Ellenzék, 1940. augusztus (61. évfolyam, 172-198. szám)

1940-08-18 / 187. szám

KÖLCSEY

Itta: KOVÁCS LÁSZLÓ

Születésének 150. évfordulóján fények villannak feléje. Alkalmi kötelesség fc’zól róla. rákukkantó felületes emlékezés; vagy n komoly tisztelet és inkább életműve részleteibe elmélyedő szeretet. Mind jók arra, hogy fényt vessenek reá s e sok mnen-onnan vetődő fánybeu elénk boinoljon rejtélyekkel teli, gazdag ezellera-arca. Fátylak libbennek fel, de uj és uj fátylak takarják mégis; gazdag lelki tájak tűnnek eJlénk, de mindig csábitó marad titkai felé a szellem további útja: a perspketiva nem zárul közel, hanem végtelenbe vész, mint a legnagyobbaknál.

Az utóbbi évek nagy évfordulói közül talán egy se volt ilyen termékeny és gazdagitő. Nem mutatós megemlékezésekben, hanem olyan rábukkanásokban és rálátásokban, melyek a mult függönye mögül felfedezéssze- riien emelték ki Kölcsey alakját. A nagy ,,népi-nemzeti“ virágkor, az Arany—Petőíi- nemzedék csodálatából uj látnivalókra ébredt magyar szeiiem csak alig pár évtizede látott rá arra a gazdagságra, melyet a Petőfi Arany előtti nemzedék teremtett. Vörösmarty t nem rég, alig pár évtizede látjuk a legmagasabb csúcsok között. Miután kiélte magát az az Jrodalcmszemlélet, amely sz’.ute csak a Petőfi—Araay magaslathoz keresi** a a szellemi és formai előzményeket, az előfutárokat, elénk nőit uj és uj színeket kapva. friss felfedezők révén, Berzsenyi. Nem mintha az irodiallómtudomány nem tartotta volna számon méltó megemlékezéssel alakjaikat; csak a müveit magyar tudatában nem volt olyan eleven (Szerepük, mint ma.

így nő a megemlékezés rávetődő fényeiben most Kölcsey is.

Mi élt a müveit magyar tudatában róla? A legszélesebb körben örök emlékezetét tartja az, hogy ő a „Himnuszának, a magyar nemzeti imádságnak a költője. Az iskolából távozók emlékezetében mind jobban halványulva és pislákolva szinte már csak halódó szólamként él a „Parainesis“ pár kezdő mondata s néhány más sora. Az irodalomhoz közelebb élők talán még tudják azt is, hogy ő kezdett írni balladát, elindítva azt a formai fejlődést, amelynek a végén betelje* -’ülésként állanak Arany balladái. Vagy tudják róla azt, hogy ő irta azt a kritikát, amely miatt Berzsenyi azután örökre elhallgatott. Az ostorozni szerető és prófétáskodó magyarok emlékeznek „Zrínyi második daláénak megrázó hangjára... Itt meg is állhatunk, mert tovább már alig szélesedik a róla való ismeret. Akik többet tudtak róla, azok már a külön érdeklődők, irodalommal hivat ésszerűen foglalkozók, vagy szakemberek voltak.

A kép igy nemcsak szegény és hézagos, de

hamis is.

Ha csak ez ismeret-foszlányok mellett maradunk, majdnem csak e foszlányok sízö- vetét vizsgálhatva, már kiteljejsüilhet és meg- gazdagodhatik ró'-a a kép. Legalább is izgató problémák, felelet-váró kérdések, mélyebb vizsgálódásra és ismeretre ingerlő titkok lépnek elénk. Milyen mély és nagy folyamat öm'ött végig ai lelkén nemzetéért, hogy ő adta népének a nemzeti imát és ugyancsak ő irta róla a legsötétebb, legkétségbeesettebb jóslatot a „Zrínyi második dalá“-ban, szinte végigvágva vele magán és nemzetén egyszerre?... Vájjon a „Parainesis“ iskolai emlékét, néhány bemagolt sorát felidézve, nem érezziik-e meg foszlányaiból is e költői próza felülmúlhatatlan hatalmát? Megkeresve a könyvben az emlékezetünkben már elmosódó sorokat s tovább olvasva azokon, nem kell-e felfedeznünk“ a legszebb magyar életbölcseleti müvet?... Vagy: ha a Berzseaiyi-biráHatlra gondolunk, vájjon csak az a szerencsétlen tény az emlékezetre érdemes, hogy miatta egy nagy magyar költő elhallgatott? Vájjon nincsen-e mögötte inkább egy nagyon mély értelmű „tartaimae*4 tévedés?!... Vájjon megelégedhetünk olyan értékítéletekkel, hogy o irt először balladát, elindítva, a formát, amely Aranynál a tökélyig jutott s igy fcfcuoí u as Arm^fltőfi sMazuedák nsa

maeredmónycinek egyik előzőjét keresgélve? . . .

