Ellenzék, 1941. június (62. évfolyam, 125-147. szám)

1941-06-24 / 142. szám

TLL'EffJßK

79?7 JVßTfit 74.

mm

Amerika és a háború

ii.

De valóban c^A két rémiszt rről vilire szó'* \ helyzetet kissé lionyo'ult.eibii teszi, hogy nem egészen igy áll .1 dolog. Azt a gazdasági rendszert, amelyet Amerika képvisel ma a l^iiagyobb erővel, kétségkívül nem csupán vilácgazdasági versenytársuk fenyegetik, lm* nem szociális feszü tsegek is Kerexen szólván: Amerika vezető rétegei nemcsak a nemet nemzeti szocialista rendszertől tartanak, hanem az orosz színezetű szocializmustól is. Ks Amerikának erie is tekintettel kell lennie orzzal a magatartásával, ame'yct az európai háborúval szemben tanusit.

Fennállásának több. mint két évtizede a'att a Szovjetunió természetszerűleg sok változáson esett át. Bármennyire vitatják is azonban egyesek a szovjetkormanyzat világforradui* már jellegét, annyi bizonyos, hogy Amerika vezető rétegei most is Moszkvában látják a világforradalom erő és idegközpontját és a szociá'is forradalom amerikai hívei kevés kivétellel szintén. Amerika ugyan a demokrácia mintakénének tekinti magát, de az Egyesült-Államokban sohasem értelmezték ngy a polgári demokráciát, hogy szabad *"0* !'ást kell engedni a szocialista agitációnak. Ezt Európában gyakran figyelmen kivid hagyják. Ha tudjuk. mekkora jelentősége volt Amerika számára a bevándorlásnak, megérthetjük annak a politikának súlyát, amely — nem csupán a legutóbbi években — úgyszólván áthághatatlan akadályt támasztott szocialista-gyanús elemek bevándorlásának útjába. A szociáds forradalom lövőinek Amerikában nem sokkal nehezebben gyűlik meg a baja a hatóságokkal, mint akár Japánban: mindenesetre sokkal köny- nyebben. mint a régi Franciaországban vagy Angliában. Ez volt az amerikai forradalmárok helyzete már akkor, amikor a szociális feszültség még viszonylag csekély volt országukban és amikor a sajtó még szinte korlátlanul érvénvt tudott szerezni a polgári világszemléletnek. Azok a nagyarányú sztrájk- mozgalmak, amelyek ma — részben forradalmárok vezetésével — Amerikában lejátszódnak, világosan mutatják a helyzet bonyo'ó- dását.

Kétségtelen, hogy az amerikai polgárság kezd gondolkodóba esni. Mégis, nem vesztette el önön erejébe vetett bizalmát, ugv, mint a nemzeti szocializmus uralomrajutásá- nak előestéjén a német demokrata polgárság és nem adta fel a reményt, hogy (legalább nagyjából) a demokratikus rend keretén belül is meg tudja fékezni a szociális veszélyeket. Ez a kettősség mutatkozik nemzetközi vonatkozásban is. A Szovjetunió külpolitikájának kétévtizedes története azt mutatja, hogy Moszkva aránylag mindig surlódásmen- tesebben tudott élni Amerikával, mint más polgári államokkal. Ennek részben az a magyarázata, hogy Amerika csupán szovjetellenes, de — már csak Japán miatt is — nem oroszellenes és földrajzi helyzetének természeténél fogva nem lehetnek területi viszályai Oroszországgal, mint például a brit birodalomnak. Másrészt Amerika mindig bízott abban, hogy elég erős arra. hogy a Szovjettel szemben eredményesen megállja helyét és megvédelmezze érdekeit, bármiképpen is fordul a világpolitikai helyzet. A szovjetha- talom fennállásának első éveiben — eltekintve a japán intervencióval szemben érzett washingtoni ellenszenvtől — Amerika azért volt a Szovjettel barátságosabb, mint számos más nagyhatalom, mert korlátlanul bízott saját erőforrásaiban, Európának amerikai segítséggel való szociális megbékéltetésében. Mindamellett Amerika volt az utolsó nagyhatalom, amely (1933-ban) elismerte a szovjetkormányt. S ma is. Amerika látja a legkevésbé szükségesnek, hogv elismerje a Szovjet keleteurópai területi gyarapodását — ugyanakkor, amikor hideg fejje* mérlegeli azokat az előnyöket, amelyek a Szovjettel való együttműködésből származhatnak, mondjuk Kínában.

