Ellenzék, 1942. november (63. évfolyam, 247-271. szám)

1942-11-21 / 264. szám

iS 4 2 november 21.

ELLENZÉK

KITEKINTÉS A VILÁGBA

Irta: H ESZ KE BÉLA

I

Háború c lekér sivatagban

Kevés nép viselt háborút olyan hősiességgel, annyi áldozatkészséggel és néma hexoiz- mussal, mint a finn. Amikor még egyedül

fellelt felvennie a harcot félelmetesen nagyobb ellenfelével, a világ közvéleménye

osztatlan elismeréssel és csodálattal figyelte északi halálraszánt küzdelmét, amelyet most immár negyedik éve folytat szövetségesek

támogatásával. A finn ellenállásban nemcsak az csodálatos, hogy a történelem legarányta- lanrbb fegyveres erőcsopcrtosulását példázza, harem az is, hogy ez a kis nép mennyire szoilan megadással vállalta a küzdelmet. Nagyhangú és ugyanakkor jogos kiáltványok helyett a hősies küzdelem némán is beszédesebb' propagandaeszközéhez folyamodott ez a négymilliós nép s vállalta a teljes elvérzés fenyegető megoldását, de rém hátrált, nem alkudott. A finn ellenállást ezért nem is lehet szokványosán háborúnak nevezni. Az már csoda, minit anogy csoda ennjeki a népnek,

egész étete, szervezete, műveltsége. Csoda az is, hogy olyan kevés úgynevezett „propaganda-anyag* kerül ki e nép háborújával kapcsolatban a világ közvéleménye elé. Ha róluk oHasunk, vagy hallunk, az leglöbb ecetben már a hősi kiállás, a haláltmegvető bátorság egyszerű, de fölemelő példája^

Ez jutott eszünkbe, amikor Panteii Haanpää finn para^ztjrónak új háborús naplóját elolvastuk. Haanpäät nem ismeri még a magyar olvasó, pedig könyvei már európai hiriiek. Le- forditctták németre, franciára, olaszra cs svéd nyelvre. Legújabb könyvét is Aurélien Sauvageot, a budapesti egyetem volt francia ->nak kitűnő fordításában olvastok. A háborús napló finn címe: „Karpisotaa", ami szabad fordításban magyarul annyit jelent, hogy „Habom a szabad kopárságban". Sauvageot a megfelelőbb francia szó hiányában igy fordította le a könyv cimét: „Guerre dans ie désert blanc r= Háború a fehér sivatagban."

A finn háborús napló szerzője a fiatalabb irónemzedék körété tartozik. 1905-ben született Finnország legkopárabb vidékén, Ostrrr I bofhnHban. Lakói keménykötésü, hirtelenhara- I gn rz’kár emberek. Életük nagyon küzdelmes. Állandó harc a földdel, az időjárás viszontagságaival. Könyvük szerzője is kivette a maga részét ebből a természíbettel és az élettel folytatott küzdelemből. Volt földműves, íadöntő, fansztató és munkás. Még nem is tudta egészen jól a finn helyesírást, amikor 1925-ben

megjelent első könyve, amelyben vándorlásait mesélte el. (Az út mentében.) Tagja lett a „Fiatal Erők Ligájá"-nak, tehát annak a szervezetnek, mely az ország legtehetségesebb Íróit, költőit, közéletü munkásait egyesíti. Haanpää autodidakta. Stilusa nem az úgynevezett „szép stilus", de meglepően erőteljes, kifejező és csodálatosan egyszerű. Szinte nyers, akár az az élet, amelyet olyan döbbenetes naturalizmussal, őszinteséggel és egysze- . riiséggel leir. Ott kezdi történetét, amikor „a háború fellángolt". Leírja „bevonulásának", felszerelésének, harcbaindulásának és kŐzikéiméinek történetét. Mintha egy székely legény elbeszélését hallanék a könyv lapjairól. A kemény finn tétellel, az alattomos orosz ellenséggel és a leselkedő halállal folytatott küzdelem leírása a mai háborús irodalom külön- Iteees remekművévé avatja e könyvet. A természet legmélyebb világából, a civilizáció hul- íatoltcs életébe betekergetett ember mondja el itt a háborúból leik été áramló szörnyű élményeit A romlatlan ember szól az »embertelenségről s ez teszi a könyvet olyan döbbenetes élménnyé.

