emlékét hozta magával erről az útról ..'. Az interjú megszokott, cbligát kérdéseit ezúttal talán száműzzük. Hadd beszéljen kérdezés nélkül, mondja el úgy az emlékeit sorjában, ahogy átélte azokat ezeo a télen, az eltelt négy hét alatt. Bizonyára sok mondanivalója van. Sokmindent hozott magával. És Andrási Márton, a kolozsvári Nemzeti Színház tehetséges, rokonszenves táncoskomikusa nem kéreti magit. Egy-két pillanat mindössze, amíg elrendezi gondolatait, szortírozza az emlékeit s máris beszél. Elevenen, frissen, színesen, úgyhogy szava: és elbeszélése nyomán röpke félórára valósággal odavarázsol a messzi orosz hómezőkre, ahol... igen, ahol éppen úgy, mint valamikor, 1514 és 15 között, most is magyar fiuk járnak, drága honvéd-katonáink harcolnak és minden nap cs minden éjszaka szembenéznek a halállal . . Uiían a fa&nUa.,, — Talán ott kezdhetném — mondja Andrási Márton —, hogy hálás köszönettel gondolok a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatóságára, amiért lehetővé tette a Táboii Színházban való szereplésemet. Ez xz egy hónap életem legnagyobb emléke marad Örökre. Őszintén mondhatom, nagyon fájt mindnyájunknak a búcsú, az otthonunktól kétezer- nyolcszáz kilométernyire, amikor ott kellett hagynunk az orosz harctéren a világ legkedvesebb publikumát, honvéd katonáinkat December közepén indultunk ki. A társává? tagjai között volt Dajka Margit, Kiss Manyi, Utry Anna, Hossz» Zoltán, dr. Kertész Dezső, én és néhány artista. A társulatot vitéz Tolnay Andor igazgató vzette. Jókedvűen, vidáman indultunk a hosszú útra s a lavocsnei határállomáson túl, amikor már jól bent jártunk orosz területen, mindnyájunkat meglepett az a pompás rend és az a gyorsan működő közigazgatás, amelyet, amelyet rövid idő alatt a németek rendeztek be. Kievben a rendes, megszokott napi munka úgy folyik, mintha nem is volna háború. Igaz ugyan, hogy innen még két és fél napig kellett mennünk, amíg a frontra értünk. Helységneveket természetesen ne memlithetek. Elég, ha annyit mondok, hogy alig néhány kilométernyire voltunk az első vonalaktól. Az ágyudörgést mindjárt az első órákban megszoktuk. Csak hölgytagjainkat ijesztette meg az első pillanatban a lövöldözés, de vidám humoruk csakhamar felülkerekedett. És még valami: a hideg!' Az itthoni időjárás után egyszerre belecseppentünk a 3ţ—40 fokos hidegbe. Kolléganőnk, Kiss Manyi rögtön feltalálta magát cs ötletesen megjegyezte, hogy a „Habos sütemény”. . . slágert talán ezzel a szöveggel fogja énekelni; „Jaj de jó a fagyos sütemény!”. . . — Egyszóval: sem a 40 fokos hideg, sem az ágyulövések nem tudtak kizökkenteni vidámságunkból, humorunkból, s elhatároztuk, hogy katonáinkhoz illően veszünk részt a tábori életben. Végre is a fronton vagyunk! Színészik kaíács&nytsUit a Uautíun... December 24-én, karácsony szombatján délután hirofh órakor érkeztünk meg rendeltetési helyünkre. A nap ebben az időben volt a legrövidebb c5 jól ^ bent Oroszországban, amerre mi jártunk, délután három órakor már sötét van. Az ottani nép négy órakor már lefekszik » aki esti hat-hét órakor még ébren van, azt már kimaradásnak könyveli el. Az ahő i&táaU4fe'te' Tűit.» gr k,ét kálón «soportra osztottak bennünket, az egyikbe Dajka Margit, Hosszú Zoltán dr., én magam és- néhány artista került, Kiss Manyi. Kertész Dezső,' Utry Anna és a többi artisták a másik csoporttal más vonalszakaszhoz jutottak. Azt is megtudtuk, hogy játszani csak karácsony másodnapján fogunk először. Az utasítás az volt, hogy pihenjük ki a hossz. 