Amerika feltétlenül bizik abban, hogy képes nemcsak a „tengely-veszély“ elhárítására, hanem a bolsevizmus veszedelmének kiküszöbölésére is: biza'mát ismét arra alapítja, hogy nem látja erejének semmi korlátját. Hogy helyes-e Amerikának ez a számítása, vagy helytelen, az nem ide tartozó kérdés; itt csak arról van szó, hogy milyen elképzelések irányítják Amerika poétikáját. Említettük már, hogy a kapitalizmussal egyiitt- járó szocális feszültségek (különleges okoknál fogva) hosszú ideig lappangó ál’apotban voltak Amerikában; hozzá kell tenni az amerikai po'gárság lélektanának jobb megértése kedvéért, hogy Amerika még nem vesztett háborút. Mindez indoka a jellegzetesen amerikai korlátlan optimizmusnak. Ennek megnyilatkozásait minduntalan láthatjuk. Nem szabad azonban arra következtem belőle, hogy az amerikai polgárságnak kevésbé szívügye a szociális veszélyek elhárítása, mint az Európai vezető rétegeknek. Ellenkező eg, látjuk, hogy a szovjetpolitika minden mozdulatát épp oly éber figyelemmel kiséri, mint például Anglia.

Sőt az amerikai vezető rétegek figyelmét

meg Aligha szociális fejlődi senok problémai sem kerültek el; az angol amerikai háborús együttműködésnek iiMunilo kérdésé az, hogy vannak e megle elő biztosítékok Anglia szociális rendjének fennmaradására, legalább 0 lényeges dolgokban. Uoobrvr't, aki szem.: y szerint a szociális reformok Ilivé, állandóan iparkodik meggyőzni az umerikui gazdasági élet vezetőit arról, bogy Anglia szamára is ez uz egyedül járható ut és hogy ez az ut nem vezet még nagyobb veszedelmekhez. \V inant személyében olyan embert küldött uj nagyköveiként Angliába, aki. mint a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal volt igazgatója maga is a szociális reformot pártolja és barátságos befolyással lehet az angol Labour Party «ui- nisztei tugjuira, elsősorban Bcvinre.

Minden okunk megvan ununk feltételez»:- sere, hogy azok az amerikai no itikosok, akik hazájuknak a háborútól való távolmaradását pártoljak, lelkűk mélyén épp annyira meg vannak győződve Amerika „korlátlan lehetőségeiről“, mint Roosevelt vagy Sliinson és az ellentét magva inkább a szociális veszélyek miatt való fokozott aggodalmuk. Nem véletlen, hogv az izolaciouisták egyik leg- liareosabb vezére éppen Lindbergh, akinek egész lénye és elmúlt tevékenysége sugározza a vakmerőségig terjedő amerikai önbizalmat. Most Lindbergh mégis állandóan azt hangoztatja, hogy Amerika nincs kellőképpen felkészülve a háborúra (ő. uki szaliuakalapban és jóformán élelem né kiil indult el hires re- pülőutjára Európába) ; de hozzáteszi, hogy azért sem tartja kívánatosnak Amerika háborús szerepét, mert a háború meghosszabbítása beláthatatlan szociális veszélyeket zúdíthatna az egész világra. Lindbergh csak egyik képviselője eiinek az aggálynak; ha már megemlítettük a goudo kozását formáló tényezők közül pilóta-rekorder múltját, kiegészítésképpen hozzá kell főznünk, hogy felesége Dwight Morrow dollárcnilliomon-diplomata leánya.

