Ellenzék, 1942. július (63. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-11 / 155. szám

LX ÜL évfolyam, 155. szám. Szerkesztőség cs kiadóhivatal: Kolozsvár, ÂLfiPITOÎTS*, Kiadótulajdonos: „PALLAS SAJTÓVÁLLALAT“ Jókai-u. 16., I. em. Telei.; 11—09. Nyomda: Egye- ®t. K°,ozsv‘*r- Előfizetési arak: 1 hóra 2.70 P., tem-a. 8. sz. Telei.: 29—23. Csekkszámla 72056 U N R 1 II Sl Wi i A L U w negyedévre 8 P.( félévre 16 P., egész évre 32 P. Honvedemk egyéni hőstetteiről szánéi be a német hivatalos jelentés Kicsiny „magunk revíziója" ma: ZATHUKECZKYGYULA Eszak-Erdély boldog visszatérésének máso­dik évfordulója közeledik és úgy érezzük, evvel elérkezett az ideje, hogy számot próbáljunk vetni önmagunkkal és mindazzal, ami körü­löttünk van. Ezernyi kérdés sokasodik elénk és a legnagyobb közülük az, hogy vájjon tudunk-e valamennyire választ adni? Tudunk-e a kérdé­sekre válaszolni őszintén, nyíltan és becsület­tel, eltávolodva az ábrándoktól és hűen a té­nyékhez és igazságokhoz. És ha egybefogjuk a kérdéseket, talán végülis abba az egyetlenbe sűríthetjük őket: megfelelt-e Észak-Erdély ma­gyarsága a hozzáfűzött várakozásoknak? Mert sok és nagy várakozást fűztek a nemzet e ré­széhez és önmaga is sok várakozással volt és van önmagát illetőéit. Széchenyi István írja a Hitelben, hogy „Élők. ről, élők között nincsen igaszágos ítélet". És a íilozóiia szerint az „abszolút" sem létezik, ami­nél íogva senki sem lehet tökéletesen tárgyila­gos, vagy maradéktalanul szubjektív. A kortárs a legkevésbé, ha Ítéletet akar mondani és il­lúzió „történelmi magaslatokra" emelkedni ak­kor, amikor arról szólunk, ami körülöttünk és bennünk éi és forrong. De a tényleges lehető­ségeket talán pótolja némileg a jószándék és a íelismerése annak, hogy olykor kötelesség meg­mondani az igazat akkor is, ha fáj önmagunk­nak és azoknak, akiket szeretünk. Hogy Észak. Erdély magyarsága magatartásával mennyiben járult hozzá a nemzet boldogulásához, azt a ti­tokzatos jövendő fogja eldönteni, de nem feles­leges, ha már ma ráeszmélünk hibáinkra és hiányosságainkra, néha felesleges hősködé­seinkre és mindég szégyenletes rettegéseinkre. Bizonyos, hogy a nemzetnek ez a része egyike a legértékesebb részeknek és puszta létezése az egesz gazdagságát jelenti. De meg szabad-e elégednünk azzal, hogy csupán vagyunk és ez­által bizonyosan megkapjuk a felment vényt a történelem itélőszéke előtt? Mert gondoljunk a múltra és arra, hogy ha apró gyengeségek, hibák, formaságok és egyéb emberi gyarlóságok leküzdeltek volna, hányszor, de hányszor nyíl­hatott volna alkalom a legnagyobb sikerekre és talán minden megcsufoltatásunk elkerülésé­re. Testverharc, torzsalkodás( irigység milyen szörnyű betegséget minden társadalomnak. Pe­dig csak egy kevés jó lélek és némi bátorság kell hozzá, hogy kiirtsuk önmagunkból és má­sokból. Ezúttal nem is az úgynevezett „nagy dol­gokról" akarunk beszélni. A nagy dolgok rendszerint igen kicsinyek és néha az elvetett buzaszemnél kisebb sulival esnek a mérlegre, amelyen egy nemzet megméretik. A külső, —• a társadalmi, politikai és gazdasági — élet ma kényszerek között kiizködik. A háború kérlel­hetetlen parancsai