1 ut ráradal- mait. — Igen ám . . ., de karácsony este van. jó, jó, pihenni is kéne, de a szent estét itt a fronton úgy töltsük el, hogy ne legyünk együtt katonáinkkal? Ezen törtük a fejünket, amikor az egyik század parancsnoka megjelent és felkért, hogy vegyünk részt századának karácsonyfa ünnepély én Ekkor tudtuk meg, hogy Dajka Margit, néhány aitistanővel egy másik század körzetében már javában dolgozik a karácsonyfák dEzitésén. Felkérés- íe örömmel csatlakoztunk .• .századparancs- nokhoz s négy-öt óra között lehetett, amikor beérkeztünk a szóbanforgó század körzetébe, abba a helyiségbe, ahol a karácsonyfa állott. Hatalmas, nagy, iskolaszerű építmény volt 5 az egyik sarokban ott álló t a karácsonyfa. . . Mindössze néhány szál gyertya égett s valami kis karácsonyfadíszek ek intették A századparancsnok halkan súgta: sajnos, az otthonról érkező Vöröskereszt szeretetcsornagek csak néhány nap múlva érkeznek meg, s nem tudom, mit ajándékozzak itátuháimnak. Volt a századparancsnokhak egy nagy üveg szí Ivoriu m ja, Hosszú Zoltán dr. s én is vittem magammal egy üveg rumot és egy üveg konyakot, s anélkül, hogy összebeszéltünk volna, csak egy pillanat volt az egé'-z s a századparancsnokkal együtt máris tudtuk, mit kell tenni. Mindent, amink volt, odatettük a karácsonyfa alá, egy halom tábori levelezőlapot is, valamelyes teasütem f lyeker, úgyhogy jusson valami mindenkinek. .A legénység ugyanis a karácsonyfaünnep^ég után teát kapott s az, volt a célunk, hogy mindenkinek jusson egy kis rum, konyak és szilvórium is hozzá. Néhány perc alatt a tervet meg is valósítottuk s ekkor elsőnek a százíuiparancsnok mor- c'ott rövid, katonás üdvözlő beszédet. Beszéde közben egyszerre megállt, majd ezt mondata; — És most néhány pillanatig ne szóljon egyiktek sem... itt a karácsonyfa körül gondoljatok most mindnyájan haza. — Soha, soha ilyen mélységesen drámai, és. mégis szivet-lelket simogató csendet még. nem. éltem át, — mondja Andrási Márton. — A tisztek s a legénység arcán or; voit valami, valami olyan szépséges áhitat, hogy ez másban, mint egy-egy tiszta, igaz könnycseppben, amely a szemekből gördül alá, nem is fejeződhetik ki. Nem ellágyulás, rern t élelem- erzés volt ez, hanem a távoli otthonnak a. va-, rázslata, olyasféle, amikor a színpadon egv- cgy. nagy drámai jelenetnél a szerző ezt az utasítást adja: „nagy csend!“. Ebben a néhány pillanatnyi csendben szinte hallani lehetett minden katona szive dobbanását, imádság volt ez.' Hangtalan, néma, mélységes, szent imádság. Ebben a csendben küldte haza a hozzátartozók körébe a szivét minden katona .... Utána a legénység sorából előállott egy harminc-harmincöt év kerüli altiszt 3 néhány szóval köszöntötte a parancsnokát és kifejezte hűséges ragaszkodásukat. Ezután a parancsnok felolvasta az ismeretlen magyar kislány levelét, amelyet karácsonyra irt tábori levelezőlapon a honvédekhez. — Én nem tudom -— magyarázza Andrási Márton —, hogy mi történt velem, de ebben a pillanatban úgy elfogott valami, hogy el kellett forduljak, nehogy meglássák a katonák, hogy ömlenck a könnyeim. Elvégre is azért jöttem ide ki, hogy megnevettessem őket, jól néznék hát ki, ha sírni lámának. És ekkor az ünnepség végén előállott Dani bá‘, Hoss'zu Zoltán dr. Rövid kis székely népbal ládát mondott el, de olyan szivhezszólóan, hogy ebből a székely balladából minden katona, aki ott állott a