?L o'ass regények

Az uj olasz irodalmat jóidéig öt név je- j lentette a magyar olvasó szárnyra: DcAnniin- ' zio, Pirandello, Guido da Verona, Pitignlli és Papini; ők képviselték fordításokban a i rrjagyar olvasó és színházba járó közönség előtt az uj olasz prózát és drámát. Ez öt közül is Pitigrillí ponvvaizü szellemeskedései férkőztek a legközelebb a sekélyesebb ízlésű átlagolvasó szivéhez. Egy időben divat volt Pitigrilliból idézni, tőle olvasni. Ezt többnyire azok tették, kiknek egyetlen „szellemi“ táplálék az Amerikába ódalgott Incze Sándor „•■a,iókotyvaléka“: a Színházi Élet volt.

Az utóbbi hét évben azonban örvendete- . sen javult az uj olasz irodalom szine-javának a megismertetése a magvar olvasóközönséggel. Egypár kiadónk vállalva az „irodabni- sággal“ járó anyagi kockázatot, nemcsak egyes müveket, hanem egész sorozatokat jelentetett meg az uj olasz irodalom legjobb- jaitól. így ismerkedett meg a magyar olvasó a már említett öt író müvein kívül Virgilio Brocchi, Massimo Bnntempelli, Arnoldo Fraccaroli és Pallazeschi müveivel. Hány hiányzik azonban még, akikkel meg kell még

ismerkednie a magyar olvasónak, mert művűik értékei a lagszélefcbb európai olvasóközönséget igényelhetik- Az is oka tótét a nagyobb olvasottság igénkének, hogy* az clasz regényírás az utóbbi evekben egészen uj utakra tért:

megjelent az uj olasz irodalomban is az a műfaj, amelyben a franciák utolérhetetlen művészetükkel valóban maradandót alkottak s ez az úgynevezett „roman-ficuvc“, a „folyam-regény“,

vagyis több emberöltőnek, vagy egy egész történelmi korszaknak az eseményeit, egy nemzedék aprólékosan elmesélt történetét felölelő prózába merevített freskó.

Az uj olasz irodalom már három ilyen Hatalmas „jolyam-regénnyel“ példázza az uj kifejezési formákba hajló olasz regényírást. Riccardo Bacchelli: „II Mulino del Po“ (A Pó-völgyi malom); Salvator Gotta: „Otto- ccnto“; és Raffaele Calzini: „Lampeggia al Nord di Sand Elena“ cimü regényei már az uj utakon járó olasz regényírás legszebb termékei.

Riccardo Bacchelli trilógiájában az 1821-es olasz felkeléstől a fiatal és egyesült Olaszország első politikai és szociális küzdelmeinek a koráig terjedő időszakról kapunk freskószerü rajzot. Ezt a nagyigényü történelmi regénytnológiát a XIX. század olasz történelmének is nevezhetnők.

Salvator Gotta hatalmas történelmi regényében Cavour korát rajzolja s annak is egy igen érdekes részletét: a III. Napóleon udvarában diplomáciai kiküldetéssel élő Constantino Nigranak a történetét. Regényes életrajznak gondolnók első pillantásra e hatalmas müvet, de lassanként meggyőz az iró hogy sokkal nagyobb volt ábrázolási igénye: a Cavour szellemében kibontakozó Unita Italia egész diplomáciai ténykedése, a francia és a piemonti királyi udvar mozgalmas és színes élete elevenedik meg a könyvben, amelynek szerzője nemcsak regényei miatt megbecsült írója a fasiszta Olaszországnak, hanem azért is, mert 5 a szerzője a Giovinez- za szövegének.