nehezednek az államra és a közösségi -lét minden területére. De lörvénv — amit sajnos, oly kevesen ismernek és még ke­vesebben .tisztelnek —hogy minél nagyobbak a külső nehézségek, annál erőteljesebb kell, hogy legyen a belső élet. Iám, a délerdélyi ma­gyarok betűbe öntött sikolyában a „Lélekvcsz- tőn" című könyvben, Kacsó Sándor eljut a végső igazsághoz: „az erős lélek a legjobb vi­torla". És vájjon mindnyájunknak, akik István király koronájának védelme alatt élünk, nin- rsen-e szükségünk erős leiekre, hogy lélek­vesztőnkön átvészeljük a világot romboló vihart és boldog révb*e juthassunk? Végeredményben minden államelmélet és min­den filozófia, társadalmi elképzelés és teoria az emberből indul ki és az emberhez tér vissza. Amit tehát ezúttal elmondandók vagyunk, az nem szociológiai álialánositás, nem politikum, hanem rajz az emberről és argumentum ad ho­rn inem. * Ha az erdélyi életnek ezt az emberi olda­lát nézzük, elvonatkoztatva az egész hatásától, amely végeredményében is csak keret és ab­ban az ember az, aki hat, mint ahogy Remé- nyik szerint az állam a keret és a nép a fejedel­mi kép, aki hat — úgy nem akarunk általáno- sitani. Egyik előző cikkünkben azt állítottuk, hogy a neobarokk (barokk életforma belső tartalom nélkül) rém terjedt és nem terjedhet el Er­délyben. De vannak áldozatai és talán vegyük sorra őket. Mert csak igy hajthatjuk végre Er­délyben ismét a magunk revízióját. Amit hoztunk az ország számára, az a ki­sebbségi mult értéke. Mennyiben ügyeltünk er­re az értékre és hogyan sáfárkodtunk vele? És itt ismét nem a „nagy dolgokra" gondolunk. Az erdélyi szellemiség, mint olyan, változatlan ér­téke a nemzet nagy egységének. Politikai ma- gatariásunk egyedüivalóan helyes. Gazdasági vonatkozásban az adott körülmények közölt minden lehetőt elkövettünk évszázadok bűnei­nek és két évtized rombolásainak jóvátételére. De az erdélyi éleiben figurákkal találkozunk, akik lassan kabinet figurák lesznek és akikről .egyesek hajlandóak általánosítani. * lit van például rögtön a predikátumok kér­dése. Senkinek sem jutott eszébe huszonkét esztendőn keresztül névjegyére kinyomatni nemesi előneveit és ma olyanok is kinyomal- ják, akiknek .,. nincs. Igaz nem lehet zokon- venni, hogy nemességet osztó király hijján, ta­lán arra hivatkozva, hogy a munka (ezeknél rendszerint az ügyesen csoportosított semmit­tevés) — nemesit. De ha már dupla nevet akar­nak, legalább tennének kötőjelet közé. A pri­mőrök és lófők is szokatlan mértékben elsoka­sodtak. Történészek dolga volna végre világos­ságot deríteni ema a kérdésre is. Mert igaz, hogy voltak lófők, sőt primőrök is, de hosszú időre a feledés homályába estek, hogy most belügyminiszteri jóváhagyás melleit az ükuno­kákon megelevenedjenek. Nem tragédia vég­eredményben és mód. arra, hogy — joggal, nem joggal — méltóságosnak tituláltassa magát az em bér. Csak legalább ne akadnának ezek körül a székely arisztokratikus ennek körül néha „balesetek". Kevesen vannak ilyen „balese­tek", üe azért akadnak. És ezzel kompromittál­ják azokat, akiket valóban megillet az ősi szé­kely cim. Azután itt vannak az „arszlánok" ükunokái. Ezidőszerint uj nevük