Minden jel arra vall azonban, hogy az izo- lacionistáknak egyre kisebb a befolyása a Fehér Házra. Ez i» megerősíti azt, hogy Amerika nem hagyja ugyan figyelmen kívül a háború szociális vonatkozásait, de önbizalma ezektől sem torpan vissza. Mindamellett nem véletlen, hogy Amerikának talán legnagyobb befolyású politikai cikkírója, Walter Lippman egy évvel ezelőtt még arról irt, hogy a „uémet veszélynél“ nagyobb íz „orosz veszedelem“ és nem véletlen, bogy Dorothy Thompson, akinek politikai cikkei nem sokkal kisebb mértékben befolyásolják az amerikai polgárság gondolkozását, ugyanebben az időben azt a felfogást hangoztatta, hogy a Németország ellen vívott háború igazi feladata, Németországnak ..a Nyugathoz való visszavezetése“ és a civilizáció közös örökségének közös ápolása. E cikkekben hangot kapott az a gondolat Í9, hogy a Nyugatnak a háború ellenére érintkezést kell keresnie „Németország konzervatív rétegeivel“, amelyeket meg kell győzőié arról, hogy „a nyugati offenzivja nem lehet döntő”.

Azóta, hogy a németek első „nyugati of- fenzivája“ Franciaország gyors megtörésével járt, ilyesfajta amerikai reménységekről már nem érkezik híradás. Az amerikai—orosz viszony sem vált annyira feszültté, mint a finn hadjárat idején hinni lehetett volna. Amerika — úgy látszik — most már nem a németek belső megbontásában bizik, hanem az angolszász erőben. Jelenleg a „korlátlan optimizmus“ ebben a megnyilatkozásában irányítja politikáját.

De bizakodásában Amerikát háborús téren épp úgy csalódás érheti, mint a szociális feszültségek politikai kezelése terén és akkor Amerika még szolgálhat meglepetéssel a világnak.

Mit várhat tehát a világ Amerikától? Ha a világhelyzet nem módosul lényegesen, csak azt, hogy folytatja eddigi politikáját, nem riadva vissza semmi veszélytől. Belép-e hát Amerika nyiltan a háborúba? Ez a kérdés nyilvánvalóan alárendelt jelentőségű. Nein érinti politikájának lényeget, csak a diplomáciai és belpolitikai célszerűséget. Diplomáciai vonatkozásban: Amerika szeretné úgy intézni a dolgot, hogy háborús ténykedései ne vezessenek Japán hadbalépésére a Csendes-óceánon. mert hiszen ez megosztaná erejét. Belpolitikai téren: Rooseve'l azzal az ígérettel választatta magát harmadszor elnökké, hogy megóvja Amerika békéjét. Ez az Ígéret ugyan kezd elhomályosulni, de azért az amerikai törne gek még emlékeznek reá. A rendszerint meghízható Gabupp-féle közvéleraénykutaté intézet je'entéseiből is kitűnik, hogy az amerikai nép még mindig nem lelkesedik a hacl- balépés gondolatáért. Roosevelt szeretné, ha nem kellene nyiltan hadat üzennie, mie'őtt a közvélemény megdolgozása döntő eredményre vezetett, vagy. ha ez nem lehetséges, szeretné hurkolt beavatkozásával a tengelyt olyan cselekedetekre kényszeríteni, amelyekre hivatkozhatna, amelyekkel „védekezőnek“ tüntethetné fel Amerika nvilt háborúját. Nagyon valószínű, hogy Ang'ia politikai vezetői kezdik kissé türelmetlenül szemlélni Roose- yeltnek ezt a taktikáját. Nem azért, mintha

ASTON

az ideális

padlóburkolat

pyárüzeme'c, raktárak, iskolák, kórházak, fürdők, honyhák, mellékhelyisége'’, stb. részére hézagmentes, rugalmas, lábmeleg, hygiénikus, hő és fagyálló, vízzel mosható, zajtalan, tönkretehetetien.