R.affael Galzini történeti regénye a Szent Ilona szigetére száműzött Napoleon visszatéréséért folytatott politikai és diplomáciai események bosszú sorát meséli el nagy részletességgel. A regény bőse Lord Holland, aki Londonban nagyarányú összeesküvést, maid nyílt kiállást szervez a „korzikai“ visszatérése érdekében. Terve nem sikerül, mert az angolok már Napoleon nevének hallatára is j

I Érettségizett gyakornokot, !; avagy fiatalabb bsztvisdiőt, |; németül tudót, felvesz a j;

Gyufagyár, j

rémületbe esnek, majd mindent elkövetne^, hogy a száműzött császár távol hazájától, elhagyatva haljon meg. A hiteles történelem adatokon felépülő mozgalmas cselekmény mögött Galzini felsorakoztatja a XIX- század első két évtizedének minden nevezetesebb angol—francia eseményét s élő személyként varázsolja elénk Lord Hollandot, Napóleon leghűségesebb angol jóakaróját. E húrom regény az uj olasz próza remekművei.

Ä mai svájci sajtó

A Lausan nebari megjelenő „LMllus- tré“ című hetilap érdekes adatokat közöl a mai, háborús svájci sajtóról. Megtudjak, hogy a háború kitörése előtt 3000 napi és időszaki saj- i tó közlemény jelent meg Svájcban. Jelenleg ebből csak 400 napilap jelenik meg négy nyelven, és pedig: 281 lap német nyelven, 95 francia, 20 olasz és 4 rät oromén nyelven 120 lap semmiféle politikai irányzatot nem követ, csupán informativ jellegű. 135 újság a radikálisok kezében van, 79 pedig a konzerváliv-kaiollku- siok pártját szolgálja. A példány szám nagyon hullámzó. Hat napilap jelenik meg 50-000 példány számban, 153 napilap példány száma 2000 és 5000 között váltakozik, 100 napilap pedig átlag 2000 példányban jelenik meg.

A svájci sajtó európai-politikai állásfoglalásával kapcsolatban nem kapunk egyéb utalást a LTllustré- ben, csak annyit, hogy „Svájc sajtója. törekszik az ország semleges magatartását. visszatükrözni“. Aki azonban jelenleg svájci lapot olvas, azonnal észreveheti e sajtó „semlegességét“, amit régi idő óta már úgy hiv az európai diplomácia, hogy „nem hadviselő állam magatartása“.

%

Már délután négy óra tájban foglalkoa- iatott a dolog.

— Te, Jenő, — mondom — gyújtsuk fel a vili (ínyt.

Látom az arcán, megérti, mire célzok: meg akarjuk téveszteni önmagunkat; higy- gyiik, hogyha vdágosság van. melegebb is van. Csodálom, hogy ebben a dermesztő hidegben milyen fürgén ugrik a villanykapcsolóhoz. FeJkattintja. Éles fény verődik vissza a csupasz falakról. Kint budai szedek tépik és cihái ják mérgesen a csu- . pasz fálsat.

Lopva nézek Jenőre. Látom, elf into■ rit ja a szájál. Ez nekem van c’mczve, tudom. amiért most sincs melegebb idebent.

■ Hallgatagon ülünk egymással' szemben, két kerti fonott heverön. Nincs az a kincs a földön, amiért most egymásra tekintenénk. Ezf azért mondom, mert már keveset adunk a földi javakra s a múlandóságra. Ha igy tart az idő, reggelre csonttá fagyunk, mint töltőtollunkban a tinta, s akkor bizonyosan valamelyik múzeumba kerülünk, egyiptomi fáraók múmiái és a lávában megégett pompe fi római katona me le. Már elképzelem magunkat közszemlére téve, üvegharang alatt, lábunknál a magyarázó szöveggel.

Erre a képre kuncogva elnevetem, magam. Jenő lassan felemeli a fejét és rosz- szalóan rámnéz.

