Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)
1940-09-15 / 211. szám
19 4 0 szeptember 15. E LL£ NZÉK 11 Kis színfoltok a nagy ünnepről Feljegyzések a honvédség diadalmas bevonulásáról Nyári záporhoz il'lő, gyors, vad, villámlással, dörgéssé* *! kisért eső hull a városra s* percek alatt patakokban ömlik a járdák szélén, áztatja csuromvizesre a sok szép magyar ruhát. Sokan azt mondják, milyen kár, hogy hat verőfényes nap után elrontja az eső a mi boldog ünnepünket. Pedig hát miért rontotta volna el? Tanulságot adott ez is, ietí- jegyzésre érdemes képet. A cliszemelvény szőnyegén ott állt a csapatok vezérlő altábor- nagvának ércbekivánkozó magyar katona- alakja, mögötte a magasrangu tisztek csoportja, olasz és német vendégtisztek s ellőttük a végtelen sorban felvonuló honvédség. Az eső a szempilláját sem rebbentetite meg a katonáknak, akiknek parancsnoka a lezuhanó víztömeg alatt fogadta őket, feszes tartásban, fenyőfa egyenesen, arcán, vállán Be- omló esőve-', mozdulatlanul. És az eső maga szimbó'liumává vált az érzések kirobbanó áradásának. Hirtelen jött, égzengéssel, s azután kitűzött újra a nap — mostmár a magyar Kolozsvárra. * A zuhogó záporban és megszakítás nélkül folyik a rádióközvetités. A rádiócsoportban ott. van Pkihár István, régebbi ittjárt jóismerősünk, a melegszívű Vitéz Somogyvári Gyulai, a magyar rádió Gyula diákja, Cs. Szabó László, Budinszky Sándor. Ebben a nagy esőben a beszélő vízhatlan esőköpenyének óriási csuklyája alatt tartja féltve őrzött mikrofonját, kezében papirlap, onnan olíva®- sa le feljegyzéseit, Cs. Szabó László hajdon- főt ázik s testvéri munkamegosztással kezével egyenesen tartja ki a beszélő csuklyáját, hogy a lecsurgó víz ne érje se a mikrofont, se a papírlapot. Kár, hogy a rádió hallgatói nem láthatták ezt a képet. * Mindenki ujjong és boldog. Kicsi és nagy, szegény és gazdag, felnőtt és gyerek, minden magyar. Az egyik kávéház ruhatáros nénikéje is. Kis, kopott, öreg veréb ő, ott áll egész nap a pult mögött, kabátok között él) 35 éve. Most azt mondja és ragyog az arca: — Istenem, most megváltozik itt az egész élet — megváltozik az én életem is . . . Féltő szeretettéi simogatja meg az egyik Tiszti kabátot és hozzáteszi: — Magyar tisztek kabátját vehetem a kezembe újra . . . Mert ez neki minden a világon. Maga az uj élet, az újjászületés, pedig semmi más kilátása nincs a jövőre, minthogy — ha minden jól megy —- még 35 évig állhat a ruhatárban. * Legszebbek voltak azok a régi zászlók, amelyeket ereklyeként őriztek szekrények titkois fiókjaiban, ládákban, gondosan s olyan szeretettel .ami ennek a drága, három színnek kijár. Most fetlt.ámadtak a zászlók megfakulva, rongyosan, öreg, kopott, magyar lobogók s mint templomi zászlók hirdették ők is a feltámadást. * Jelvények, kicsi zászlók sí ezerféle ötlet formájában jelentkeztek Kolozsvár utcáin a magyar színék. Egy Bocskay-sapkás kisdiák lelkesedésében piros-fehér-zölíd 'Sziliekkel vonta be biciklijének két kerekét. MUSSOLINI BENITO, Olaszország Duce=«ja. i HITLER ADOLF, Németország vezére és kancellárja. Ünnepi díszelőadás keretében nflfotta meg kapuit a kolozsvári IRaggar Színház Lelkesen ünnepeibe Koloztvái közönsége az uj magyar hajnaihasadást a „János vitéz" előadásán KOLOZSVÁR, szeptember 13. Ünnepi díszelőadásra gyulladtak ki a Magyar Színház bejárata előtt a fehérféryü sugárzó lámpák tegnap este ... A „János vitéz“ végre újra megszólalt a kolozsvári szinpadou, meglengette háromszinü zászlóját a forrúlevegőjii színházban . . . Sokszázezer magyar hallgatta az esti előadást: a rádió szétsugározta milliónyi szívbe Petőfi örökszép meséjének hullámzó melódiáit. A nézőtér roppant arénává tágult. Egész Magyarország itt volt Kolozsváron és „táblás ház“ volt, húsz esztendő küzdelmei után, nem maradt egyetlen üres hely sem ebben az óriási színházban . . . Valami különös fülledt hangulatban telt el a tegnapi est. A színpadon elhangzott szavaknak jelentésük mellett „jelentőségük“ nőtt: szinész még nem épített hidat igy, színpad és közönség között, ilyen egyritmusu lázas, szivdobogtató ösztönnel, ilyen mélytar- talmu