Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)
1940-07-28 / 169. szám
19 4 0 jullus 28. ELLENZÉK ■U KITEKINTÉS A VILÁGBA Az uj német színház Tudott dolog, hogy a nemzeti szociá- lizmus uralomrajutása az élet teljes újjászervezését hozta magéival. Hisz jóval a ' hatalom átvétele előtt a nemzeti szociá- listák teljes munkatervet dolgoztak ki. mely az élet minden formájára és megnyilatkozására alkalmazandó volt. Rosenberg, Walter Stangot bízta meg a színművészet megszervezésével. Stang már a hatalomra jutás előtt, 1928-ban megszervezte a „Kampfbund für Deutsche Kultur“ drámai ügyosztályát, amely 1933-ban a birodalom kormányának hivatalos szerve lett. A Walter Stang alkotta szervezetet a következő évben a kormány kiszélesítette és minden művészeti megnyilatkozást és azzal kapcsolatos intézményt egy szervezetbe tömöritette, amelynek élére Rosenberg Alfréd került. Ez a „Nemzeti Szociálista Kulturális M unkaközösség“. A munkaközösségnek Németország egész területén működő fiókszervei vannak. Ez az intézmény dönt az előadások, a műsorok és még a helyárak felett is. Ez rendezi a szinielőadásokat, hangversenyeket, előadásokat, kiállításokat, vezeti a könyvtárakat, levéltárakat és felügyel a képtárakra, múzeumokra. Ide tartozik a Harmadik Birodalom egyik legnagyszerűbb szervezete, a német munkásság szórakozását, kirándulásait, és tanulmányút jait rendező „Kraft dutch Freude“ is. A munkaközösség minden évben a birodalom I árosaiban, ahol fiókszervezetei vannak, köteles nyolc színi előadást, két operaelőadást, hat szimfonikus hangversenyt, hat tanulmányi filmelőadást és a lehetőség szerint minél több ismeretterjesztő felolvasást rendezni. IA Harmadik Birodalom színháza úgy szervezet, mint szellem tekintetében egészen más, mint volt abban az időben, midőn a szociáldemokraták kormányoztak. Walter Stang naşy könyvben fejtette ki az új német színház mibenlétét. 4 könyv gondolatmenete a következő: Az anyagi jólét nem alap, amely szerint egy nép kulturális fejlődése felmérhető, mert uz nem függ a gazdasági tényéktől. Ez a fejlődés attól függ, hogy milyen az illető nép állásfoglalása a nemzeti és politikai kérdéseket illetően. Ezért az állam és a művészet szoros összefüggésben, alárendeltségi viszonyban van. A színházat nem szabad ipari vállalat színvonalára sülyesz- teni. A rendszer, ahogy a nemzeti szocializmus előtt a színházműsorokat összeállították, bizonyítja, hogy a német színház 1933 előtt haldokolt. Csak Berlinben 300 előadási est keretében a három legnagyobb színházban 415 idegen eredetű darabot játszotiak. Stang kifejti a továbbiakban, hegy mig a nagy német klasszikusok idejében a „hős“ jelentette a színpadon a hősi élet megtestesülését, addig a XX. század kezdete óta a színpadi hőst a középszerű emberek típusai között keresték. Az emberi aljasságot és gyengeséget sokkal érdekesebbnek találták, mint az erős jellemek bemutatását. Egyes irók sokkal közelebb állónak érezték magukhoz azt, ami beteges és gyenge, mint ami erős és egészséges szellemű. A vaksorsot tették a színpadi helyzetek megoldójává, merl az hé> nyelmesnek mutatkozott. Azonban az ember, az iró, fajának képlete, csak a saját népi és ősi belegyökerezettségéböl képes értékét gyarapítani. Stang a népi forrás gazdagsága felé irányítja a témakereső írókat. I • Sauermann Clemens — a nemzeti szociálista elgondolásu színház kereteiről