VazcrképvíssSel:

A p p á n

Kaozsvár, Szonteg/hdz utca 2. Teieíon 24-23.

Amerika nyiit hadbalépése több fegyvert jelentene Angliának és nem is azért, mintha a brit biroda om katonai ereje már emberhiánytól szenvedne. Anglia türelracUeusógé- nck fő oka nyilván az a feltevés, hogy Amerika uyilt hadbalépése bizonyos lélektani hatást is jelent; ezt a hatást London minél hamarább óhajtaná értékesíteni.

Tévedés vo'na azonban Roosevelt halogatásának valami feltétlen szükségszerűséget tulajdonítani. Amerika megérte azt a példátlan színjátékot, hogy Roosevelt vá asztási ellen- jelöltje, Willkie, nyomban az elnökválasztás után leplezetlenül heá'lt Roosevelt ltgfőbb politikai propagandistájának, még pedig ép* peu külpolitikai téren. Tagadhatatlan, hogy a kevert lakosságú Amerika uépe nem kevésbe hazafias érzelmű, mint akármelyik más nemzet és bármely pillanatban is határozza el magát Roosevelt a döntő lépésre, a háború ellenzőinek táborában jelentős tömegek nem látnának más erkö'csi lehetőséget, mint a hadviselő haza korlátlan támogatását. „Right or wrong, my country“; ez lenne nyilván a jelszavuk. Arra is el kell készülnünk. hogy az izolacionizmu9 mai vezetőinek tetemes része szintén igy gondolkoznék. Mert kikből állnak az izolacionistak? Olyanokból, akik a szociális veszélyekre való tekintettel tarthatatlannak vélik a demokratikus rendszert; német és olasz származású ainirkaiak- h ól. akik ellenzik a szociális feszültségnek a háború kohójában va ó feloldását és a háborús szükségletekre való tekintet nélkül folytatni kívánják az alsóbb néprétegek osz- tálykiizdelmét Az izolacionistak táborában minden bizonnyal szakadás áll be: a forradalomtól tartó rétegek a háború kitörése után aligha láthatnak más lehetőséget, mint hogy a háború irányítását iparkodjanak „belülről“ befolyásolni; azok, akiket származásuk nem tett a béke hívévé, lelkiismereti konfliktusukban nem válhatnak hangadóvá; a forradalom szervezői bizonnyal magukra maradnak. Háborúk nem szoktak forradalommal kezdődni.

De Amerika vezetői, minden optimizmusuk ellenére, szembe fognak kerülni azzal a problémával, hogyan akadályozhatják meg, hogy a háború, amelyet kikerülni uem tudtak és nem is nagyon akartak, elhúzódjék, Lindbergh szavával élve „a kontinensek közötti évtizedes rettentő birkózássá váljék“ és olyan szociális erjedést indítson el, amely visszahat Amerikára is. Amig idejutunk természetesen történhetik egy és más. A tengely olyan gyors győzelmet arathat, hogy Amerika hasonló elhatározás elé kerül, mint Anglia a francia fegyverletétel után — csak még kedvezőtlenebb földrajzi helyzetben, távol minden helytől, ahol megtámadhatná a győzteseket és további hátvéd nélkül* Érdekes kérdés végű1, hogy miképpen hatna Amerikára, ha a háború továbbterjedne Európa keletén. Amerika magatartásán ez talán nem sokat változtatna. De nem tudjuk, hogyan alakulnának ilyen esetben a hatalmak erőviszonyai Európában. Az bizonyos, hogy az európai erőviszonyok további eltolódása a tengely ellenfelei közül Amerikát érintené a legkevésbé. A döntő kérdés Amerika szempontjából egyelőre mindenképpen az. hogy miképpen állja meg a helyét a brit birodalom. V. E.