tudattal — amely mögött ott lángolt az elmúlt hét minden lelkesedése, magára- eszmélése ... A vörös bársony függöny előtt ott volt a kolozsvári magyarság. Fekete disz- magyarok mellett himesen kényeskedtek az aranyos nehéz brokátok, csipkék, omló puha bársonyok, gyöngyös párták, csillogó himzé! sek: a kolozsvári hölgyek ősi motivumu tör- . ténelmi izü divatrevüje. Közöttük plasztro- i uok fehérlettek, frakkok, szmokingok selyemhajtókáit háromszinü szalag díszítette és ott voltak katonáink is, tábornok és közlegény: keményprofilu harcosok és ott volt velünk az egész ország öröme, lelkesedése, ott csillogott a szemekben, ott lángolt a szivekben és pattogott emberről-emberre mint villamos szikra . . . Mikor felhangzott a Himnusz: könny szökött a szemekbe . . . Úristen! Évek után újból felszállhatott a nemzeti fohász a nézőtéren az ajkakról. Lassan, halkan énekelték az első sorokat, de aztán zúgott, zengett ezer- hangú emberorgonán ai ima... És a Kormányzó aranyos székelykapu előtt felállító!t fényben égő mellszobra előtt a költő szavai, a Himnusz verssorai szivünkbe hullottak . . Dörgött a taps, egy ritmus fogta össze a közönséget, mikor kirobbant a tenyerek keményen csattanó ütemére: „Mindent vissza! Mindent vissza!“ Báró Kemény János üdvözlő szavai után szomjasín lestük a színpadról rég hallott szavakat és melódiákat. Még a gonosz mostoha csúf képe is megszépült tegnap és hittünk a mesében, amely nékiink oly hosszú idő után: valóra vált . . . BârO Ksntónij János fldvOüö besztde NagyméUóságu Altábornagy Ur! Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Mély megilletödésseí köszöntőm a feísza badulást hozó magyar testvéreinket és kin esés Kolozsvár közönségét, ma, amikor hu szónkét esztendő után végre, végre a sza badságérzetnek teljes tiizével zenghet is inét a magyar szó a kolozsvári magyar szin pádon. A kisebbségi sorsban huszonkét esztendőn át heroikus munkát végzett az erdélyi magyar színészet. És nem véletlenség az, hogy közvetlenül felszabadulásunk előtt éppen a magyar színház ellen fordult a magyar szabadság ellen feldühödött tömegszenvedély Ennek a színháznak a bezúzott ablakai, ősz szetört kapui is azt bizonyítják, hogy küzd ve és gondokkal terhelten, ez a színház báí ran állott őrhelyén és megtette kötelességét Boldog vagyok, hogy a sors rendelése sze rint és lelkiismeretem parancsából tiz esz tendő óta én is ott állhattam ebben a küzde lemben, egy sorban a kolozsvári magyar szi neszekkel. És boldog vagyok, hogy ebben a pillanatban emlékké minősül át az a rengeteg szenvedés és megaláztatás, amelyet el kellett viselnünk, hogy megmentsük a magyar szót a teljes elnémulástól. Csak akik közvetlen közelből figyelhették és ellenőrizték munkánkat, sokszor csak azok érthették meg, hogy miért hordozzuk szelíd arccal a megaláztatást, miért bujtatjuk el egy-egy hangsúly mögé a gondolotot, egy-egy taglejtés mögé azt, amit nem volt szabad kimondanunk. Ha nem alakult volna ki egy szent madárnyelv a mi színpadunk és nézőterünk között, amelyen érintkezni tudtunk egymással minden kérlelhetetlen cenzúra ellenére, bizony akkor a magyar színészet nem érhette volna meg elevenen ezt a mai dicsőséges napot. Mától kezdve ismét teljes szabadságában zenghet és szárnyalhat színpadunkról a magyar szó. A madárnyelv helyére ismét a nyiit beszéd köllözhetik. Nyíltan vaühatjuk, hogy ez a színpad az erdélyi magyarság őssajátos színeivel akarja gazdagítani az egyetemes örök magyarságot. A magyar hazának ugv akarunk szolgálni, mint ahogy szolgáltak erdélyi őseink: adni akarunk. Adni akarunk, hogy lerójuk hálánkat azok iránt, akik soha meg nem feledkeztek rólunk s akik huszonkét esztendős hősies és szívós munkával minket felszabadítottak. Néhány perc múlva megjelenik ezen a színpadon a szabadság legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak géniusza, amely a János vitézben megálmodta és megteremtette a sárkányokkal viaskodó, Óperenciás tengeren, óriások országán átgázoló diadalmas magyar huszár legendás alakját. Hosszú éveken át nem szólalhatott meg és nem bonthatta ki háromszinü lobogóját az erdélyi