beszélve. erősiti, hogy a cselekménybeli, jormai megoldások másodrangnak az ideológiai állásfoglalás mellett. A ruhák és a díszletek át kell hogy adják a helyüket a gondolat erejének. Az uj német színpadon nem a látnivaló, hanem a mondanivaló a fontos. Az uj német színpadról eltűnt a tipikusan ..polgári“ darab, amelynek keretében néha divatszalonok bemutatóit tartották s a szórakozni vágyó néző elé nyegle meséket tálaltak fél. Az urbánus, polgári keret és probléma lekerült a német színpadról és áladta a helyet az uj német színház uj műfajának: o paraszt-drámának és a népi színdarabnak. Alábbi cikkünk részleteket tartalmaz Malter Károlynak a „Helikonban“ közölt „A latin gróf“ című Írásából. — Már megint itt vagy? Mi közöd ennyi könyvhöz! — A marosvásárhelyi Teleki-téka könyvtárosa, Gulyás Károly áll előttem. Ka* kasfrizuxás, becsületben őszült tréfa mester, aki önmagáról is Írhatta volna, amit egyik madáréposzáuak hőse mond: „Meddig a szem ellát, nem az enyém semmi!“ — Mióta Németh László, az öntépő magyar iró itt az előszobában, mig nevét a vendégkönyvbe beleírta, odavetette véleményét, hogy a székely főváros tulajdonképpen „begyen épült Debrecen“, ez a friss-öreg bibliotékárius valamivel magasabban hordja orrát, mivel jómaga is a református magyar Rómából vetődött ide tanárnak. Negyven esztendővel ezelőtt, megcsontosodott sikföldi létére s még most is komikus dölyffel dicsekszik nekem, hogy ebben a görbe Erdélyben még egyetlen begyet, vagy dombot meg nem mászott soha! „Csak a bolond kapaszkodik föl a So- mostetőre, ha nem muszáj!“ — és én majd nem igazat adok neki, mivel magam is csak ideszakadt gyüttment vagyok, afféle alföldi „döbilöc“. Marózus tájhazafiassággal kötődik az öregur: „Furcsa ország ez a hegyvilág, a társaságban mindenki tegeződik, csak a feleséget meg a kutyát magázzák. És nem amikor mennek, hanem amikor érkeznek az emberhez, akkor mondják, hogy ajánlom magamat!“ — De azért jól vagy itt! — Hát éppen hogy előfordulok -— és hivatalos mondókájába kezd persze iróniából, amit annyiszor hallottam már: — 1802-ben fejezték be ezt az épületet, árkáddal, emelettel és oszlopcsarnokkal, még pedig Herberlh Mihály tiszttartó uram r-yughatatlanságai miatt, Teleki Sámuel gróf őexcellenciájának rendeletére». Székely Göt- tingát akart a gróf teremteni és negyvenezer kötetnyi könyvhalmot varázsolt ide, négy kötetnyi katalógussal, amelyet személyesen készített. Várat épitett a könyvnek, hogy is irta Kazinczy az „Erdélyi levelek ben, hogy aszondja — — „Hogy az szép tolvajlásnak eleje vétessék!“ — vágok bele penzumellesen. — És tengelyen, szekéren hordatta hozzánk ezt a tenger tudományt, három hétig tömték vele ezt a mi nagy falunkat, ahol ugyancsak akadna dolga sok falukutatónak! Bécsből, a császárvárosból tornyositotta erre a kancellár ezeket a fóiiénsokat, — tyiih! ez vót ám a veszedelem a sok civisnek- — hagyd abba, kérlek, könyv nélkül tudom már! —! Akkor folytasd! Már babonából se szeretek ide belépni a hókusz-pókuszom nélkül. Aztán egyszer még te is lehetsz itten könyvtáros', csak éppen művelődnöd kéne valamelyest, vggy ahogy ezek a székelyek mondják; ki kéne marhálódnod . . . — Hát azt minek? Te szoktad mondani, szív kell a könyvhöz, nem tudomány! Lám, Bodor Péter csak eleget tudott, ő volt a legteljesebb székely ártifex s a végin pénzt hamisított .... — No, nem egészen. Csak a küszöb alá rejtette a gépet, hogy a vendég lába hamisítson. „Áldás a be- és kilépőtől!