Te, — mondom — jó ötletem támadt.

Gúnyosan elhúzza a szája szélét. Nem folytatom. Jól van, én hallgatok, de majd megbánod, gondoltam némi bosssuszcmjjal.

hm ét sokáig hallgattunk.

No, mi ütött beléd? — kérdi sokára.

Szó nélkül felállók, hozzád épek, ffémbe- redett uj jóimmal elkezdem dörzsölni a hátét. vállát, nyakát. Kis ideig változatlanul merev az arca, de később a szeme háláson rámvillan.

. — Most engem — m.ondorn és fordítom. 0 hátamat. Dörzsölni Izezd, súrolja a hátamat. Egy idő múlva azonban félbehagyja.

Fenét, — mondja kis dühvei — még jobban fázom utána. A térdem is összekocog.

Igaz, amig Ivarunk és hátunk kissé felmelegedett, a lábunk olyan, mint két jégcsap. Ablakunk alatt süriL alaktalan köd gomolyog tova. Nem kívánatos kimenni sétálni. Különben a nap folyamán éppen eleget jöttünk-menfünk cél nélkül a faluban, csak hogy ne kelljen fel $ alá járni benne.

Még van egy mentség. Valami olvasmányokat hoztam, házadról magvmsmaH, Elképzelt enu hogy majd munka Után hányáit. fekszem a meleg szobában és művelem magam.

Rövid válogatás után előveszem egyiket a néhány könyv közül, ivenként széttépem, összegöngyöUtem, bedobálom a kis dobkályhába, amely a sarokban. szégyenkezik. Röstelkedhet is, mert nincs csöve, igy meg olyan, mint a pipa szár nélkül: még némi is rossz. Amikor galacsünönként behánytam a széttépett könyvet, egy szál gyufával megadom, amivel még tartozom neki. Hátul, a csőnyíláson karvas- tagságu füst oszlop gyúródik neki a falnak, s a far melleit fel a mennyezetig s ott úgy elterül fölöttünk, mintha sötét esőfelhő volna. A felhő azonban nemsokára mind lennehb szorult. A fejünk már felhőben volt. Erre leültünk a fonott, heverökre. A füst azonban itt is elért. Le kellett feküdnünk. A füst innen is Icnnebb szorított. Lefeküdtünk a deszkapadlóra és cinkosan nevettünk a gomolygó füst alatt egymásra. De nem sokáig. A füst megtöltötte az egész szobát, a mennyezettől kezdve le a pádéig. Tikácsoltunk, köhögtünk a süni füstben. Egyszer Jenő megsohalta a dolgot, felugrott a padlóról s egy hősi lendülettel kitárta ablakot; a füstbement áldozatom hiábavaló volt. Az ablakon át felül a füst csavarodott ki, alul köd omlott a szobába.

Becsuktuk az ablakot és után átöleltük a dobkályhát. Volt valamelyes melege, úgy hittük.

Odakint már koromsötélség volt, az emberek nagyokat botladoztálk az utcán.

— Jenő, — mondom — beszélgessünk. Akkor nem jut eszünkbe.

— Jó, beszélgessünk — egyezik belé. — Kezdd cl, én majd bólintok.

— Fázik a szájam. Kezdd el te.

— Be kiállliatatlan vagy!

A beszédből semmi nem lett.

Nagy hallgatás után megint szólok;

— Későn van, le kellene feküdni.

— Le kellene — feleli.

Megvárja, amíg gombolkozni gerdek. Ez nem tréfa, komoly szándékom, hogy lefekszem. A szellemi munkás is megérdemli az éjszakai nyugodalmat, a testi munkás is meg, de aki, szellemével is, testével is keményen dolgozik, az kétszeresen igrn. Meg aztán — vigasztalom magam — fiatalok vagyunk, kibírjuk a hideget. Csak el vagyunk esi gázva, azért olyan rettenetes.