magyar színpadokon meséink s álmaink hőse, János vitéz. És most megérkeztek seregestül hozzánk a János vitézek, övék ez a mai este,' a magyar vitézeké. Az ő dicsőségüket hirdeti ma a színpad, előttük hódol Kolozsvár közönsége. Isten éltesse dicsőséges hadseregét, vitéz altábornagy urunkat és minden katonáját. AZ ELŐADÁS Az ünnepi előadás szereplői azt nyújtották, amit csak egy ilyen felejthetetlen ünnepi alkalomkor szinész nyújthat a közönségnek. Minden egyes szinész nemcsak verset, vagy szerepet mondott: szivéből pattanlak elő a szavak, túláradó érzésekből fakadón. -Nagy István és Fényes Alice tehetségükhöz méltó átérzés- sel szavaltak, majd megkezdődött a János "vitéz előadása. Stefanidesz Ili. Hóm in Pál, Borovszky Oszkár. Miklóssy Margit. Kovács Kató, Deésy. Réthely és a balettkar mind egész szivükkel, tehetségükkel avatták széppé ezt az amúgy is felejthetetlen szinpadeseményt. (—). aaaBMbaiiMBMaaaaan KOLOZSVÁR, szeptember 11. A forró, tündérmesébe illő magyar ünnep első kolozsvári fejezete lezajlott már. Végigdiibörgütt az igazságos Király városának utcáin a magyar katonák ütemes lépte s egy ritmusban dobogott véle ezer és ezer »túláradó érzésben feszü ő szív. Elhangzottak az üdvözlő beszédek, megkezdődött egy uj, szabad élet s a történelmi esemény minden mozzanatát rádió « filmszaiílag repíti a világba. De mivel a nagy idők is percekre bon [fiaitok, nézzünk ilyen apró, szép, felejthetetlen, emberi percekre egy kicsit. * A legelső kocsival érkezett tisztek valósággal elvesztek a rájukhulJó virágesőben. Egyetlen embert százan fogtak közre s a barnárasült arcú, agyonbecézett fiuk kénytelenek voltak többször fel-alá járni ugyanazon az utcán csókok, virágok, éljenek záporában. * Este a Nevfvork-étteremben. Tisztek érkeznek. magyarruhás nők, az Erdélyi induló hangjai töltik he a termet. A kép o%an hihetetlen: a sziliek, a cigányzene, a magyar bor s az egész uj és mégis olyan ismerős levegő, Valami régi, regényes-magyar ize van, egy olyan szép világé, amely itt is most újraéledt egyetlen varázsütésre. (—n — i) * Az ünnepflő tömegben a menekültek ezrei állanak sorfalat. bukarestiek, bánságiak, j aradiak, tordaiak és enyediek. Gyönyörű kép j — de fájdalmas és megható. Tűzhelyeiket 1 hagyták ott, szeretteiktől váltak el, hogy a nagy magyar feltámadás lélekemelő ünnepének részesei egyenek. Ölelgették a bevonuló honvédeket: — Gondoljatok miránk is. Aradot vissza! Bánságot vissza! Tordát vissza! Mindenünnen minden magyart hozzatok vissza! Az aradi csoportból pöttömnyi gyerek állja útját a menet élén haladó tisztnek: — Bácsi drága, menjenek Aradra is, hogy hazatérhessünk. — Egyedül vagy kislány? —- Anyukámmal menekültünk, mert apukámat nem engedték el. A meghatódott tisztnek tovább kellett menetelnie, ölbekapta a csöppséget és jódarabig magával vitte csapata élén. Aztán össze- csókólta és átadta a boldogságtól zokogó anyának. * Apró, alig 6 évesnek látszó legényke áll a kordon előtt. Bőgatya, csizma, piroslajbi és pörge kalap van rajta. F,ess kis kölyök s olyan jól áll neki a magyar ruha, hogy élvezet nézni. — Főhadnagy ur! — Mit kivánsz fiacskám? — Csak azt akarom mondani, hogy éljen a magvar hadsereg! — Éljen! Éljen! — Masirozhatik én is? — Ha birod a lépést. Lép is vagy tizenötöt, aztán lemarad. Megtapsolják. Kissé pirulva mondja os.ak úgy, senkinek és mindenkinek, magyarázatképpen: — Még kicsi vagyok. De ha egyszer megnövök! . . . * Egy anya a katonák között találkozott előszűr idején e menekült fiával.; Szivettépő boldogság és öröm. — Drága fiam. egyetlen fiam, ismét látlak fiam! És a poros, fáradt, izmos katonakezet csókolja és könnyekkel mossa az anyai szeretet. — De édesanyám . . . A körül álló szemeiket törlik. Korkép. Vagy még ennél is több. A fiú tovább halad. Az asszony utána, kiált:-— Várlak vacsorára! És büszkén magyaráz: — Tudtam, hogy jön. éreztem, hogy jön, az én fiam magyar katona! Lehet-e magyar anyának nagyobb öröme? És már rohan haza. * Omlik a zápor, de azért mindenki kelvén marad. Hátam megett megjegyzi valaki: — Isten akarta igy. Áldást, hullatott a drága magyar honvédekre. (—)