* A cikk még a német—orosz háború kitörése előtt íródott.

OYILT-TER

::') A rovatban közöltökért a szerkesztőség nem vállai! feflielösssget.

A BELVÁROSI I.LLKÉSZI HIVATAL KÖZLI, hogy egy minket megtévesztett és tőlünk támogatást nyer* Búzát Istvánná nevű hölgy közönségös szélhámos és ha valahol irodaszerek árusítása céljából megjelenik, rendőrkézre adandó. Ellene a bűnvádi feljelentést a íeikészi hivatal is megtette.

Ballag már a vérs diák...

De fio;á?

Itt a vakáció, a boldog diákévek legboldogabb két hónapja! Ki nem emlékszik örömmel, boldogan arra a napra, amikor tizhónapi munka után bezárultak az iskola kapui és ő mehetett, röpülhetett haza, a falujába, a szülői házba, az édesanyához, apához, testvérekhez, hogy két hónapig csak gondtalanul éljen? S milyen boldog pillanat a szülők számára is, mikor az iskolából, vagy épp a Főiskoláról hosszú távoliét után hazajön a fiú . . . Kogy öleli magához az édesapa! Hogv tenne eléje mindent az édesanya! S vége nincs az örömnek és szeretetnek és a szeretet ezer megnyilatkozásának, mig csak el nem telik a vakáció, amikor — a diáknak ismét menni kell!

De a vakációnak ezt az örömét és boldogságát megtagadta most a sors sok diáktól, azoktól, akik „odaátról“, a Romániának visszamaradt területről valók. Amikor a magyar hajnal felvirradt, akkor átjöttek: kit a szive hajtott, kit kény- szeritettek. Egyesek nem folytathatták volna ott tanulmányaikat, mások az ottani katonáskodástól menekültek. Voltak, akiket előre küldöttek a szülők, hogy ők is majd jönnek, „optálriak.“ De minden függ. Csak a jó Isten tudja, hogyan küz- dötték át ezek a tanévet, mindenesetre nem a maguk erejéből, amikor onnan még csak pénzt átjuttatni is alig lehet. Most a vakációban pedig szó sem lehet róla, hogy visszamenjenek és az otthon és a viszontlátás boldogsága helyett csak fokozottabban előttük áll a gond. hogy mit csináljanak, hová menjenek, miből éljenek.

Valamikor a magyar gyermekek százait nyaraltatta az idegen Hollandia. Mi, magyarok meg híresek vagyunk vendégszeretetünkről, aminél igazi úri lélekkel az anyagiakat szinte nem nézzük. Vájjon nem lehetne, hogy egyes családok magukhoz vegyenek a nyárra, vagy akár rö- videbb időre egy egy diákot? Milyen kedves és minden tekintetben gyümölcsöző is volna ez. A hontalanság édes otthonná változna igy számukra. Az elha- gystottság keserűsége helyett az öröm és a szeretet és hála virágai nőnének lelkűkből. Hogy örülnének a szülők is, akiknek gyermekeiről megértő magyar szivek igy gondoskodnának! S micsoda szép. szivárványos hidat verne ez a magyar haza és a még idegen uralom alatt élő magyarság, sőt, magunkra gondolva, az erdélyi és az anyaországi magyarság között. S végelemzésben pedig nem is okvetetlen ingyen venné ezt az ifjúság: ha mód van és kell, úgy szivesen vállalnak bármily munkát. . .

A jótett mindig annak kamatozik elsősorban. aki azt teszi. Úgy hiszem, hogy ezt különösen elmondhatnák azok, akik megértve itt az eszmét, váillalnák annak megvalósítását. És szeretnénk hinni, hogy lesznek ilyenek . . .

Minden ajánlattal, kérjük, szíveskedjenek hozzánk fordulni: Báthory-Apor Szeminárium Igazgatósága, Kolozsvár, Egyetem-utca 10.

I -