Mind olyan kérdések, amelyek csupán feltéve, vagy kibontva már megnövelik a közkeletű képet. A nagy PzelHem és a nagy lélek ott kezdődik, ahol a titkai és „ellenmondásai“ sorakoznak fel'.

A görög-római klasszikus ideál volt az, amely felé szelleme vágyakozva elindult. Jelek és vallómások beszélnek erről életében és müveiben. E „kasszikus“ lélek, aki a forma biztonságába és nyugalmába vágyakozott s a morál1 teljes ébrenlétével kereste a szépségeket, az európai romantika friss viharszelébe került s e két nagy ellentéttel belső harcában élt. A nyugalom és józanság útjáról a szépség vadabb és kiszámi ihatatlanabb tájai fe’-é rohanni kívánó, zabla tépő paripákat kellene fépeznie a rínak, akinek a szeme vágyakozva görög és római szellemek szoborrá fékezett nyugalmán és elérhetetlennek látszó bölcs derűjén állt. Ha meglazul a fék, sötét képek hullnak ki leikéből s kétségberohanó pesszimizmus ejti hatalmába. "Vagy végső fórumok elé folyamodik,

..térdre hull“ és :ma alázatában oldódik, vagy emelkedik fel1. így nyílnak ki ugyanabból a leiekből az olyan sötét virágok, mint a „Vanitatum“ vanitas“ vagy a „Zrínyi második dala“ egyfelől a „Himnusz“ áhítattá finomuló fájdalma. A kor nyugtalan, romantikus anyagával telítve, a lélek fékeinek tanult és kemény fogása kell, hogy magával ne sodorja a divatos ár, de ebben a kinos és józan ébrenlétben a görög derű és nyugalom is csak távoli, irigyelt fény marad.

E klasszikus ideálon csüngő lélek miért nem érti meg hát Berzsenyi költészetét, mely a humanista-klasszikus formákban pompázik s olyan, mint magyarba átültetett latin virágcsokor?... Kölcsey a görög-latin költészet szellemét, mély elvi értelmét látta és kívánta érvényesíteni. A magyar föld, a magyar mult képanyagából szülessen meg a klasszikus szellem irigyelt titka a mii. Nem a külső cifráitokban, magyar ember számára élettelen mithológiai képekben, rébuszok- nak ható görög-latin vonatkozásokban legyen a költő „klasszikus“, hanem a saját földjének szineiből és nedveiből táplálkozzék.

úgy legyen nemzeti, amint egészen nemzeti volt a maga idejében a görög és latin költő! „Melyik magyar ismerjen saját mezeire, hu rajtok a Pán fújja a 6Ípot s Tytirus haj- hássza bárányait? Melyik magyar találhassa fel magát saját nemzetiségében, ha nemcsald az idegen mythológia képeire, hanem ez vagy amaz római verselőnek ez vagy amaz sorában álló, ez vagy amaz névre is emlékeznie kelll, ha poétáját érteni akarja? A görög költő csak kitisztult érzést Ízléssel párosulva kíván haizája fiától, hogy lelkére hasson dalával: nekünk ellenben antiquáriusi ludományt kell szereznünk, hogy költőnket olvashassuk s ha megértettük is, minő behatást tehet ránk a mythológiának világa, rnely nekünk csak valamely allegóriái tarka festés cyanánt jelen meg? Valljuk meg, hogy nem jó utón kezdettünk a rómaiaktól tanulni. A helyett, hogy segédüknél fogva tulajdon kö: tünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk: ahelyett, hogy az ő szellemüket magunkba szívtuk és saját világunkban, sajátunkká tettük volna, az ő világukba költöztünk által: de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillon- gunk s örökre mego-szlott képzelettel, itt is, ott is idegenek maradunk. Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti keltésének csak a nemzet kebelében Lehet s kell szárnyára;

A kelnie?...“ A görög-latin költészet mély ér-; tdlmü követője és megszállotja inkább Kölcsey, mint Berzsenyi. És éppen a klasszikus költészet igazi széliemétől elbűvölve kellett’ komoly kritikával illetnie Berzsenyi tipikusan barokk klliassziczmusát. r