“ — Ha könyvmoly lett volna, nem fabuláz- na róla népe, mint igy, a zenélőkutja miatt. Pesten restaurálták a csudamüvét! —A tékát is restaurálták belül. Kár morfondírozni a maradandóságon, a zenélőkutat meg a könyveket is fölülmúlják. Habent sua fata libelli. De a bibliofil nem törődik a halhatatlansággal, csak a tárgyszeretet csalja a szép külsejű könyvhöz. Van, aki az óbort, vagy a fiatal menyecskét szereti s van, aki a régi, gyönyörű könyvet. Van neked halvány sejtelmed, hogy micsoda sorozatok . . . — Na, sorold föl! — gúnyolódtam. — A sok Aldus, Bodoni, Elzevir, Frobenius, Opo- rinus-kiadás s akinek ez nem elég, vegye kezébe Savonarola, Montesquieu, Voltaire és Rousseau első kiadásait. Mit tudom én, akár Corvinát is emlegethetnél, hogy a végsőkig csigázd a naiv látogatót. Rajta, gyakorold a mesterségedet! Mint egy olasz cicerone — A könyvtáros bölcs fölénnyel mosolygott: — Aki bolond, ugrik a‘... Nézz föl — és komlyan emelte föl jobbját — az alapító mellszobrára! Tudod, hogy nem értek a szellemtörténeti haladzsához, de nincs az a római szenátor Cicero korából, akinek arcéle jobban illenék ehhez a környezethez. Nem hat meg téged, hogy külsőre latinabb volt Teleki Sámuel, mint itten az egész francia enciklopédiájának diszkiadása? Azután még egyet, hé! Amiket és akiket fölsoroltál, mintha ilyen együttesben a gróf égi mániája által nyertek volna egységes értelmet. Mü ez, Ecséin, hiába komolytalankodol, egy bibliofil könyvtár egészében éppen olyan remekmű tud lenni, akár Arany Jánosnak valamelyik éposza. — Meglehet — azért legyintek —, de az ilyen fejlődésben megállóit könyvtár, amelyet semmiféle uralom, sem tulajdonos n-ern folytat és nem gyarapit, mégis inkább a szellem, a könyvek temetője. A könyvtáros a fejét vakarja: — Nézd, hátha igy inkább megérted. Van oly,an halott, akit a közönség nagy fájdalommal temet, van, akit tisztességből, ám olyan is akad nem egy, akit a szaga miatt csupán. Látod, ebben a tékában csak olyan könyv van, akit őszinte bánattal temetne a világ. — Ugyan. Mikor szárazon, vizen és levegőben pusztul az ember is, közkívánatra? Aztán a múlandó könyv zaj nélkül múlik ki, lassan és nincs fájdalma. Nem mondom, a halhatatlan könyv — — Ni lám, Ipse, ebből van itten csőstül! — A halhatatlan mü túléli tulajdonosát, Íróját ,a nemzetet is, amelynek nyelvén készült, sőt akár egy egész kontinens kultúráját. Esetleg ő maga, a halhatataln mii marad az elenyészett nemzet az utókor előtt! Képzeld el Homerost a kísérteties felelősséggel, hogy ő a görög és Vergiliust, hogy ő maradt a la'tin nép! — Tehát? — diadalmaskodott a könyvtárőr. — Tehát éppen az ilyen könyvtár a nemzet, vagy a kontinens igazi foglalatja. Úgy, ahogy Teleki kancellár 1800 táján egybelátta. Nem kopjafát gyűjtött ő, hanem hervadt virágból kertet, öszefoglalta, amit népének eleje érzett, gondolt és ami iránt érdeklődött: a magyar kiválasztottak műveltségét. —- Csakhogy az emberi érdeklődés változik ám! Hamis lesz a divatos világszemlélet, nem is kell egy század kritikája, csak egy háború, amely elzug fölötte. Itt van például ez a könyvtár — — Itt voltál, amikor Ignotus megjegyezte, Logy Sanssouci-ban látott ehhez hasonlót. —Na *-s? \ neoklasszicizmus fészkei. De tudsz-e róla, hogy magyar és német tudósok vígan vitatják, hogy