karácsonyfa körül, Tisztán kiérezhette, hogy e pillanatban, karácsony szent estéjén a tivoli otthon is velünk van. Valahogy ilyenformán zajlott le a karácsony este ott messze az orosz hómezőkön, alig egy-.két kilométernyire az első vonaltól. Mondanunk sem kell, hogy Szilveszter előtt befutott a Vöröskereszt karácsonyi sze- retetajándéka s akkor volt pezsgő, vörösbor, cigaretta, sütemény, olyan dúsan és bőségesen, hogy mindenkinek bőven jutott belőle. — Az első előadást karácsony másounáp- ján tartottuk. A Tábori Színház egyik -csoportja lerombolt templomban játszott, a- másik hatalmas bunker mélyén ütötte fel a színpadot, mi magunk iskolaterembe kerültünk. Ezt a képet sem felejtem el soha. Katonapokrócokból és sátorlapokból állott a függöny és kis zseblámpákkal csináltuk meg a rivaldafényt. Valamelyes kis. világítás is volt igy a szinpadon s amint ránéztem a függönyre, ezekre a sok vihart látott, egyszerű katonapokrócokra és sátoriatokra, ismét fojtogatni kezdte a torkomat valami mélységes meghatottság. De Dani bác oldalbaiökötc s azt mondta: „Eredj már és mókázz egy kicsit“ s csak akkor tértem magamhoz ismét, amikor hallottam, hogy felcsendülnek az első kacajok! Istenem, itt a fronton harcoló katonákat meg tudtam nevettetni. Qlvan jóleső érzés volt ez, amit alig tadok szavakkal kilejezni. Dani bá‘-val együttes székely tréfáinkon jóízűen nevetett és mulatott az . egész katonacsopoFt. A hideggel már nem is törődtünk. Csak egyet éreztünk: ha a hatnapos utazásban el is fáradtunk, s az egész idő alatt talán egyszer kerülhettünk fürdőkádba, s akármennyit is vándoroltunk, de megérte Azok az édes, drága fiuk, ez a mi legkedvesebb közönségünk megérdemelte, hogy el jöjjünk közéjük. — És most hazajöttünk. Az utolsó napokban igazgatónknak, Tolnay Andornak az volt a terve, hogy egy-egy színészt kivezényelnek az első vonalig i's, hogy a bunkerekben is szórakoztassák rövid időre a katonákat. Sajnos, ez a terv nem valósulhatott meg, mert január n-én, tehát közvetlenül huszonnégy órával az orosz támadás előtt parancs jött, hogy el kell mennünk. A Tábori Színház felszedte sátorfáját. Csak egy szomorú tragédia döbbentett meg, hogy Tolnay Andor, aki igazgatónk volt, nekem külön mesterem, mert valamikor az ő társulatánál kezdtem el a pályámat, nem láthatta már meg Magyarországot. Pedig hogy vágyott, hogy újra együtt legyen családjával. Mindvégig gondunkat viselte, hazavezetett bennünket, de amikor befejezte a vállalt feladatot, befejezte az életét is. Ott halt meg a karjaim között. Ott maradt a határon — Lavocsnén . . . — Befejezésül én sem mondhatok mást — mondja Andrási Márton —, mint amit Dani bá‘ mondott: összeszedtük minden tudományunkat, csakhogy minél jobbin érezzék magukat a gyerekek, drága testvéreink, a fronton harcoló honvédek, hogy az Isten áldia meg őket!..,., * Ezeket mondotta a harctérről hazatért Andrási Márton. S a tekintetéből érezzük: minden, amit elmondott, amit látott, amit átélt, többezer kilométernyire az otthonitól, örökre belefotografálódott a szemébe, agyába, szivébe és minden idegszálába. S amikor idehaza kiáll majd a színpadra, hogy kedves, finom humorával megnevettesse a zsúfolt ház közönségét, itt, a Nemzeti Színház pompás színpadán is, gondolatban minden bizonnyal nekik fog játszani, az ő legkedvesebb publikumának, a messzi orosz hómezőkön küzdő honvédeknek, akiknek zseblámpis rivaldája, katonapokrócokból és sátorlapokból összetákolt, kopottas