Kölcsey a görög-római rétorok késői mai gyár ivadéka. Nem csupán olyan kölcsönösen jellemző tények miatt, hogy elképzelt témákról mintabeszédeket irt, de egész iroi magatartásában az. A görög-római rétor sem csupán a szónoklás tudományát művelte és tanitotta, hanem általában az írás művészetének művelője és tanitója volt. A görög- római rétor is bölcselet kedvelő volt, főként éppen életbö’-cse&ettel foglalkozó, mint Kölcsey. És kritikus is volt, a költői müvek magyarázója és bírálója, mint Kölcsey, akinek a kritikáról irt általános megnyilatkozásai ma is meglepően biztos elvi indításokat adnak költői müvek értékelői számára.

De a görög-latin rétarok e késői ivadéka minden idegszálával magyar. Amikor „mintabeszédeket“ ir, vagy amikor valóságos alkalmak adódnak pályáján szónoki müvek alkotására, a magyar jogász- és tálabiró-világ számára teremti meg a beszéd formakultu- ráját, máig is felülmulhatatlain mintáit a magyar szónoki művészetnek. Amikor Pozsonyban, a magyar országgyűlésen beszél, nem külső adottságokkal hat, hanem pusztán a beszéd gondolatai és formai értékeivel. A szónoknál oly szükséges természetadta vagv keresett külsőségekből semmi nincs benne, se alakja se hangja, se előadása nem olyan, hogy ez már magában figyelmet keltene, vagy kívülről hozzájárulna a hatás növeléséhez. Maga a szürkén elmondott beszéd, a jól kifejezett gondolat, a forma meglepő művésze kelti az emlékezetes hatást. Uj stilust indít el. A jövendő magyar szónoki beszéd raagávalragadó mintáját adja meg. ellenállhatatlanul kiragadva azt a jogi cikornyák, a

nehézkes és nagyképü mondattekervények hínárjából.

Szónoki müveit olvasva életművének ez a része az, amely művészi hatásában a mai olvasó számára a legellenállhatatlanabb. A klasszikus magyar prózai irásmüvészet örök magaslatai ezek. A gyermekségétől kezdve annvira vágyott görög-római forma-ideál ezekben megvalósult. Ez a Kölcsey igazi, egész egyéniségéhez illő, leikéből lelkedzett kifejezési formája: ebhen találkozik az összhatást növelve a morál emelkedettsége, a leÜki nemesség, a bölcseletszerető ember, a közéleti férfi, a művész, és a költő. Ez az a torma, melLv, mint nagy fék, de egyúttal mbit tág fedél nyugalma alá vonta a korabeli romantika divatos rilágszeléhen álló lelket g' lg«» «müvóaaü

Kölesei Ferenc verseiből

TANA CS

Hogyha pályád ellenébe Küzd az álnok vad gőgjébe,

S tőrt hány minden lépteden;

S nincs ki nyújtson hív oltalmat Vészhozó ösvényeden:

Menj! s temesd el bús fájdalmad Hol reád vár szent magány;

S vonj korlátol álmaidból,

S alkoss ideáljaidból Szebb világot alkonyán.

HERVADSZ

Hervadsz, hervadsz,

Szerelem rózsája,

Isten hozzád |

Keblem ha lánykája!

Omlik a hab,

Omlik könny hull ásom;

Kél a szellő,

S költi sóhajtásom.

Parton a hab,

Bút mos könny hullásod;

Enyh a szellő,

S enyhül sóhajtásod;

Hagyd hervadjon Szerelem rózsája,

Nyíl hajnalkor Remény violája.

Hervadsz, hervadsz Szerelem rózsája!

Nem kell nekem Remény violája;

Ujjaim csak Nefelejtset szednek Bús esívéjén Bús emlékezetnek.

Softasetti tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölt net meg fényével s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóan boldogíthassuk. (Kölcsey.)

Embeirt egyénemként s csoportban a maga hasznáról felvilágosítani a legnehezebb feladatok közé tartozik. j (Kölcsey.)

A sokaságért híven munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse koronázandja, úgy is melletted leszen. Fáradalmaid jutalmát önér leseden kiviil a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek köreiben alapul meg a maradandó hír s a nemcsak maradandó, de megérdemelt hír.

j (Kölcsey.)

A szerencse külső s belső adsomiányit saját igyekezettel nemesíteni s amit szerencse önként nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi alól nagyra é* nemesre tüjrekedö ember magát fel nem oldoxhatji,

IXMs&xA