az egész német görög neoklasszicizmus, a goethei vágy Itália után csak meghamisítása az ógörög szellemnek. Német volt az, nem görög! Ez a könyvtár is ái-görög, ál-latin, ha igaz, amit Tbieni> mann. — — No akkor elmondom .» legmagánabb, a debreceni véleményemet. Ez a téka magyar szándékból kelekezett s nem fontos benne, hogy latin-görög szellemű a német-francia szöveg, vagy fordítva, ha lehetne. Nem fontos a német közvetítés. Becs, Bázel, vagy bármely doudec-német egyetemi váioska. Teleki Sámuel csakis haza gondolhatott, amikor külföldön latinul, vagy németül tanult, vitatkozott, gyűjtött és levelezett. Az ember odahaza akar a legnagyobb lenni! Aminthogy magyar pénzt költött, amikor vásárolt, a raa- gvarok számára vette a tudományt. Kétszáz esztendeje született, 1739 november 17-én a szomszéd Gernveszegen s látod úgy beszélünk itt most ketten róla. mint a legkomolyabb aktualitásról. Pedig a földgolyó leg* csúnyább világháborúja indul, vagy mi! — Erről ne beszéljünk, maradjunk csak az íródeákok patológiájánál. Babitä irja. hogy Madridban az ellenség bombázása idején egy magyar ifjú nspanvol verseket másolt neki valamelyik könyvtárban. Morbus spirituális - — Hasznos betegség az. Boldog mákonv, mely egvént és fajtát álmában fölnagyit. Különös lehetett ez az álklasszikus gróf, aki holtnyelvü. egyetemes emberi scgitséggel növelte meg a magyart. Vakmerő lokálpatrióta, akit töredék-magyarságunk ugyancsak ünnepelhetne, mert nagyobbat merészelt bármely közepes alkotónál Végignéztem a rácsos és üveges polcokon. A jómódon, amellyel itt egy roppant hűbéri vagyon kényes izléső ura passziójának hódolt. — Vezetőm igy beszélt: Teleki 35 éves koráig itt. meg a sáromberki birtokán élt s csak azután szolgálta 82 éves koráig Mária' Teréziát, II. Józsefet. II. Lipótot és Ferenc császárt. De hiába volt osztrákok közt, hiába iárl Svájcban, Utrechtben és Parisban, ez. a könyvtára nem a külföldi emlékeit akarta csak megőrizni hanem sajátkezű följegyzései szerint is nemzetének nevelését célozta. Politikusnak szürke volt, állitia róla Bajza József, de művelődéspolitikánknak alig volt ná a céltudatosabb megvalósítója. ..A könyvekben sinvlődc magyar tudományossá^“ még ma is folvtouosan hálás lehet neki. Téred a gróf nagyvonalúsága, nagyvilági ize érdé kel, ugv látom, elsősorban. Hogv kiadta Ul trajeetomban Janus Pannoniust. hogv nagy matematikusokkal, a Bernaulliakkal levelezett, — de az, how Bécsben úgy jártak vele, mint a testőrirókkaO, nem izgat téged? — Félre ne érts. Engem zavar, hogy nem becsülték eléggé. Soha hírét se hallottam, inig Erdélybe nem kerültem. És hány alföldi látogató arcán vettem észre a megdöbbenést, amikor ide belépett. Te is észrevehetted a Kosztolányi Dezső arcán, amikor egy tenyérnyi, finom régi Dantét kapott itt a kezébe. Magyar, osztrák, aztán újra magyar, majd román uralom — melyik emelte ki, egészen a legutolsó, jubileumi esztendőig, könyvészeti fontosságát? Békécsabán mondták ugyan nekem a Tevau-kiadónál: „Neked nincs mit mutatnunk, te Marosvásárhelyt különbet láttál a Teleki-tékában!