Addig méregetem szemmel a nyári fonott heverőt, amig ruhásán végigdőlök rajta. Jenő még sokáig szívja a cigartPTA- ját; biztosan fölözni akar mellette. Végül eloltja a villanyt. Lefekszik. Recsegteti a kerti heverőt. Forgolódik, hánykolódik. A heverő csak nyöszörög alatta. Én mellemre szegem az államai, hogy a fogam, ne vacogjon. Mcg-megdörzsölöm a térdemet, de csak halkan, hogy Jenő ne hallhassa.

Talán órákig recsegtettük a kerti h 'verőket. De lehet, hogy csupán a kimondhatatlan hideg miatt tűnik végtelennek az éjszalíci. Egyszer harlom. hogy Jenő felkel. motoszkál a sötétben, csoszog és J.értői hál, aztán megint az ágyhoz megy, lefekszik, sokáig recsegteti, ropogtatja. Vhüm — gondolom — jól ran. Azzal én is felkelek a heverörfil, keresgélek a sötétben, végigtapogatom nókmóh jóinkat, amiket délben behurcoltunk az uj szállásra, végül vissza fék szem. Szót sem szólok, Jenő is hallgat. Csak recsegteti a heverőt. Bi zorryosan úgy tesz. mint én: behunyja a szemét, kezével is elfedi, de egy másodpercig sem alszik. Kis idő múltán megint felkel, kutat, csoszog, nagyot bottik a székben, félhangon szitkozódik utána, majd ismét lefekszik. Én már úgy összehúzódtam, mint télen a kutya a szalmú- kazal tövében. Időnként megdörzsölöm n térdemet, hátamat, kezemet. Nem igen használ. Megint felkelek, motozok holmink között, belébatlom egy súlyos tárgyba, az nagy zajjal eldől: talán az éjjeliszekrény. Aztán találok valamit s azzifl ismét ágyba térek.

Így egymást váltogatva fel-felkelünk, motozunk, keresgélünk. néha találunk ’s.

Egy feltűnik, hogy Jenő nem recsegteti az ágyat. Várok, hallgatok, de ö nem forgolódik• Igaz

, most én sem. Ügy látszik. most talán fialhatunk. Bizony, jó volna. Ami ebben a kongó-üres szobában voP, sorban mind nwgunkra raktuk az éjszakq, csakhogy védekezzünk a hideg ellen. A hátizsákból kivettem a tiszta fehérneműt és magamra térit gettem, aztán a hátizsákot is, majd a kopott rongyszőnyegre került sor. Levettem a fajvédőt. Az is véd a hideg ellen. Amikor egyéb nem volt, a datura széles leveleiből is letördeltem néhányat. Ez sem volt elég. Egyéb ellenben nem volt; az élelmesebb Jenő mindent elkaparászott előlem. A kővetkező felkeléseknél a szoba apróbb berendezési tár; gyai is igen jó szolgálatot ígértek. A tükörasztal márvány fedőlapjával nagyszerűm meg lehet nyomtatni az egész ágytakar ópótlékot. A kis konyhaszék is Igen alkalmas érré a magasztos szerepre. i - asztalfiókot sem kell lenézni. Végül még néhány darab ócska, de súlyos könyv került rám. Minden felkeléskor utolérhetetlen művészettel szedtem szét nem mindennapi ágytakarómat, .s valamivel gyarapítva raktam újólag össze.

Végül meg voltam elégedve önmagámmal. Ha nem is volt valami meleg alatta, a tekintélyes súly majdnem kinyomta a lélekzetet belőlem. Ez is eredmény, amikor az embert gyötri a hideg.

Jenő is valószínűleg igy tett. Azért hallgat most, szeretne elaludni. Jó is volna. . Aludni... Ameddig lehet... Sokáig...

. .. Ebben a pillanatban a házmester szobáidban csörgetni kezdett az ébresztőóra. Fel kell kelni, reggel van: uj ttaj> kezdődött, uj munkáim kell áUani. Gyerünk. Jenő. siessünk!

PARAJDl INCZE LAJOS (Budgtétéfry).