nincsen, de néhány évvel ezelőtt magyarul „jampiecnek" hívták őket. Egészen csodálatos istenteremtményei. Méllő­ságosnak szólítják a nagyságost, kegyelmesnek a méltóságost — féireszegett fejjel és behajli- tott karokkal járnak, mint a műit század idő­sebb előkelőségei —, a tehetőség szerint racs- csolnak és mindenkit bátyámnak szólítanak, aki „valaki" és aki két évvel idősebb náluk. Raj­tuk áll és bukik a világ, senki náluk egy ak­tát gondterhesebben nem tud a restanciák közé helyezni. Lányos házakhoz járnak a házasság szándéka és esélye nélkül, de a vacsorák bizo­nyosságával. A társadalmi élet az elemük és senki náluk jobban nem tud „dumálni", nem beszéhre arról, hogy komoly társaságban — amelybe csak mint légy a tejbe esnek bele —, elkezdenek „halandzsázni". Egy Budapesten ki­veszőben levő faj, amely Erdélyben a jelek szerint uj életlehetőségekre talált. Azután itt vannak a „hivatalnok urak". Ki­tűnő a magyar hivatalnoki kar, emberfeletti megerőltetéssel, személyes anyagi gondok kö­zött, becsülettel végzi munkáját De vannak kö­zöltük „hivatalnok urak". Ezek tévesztik ösz- sze a hivatali méltóságot a tekintéllyel. Ezek hiszik azt, hogy a közösség érettük van és nem ők vannak a közönségért. Pöfíeszkednek és go­rombák. Sajnos, tevékenységük is nagyobbrészt ebben merül ki. Náluk sülyednek el az ügyek és akadnak meg a kezdeményezések. A kom­pendiumokból fejükbe tölcsérezett jogi isme­retek némely paragrafusán rágódnak és azon túl megállt a világ számukra és mindazok szá­mára, akiknek ügye eléjük kerül, ők gorom- báskodnak a pincérekkel, ők terpeszkednek Dzsingisz kánokként a kávéházi törzsasztal mel­leit és számukra hideg a fekete és meleg a le­ves, rágós a hús és fanyar a bor. Az utcán úgy járnak, mintha tegnapelőtt hadverő tábornokok lettek volna még és csak akkor töpörödnek össze parányivá, akkor hajbókolnak és kecske. bokáznak, ha egy fokkal nagyobb úrral talál­koznak. Valaki „biciklistáknak" keresztelte el őket valaha: fölfelé görnyednek, lefelé taposnak. Ezekből sincs sok, de azért szintén akad és olyanok, mint a métely. Lefelé megkövetelik, hogy hasonuljanak hozzájuk. Ezért kell „kiir­tani" őket. Azután itt vannak a „politikusok". Néha tényleg van is közük a politikához, rendszerint igen kevés, leglöbbnyire semmi, ők „intézik iei" mindenkinek az ügyét, hiszen „csak egy Szavukba kerül." Per „Pista", „Gyuri", Pali" beszélnek az ország vezetőiről, holott legtöbb­jüket csak filmhíradókból ismerik, ők azok, akik „mindent tudnak". Szédítik az embereket és az emberek sajnos, szédülnek mindaddig, amig rá nem jönrtek, hogy mindez csak hom­lokzat, potemktnfal, amely mögött nincs sem­mi. Ha az eféle ember ténylegesen eljut odáig, hogy a politikához valami köze legyen — (pél­dául valamilyen pártocska vidéki titkára lesz) — akkor híveivel két héten belül elhiteti, hogy a pártvezér kizárólag az ő tanácsaira támaszko­dik és semmire sem menne, ha ő nem volna. Azután itt vannak az „asztalos mesterek". Fúrnak, faragnak, fűrészelnek. Néha maguk sem tudják, hogy miéit, de lelkesen, műélve­zetből és rendszerint bután, mindent és min­denkit, aki fúrható, faragható és fűrészelhető. Egyik erdélyi