“ S amit Petőfi, Jókai, Petelei, Tolnai, Gárdonyi, Benedek Elek, Móricz Zsigmond, Babits, Móra és Kuncz és még ki tudja, hány külor- szági és erdélyi nagy személyiség érzett itt- jártában. azt megszövegezte és megerősítette Jorga és Goga: magyar szellemi erődítménynek látták ezt a tékát. De Jorga latinul irt be a vendégkönyvbe, nemcsak azért, mert nem tud magyarul, hanem mert ebben, a könyvtárban Európa latinizmusából is érzett valamit, a magyar géniuszon túl. — Még mindig annyi dicsekednivalót találsz te Európában? , — Még mindig, mert nem tudok jobbat. S ha tőlem függne, azt Íratnám a sáromberki sírra: Meghalt 1822-ben, Európa tette magyarrá... — Lehet igazad. De jobbizü s tán igazabb vóna: Magyarsága tette nagy európaivá! Most a grófné, iktári Bethlen Zsuzsánna mellszobrára esett a pillantásunk. Római peplum redői simulnak a keblére, a márványon keresztül is meleg arc néz le ránk: — Magyar ez a házaspár, a latin forma és a nemzetközi arisztokrata vonások hiába leplezik! — folytatja makacsul a vitát a könyvtáros és lehajtja, kissé oldalt, ősz fejét. Gulyásnak hívják, debreceni ember, benszü- lött volt ottan, a „Basahalmán bévül vágták el a köldökét“, aztán nem utolsó sorban Móricz Zsigmond tanára volt valaha Kisújszálláson. A nagy iró meg is énekelte ia „Forr a bor“-ban. Muszáj igazat adnom neki, különben kinéz innét. Féltréfára fordítom hát a szót:-— Hászen igazat beszélsz. S én azt akartam kihozni belőled: latinon, barokkon át hogy tapintod te ki Telekiből az örök ma-' gyárt. Akárha Laskai Csókás Péterről be-- szélnél, vidéki kis református papunkról, aki, hiába tunt el a tudományával az ismeretlen Nyugat világába mégis a mienk örökké. De bosszant, hogy idegen látogatók előtt annyit, idézel latinul. Még németül is hallottalak,' nyilatkozni . . . —No nézd csak! — és gyanúsan pislan- totl rám .— Még görögül is hallhattál volna, ţ mikor itt járt például Samurcas. A háború elején még görögöt is tanítottam. S ha nem mondtam jól a második aorisztoszt és a gye»' rek a görög nyelvtanárra hivatkozva kijavított, biz‘ én ráförmedtem, hogy Lucius Cal- purnis Piso úgy használta azt az igealakot, ahogy én. — Azt hittem, bátyám, hogy a házi istenektől félsz itt s azért beszélsz annyit kiasz- szikusan. — Én? A házi istenektől? Hát, fiam, itt a könyvtár körül csendnek muszáj lenni! Itt még kutyát sem igen mernek tartani, olyat aki éjtszaka ugasson. — Hát akkor a klasszikus salabakterek miatt, vagy kulturnegédből szólalsz meg ide genek előtt latinul? A derék tudó? ravaszul mosolyog: — Emlékszel, hogy a világháború elején átkerültem a Száván Sábáénál. — Hogyne. Azt hallottam, falovon úsztatta! át, mint öreg huszár. — Ne bomoly! Gyalogos voltam, hadnagy és poníonhidon költünt át. Meséltem neked, ugy-e, hogy eg}7 sabáci zsidó boltos, valami kis nyigóeás ráirta boltja rendőnyére nagy magyar betűvel, hogy „kérem sojnálni!“ Azt akaita. hogy a kézitusában is kiméljük nyomorult kis üzletét, éleiének egész értelmét. Látod, ez vagyok én, ez a kicsi boltos ebben a gyönyörű, nagy szellemi ingyen-boltban. Idegén előtt, ha kell. latinul is beszélek, ha nem is olyan helyesen, mint hajdan a „latin gróf“. Védekezésül jó az a latin. A latin ku’turmáz. Befelé azonban akár debreceninek is beillett volna. De ezt te már kevésbé érted, úgy tudom, csak Kecskeméten jártál iskolába, nem Karcagon, mi? Sietve búcsúztam a latin gróf örökének őrzőjétől. Mert ez, ha ellenségeskedik, mindiáit elfelejt latinul. Elfelejti, hogv Teleki Sámuelnek díszítő jelzője volt Középeuró- pában a „útin gróf“-i megkülönböztetés. Deiiát ami egyik korban disz. az a másikban vita-anyag, néha nem is dicsekednivaló. („Helikon“). MOLTER KÁROLY.