függönyü színpadát sohasem fogja elfelejteni... GREDINÄR AURÉL. A BauvnijaHen'diiról (B.). .Nemrégen a Magyar Távirati Tro rj a f élhi v aha. J o 5 köz 1 é se alapján az egész sajtóban megemlékeztünk arról, hogy a kultusz- miniszter ellenőrzésével ezidéri is odaítélték kiváló magyar Íróknak és költőknek a Baumgarten-dijűt és hogy közöttük. — mint,ismeretes — kitűnő erdélyiek is szerepeinek. Az üggyel kapcsolatban néhány olyan sajtókóztciriény..látóit napvilágot, amely alkalmas a közönség kőiében a kérdés hely eim és méltánytalan ér t e lm e z é sé r e.' ]\zek a közlemények előttünk ismeretlen inditóokok szerint olyan hangot ütnek meg, mintha ezt az alapítványt elfogadni, méltatlan dolog volna és olyan beállítást adnak az egész kérdésnél;, mintha az alapítvány dijának odaítélésénél olyan szempontok merülhetnének fel,amelyek e dij elfogadását, a magyar írók fogalmával összcegyeztethetet lennek jelentenék. Eltekintve attól, hogy a Báum- garten-dijat ki alapította, vagy hogy annak odaítélésénél annakidején milyen politikai vagy világnézeti szempontok érvényesültek, ma már tudniillik, hogy mint egyeb hasonló alapítványok ügyében, úgy a Baumgarten-alapitvány ügyében, is,'teljes joggal, a nemzeti szempontok legtökéletesebb érvényesítésének célzatával és hatáskörével maga a kultuszminiszter személyesen dönt. Öeléje terjesztik az alapítvány odai'élésére vonatkozó határozatokat és mint ahogy az már nem egy esetben megtörtént, ezt az ítéletet ö változtatja -meg, helyesbítheti, ha okot lát fennforogni ilyen beavatkozásra Mondanum: sem keil, hogy a kultuszminiszter . joga kulturális és nemzeti szempontok érvényesítését jelenti. A Baumgarten-alapitvny évi dijai nem jelentenek sem latifundiumot, sem bérpalotát, de jelentenek néhány ezer pengőt, amelynek eredetileg is az volt a hivatása, hogy a rendszerint nem dús körülmények között élő irók számára megélhetési könnyebbséget b;z- tositsanak. Azzal a ténnyel, hogy ennek az irodalmi díjnak az odaítélése kulturális és nemzeti szempontból egyaránt kifogásóihatat- lan körülmények között történik, vele jár, hogy ezt a dijat megtiszteltetésnek veheti mindenki, aki kapja és megtiszteltetésnek veheti az a varos, vagy országrész is, melynek Írója ebben a kitüntetésben részesül. Így értelmeztük mi is a magunk részéről a döntést, amikor megtudtuk, hogy ez id én ■ ismert erdélyi irók is szerepelnek a kitüntetettek között. Mint ahogy szerepelt nemrég boldogult Reményűi Sándor is, aki a magyar államfő részéről adományozott C.or- vin-lánccal sem tarthatta összeegyeztethetetlennek a dij elfogadását . Ha követnők a tájékozatlan és oktalan aggodalmaskodók gondolatmenetét, azt kellene mondanunk, hogy Budapest egyetlen szinházában sem léphetnének fel magyar művészek az állami színházakon kívül, mert hiszen azokat annakidején zsidók alapították, a Magyarország vagy a Pest című napilapokban sem Írhatnának derék magyar újságírók cikkeket, mert ennek a Japkomszernnck Miklós Andor volt a megalapítója, sőt tudunk még közelebb is olyan lapokat,' amelyek megfeledkeznek e kérdés tárgyalása közben -sajat alapításukról. SPANYOLORSZÁGBAN MÁR NEM FOGADJÁK EL A SZABAD ANGOL FONTOT. Madridból jelentik: A spanyol devizahivatal, az Espanol de Modena Ex- tranjera, ugv rendelkez-ett. hogy a jövőben neui fogadja e> a szabad angol fontot, hauem csak a hivatalos kompenzációs számlák fontjait fogja 40.5 pezetás pénz-, illetve 41.5 . araiétól rumon elszámolok