közéleti férfiú mondotta szokott humorával a minap, hogy a társadalom lassan­ként két részre oszlik: az egyik rész a fán ül, hogy mutogassa magát, a másik a la alatt, hogy fűrészeljen. Ehhez hozzátehetjük a magunk ré­széről, hogy a nézőközönség sorai egyre rií kainak. Tréfásan hangzik ez, de sok szomorú igazság van benne, Calumniare audacter, aliquit semper haeret. Vádolj bátran, vaiami mindég megmarad- Az „asztalosmesterek" vak merően és szemérmetlenül hazudnak. Az ő sze­mükben nincsen semmi szent, se barátság, se becsület, se lovagiasság, se értelem. Célt rit kán érnek el, de kellemetlenséget okoznak. Azt hiszik ugyanis magukról, hogy diplomáciai lángeszek, született stratégák és kitűnő em berisutsrők. Holott kivétel nélkül tökmagjan kók, akik mások dőltére lesnek és akikben pá rosul a hiéna és a keselyű természete. Mester ségükben aztán olyan buzgalom fogja el őkei néha, hogy észre sem veszik, hogy saját ma guk alatt vágják a fát. Ez a tipus is szaporodik Erdélyben, amin a nagy versengések során nem is lehet csodálkozni, se haragudni rájuk legfeljebb undorodni. De azt aztán nagyon. * De talán elég is a felsorolásból. Egyesekről — és Istennek hála, kevesekről — volt szó, ,de lé­tezésük tény és talán nem indokolatlan, ha azt mondjuk, hogy jelenség, ők maguk nem szá miíanak és inkább megmosolyogni való íigu rák, de számit az, hogy egy általában lehelnek És itt van szükség, ezért korszerű a magunk „kicsiny" revíziójára gondolni. Ma is harcban állunk, mint ahogy állott Észak-Erdély ma­gyarsága kisebbségi harcban huszonkét esz­tendőn keresztül, amely harcban a felsorolt tí­pusok közül legfeljebb az „asztalos mesterek" találhattak térre és alkalomra mesterségük folytatására. A követelmények azonban abban az időben ha nem is magasabbak, de kérlelhe­tetlenebbek voltak és a helytelen magatartást tüstént nyomon követte a megtorlás. Hisszük ós hangoztatjuk, hogy Erdély ma­gyarsága örök és mérhetetlen értéke a magyar életnek. Hisszük és valljuk, hogy Erdély szel­leme hat és a jövőben is győzelmesen hatni fog. Hirdetjük és hisszük, hogy a visszatért ma­gyarság kovásza a nemzetnek és élhada annak a harcnak, amely egy uj és boldogabb magy ar­ságért folyik. De vivjuk meg ezt a harcot töké­letesen és maradéktalanul. Irtsuk ki önmagunk, ból a hibákat és vessük kt magunk közül a hi­básakat. Kemény parancs ez, de reltenés nél­kül végre kell hajtani. Közösítsük ki soiaink- ból, ha kell gúnnyal, ha kell ostorral azokat, akik rom sorainkba valók és mélységes ma­gunkba szállással irtsuk ki önmagunkból mind­azt, ami lanyha bűn és vétkes restség, ami be- tegség, vagy csirája a betegségnek. Nemcsak az ország, nemcsak a nemzet sorsában kell tisz. tán látnunk, hanem a magunk apró ügyeiben is, kicsiny társadalmi közösségünkben és cse­lekedeteink szükrészabotl keretei között. Ha a rész, az atewn egészséges, egészséges a sejt is cs egészséges sejtek összessége az egészséges test. Világosan és félreérthetetlenül foglaljunk állást önmagunkkal és a világgal szemben mindannyian, ne resteljtik hlháinkat, hanem küszöböljük ki őket és akkor biztosak lehetünk a végső és fényes győzelemben-

Next

/
Oldalképek
Tartalom