Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)
1940-07-14 / 157. szám
1 9 4 0 Julius 14. ELLENZÉK I ) zeti viszonyok által feltételezett reakciók állottak elő és igy Széchenyiben nem a hangú lati változás volt az elsődleges, hanem mindenkor a felbukkanó gondolat, melynek tar* (almához mérten következeit be másodlagosan a hangulati szélsőség. Ehhez képest Széchenyire nézve mindig az eszme voit a döntő minden lelki megnyilvánulására nézve; ő áldozata volt tulélénk, rohamos eszme- társításának; Széchenyi lelkivilágában a Ié- j nyeget gondolkozásának merészségében, esz- metársitásainak rendkívüli gazdagságában és könnyedségében és igy túltengő képzelőerejében kell meglátnunk. Széchenyiben sohasem a hangulat szabta meg cselekvése lendületét, illetve szárnyai szegesét, hanem mihdenkor a felmerült eszmék: Széchenyi a fantázia zsenije volt! Hogy mennyire volt az, kitűnik abból, hogy Széchenyi volt az, aki a régi rendi Magyarországra nézve alapvető reformokat hangoztatott és ezek szolgálatában irta meg három halhatatlan munkáját, a Hitelt, a Stádiumot és a Világot, melyeket Arany János három égbcnyuló piramisnak nevezett el; Széchenyi volt az, aki a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával Magyarország tudományos felemelkedését lehetővé tette és a Lánchíd megteremtésével Budapest világvárosnak alapját vetette meg. — Ezekhez az alkotásokhoz szárnyaló de egyúttal a mélységbe hatoló lényegi meglátások kellettek és igy joggal mondom Széchenyiről, hogy ő a fantázia zsenije. Nos, ez a zseni volt az, aki az 1848 os forradalmi események hatása alatt lelki egyensúlyát elvesztette és elmebajba esett, mely három éven át tartott. Ezekből a most ismertetett viszonyokból kitűnik, hogy Széchenyi nagy, zseniális tetteit az elmebaja előtti időben vitte véghez, dacára annak ai megterhelésnek, melyet az ő psychopathiája rája nézve jelentett. így tehát érthető az áz álláspontom, hogy a Lange—Eicbbaum-féle tant én tévtannak minősítem, mely bennün' két a zseni lényegének megismerésében sokkal inkább hátráltatott, semmint elősegített. A lángész tehát nem pcychiatriai kérdés; ha iángész és elmebaj egymás mellett fennforognak. úgy a kérdés mindig az, hogy milyen viszonyban állanak egymáshoz; lehet hogy semmilyenben, lehet, hogy inkább hátráltatóban és csak költők és képzőművészek esetében lehet az elmebaj olykor színező, lendítő hatással, de semmiképpen nem hat közre a teremtő munkában, mely egyesegyedül a természetadta nagy képesség szüleménye. Befejezésül szólnék teljes rövidséggel a zseni társadalmi jelentőségéről, melyet az eu- genitikusok merőben ellentétes szemszögből ítéltek meg. Nem kisebb ember, mint a No- bel-dijas kémikus, Ostwald volt az, aki már 30—35 év előtt hangoztatta a zseni tenyésztés vélt nagy fontosságát. Ezzel ellentétben ugyancsak Németországban a zseni létezését egyenesen nem kívánatosnak mondta Rudin, a német eugenitikusok vezére, aki szerint az eugenikának nem az a célja, hogy az emberiséget minél tökéletesebbé tegye, hanem csupán az, hogy hibás, korlátolt, beteg egyének létrejöttét akadályozza meg, vagyis az átlag-vidám, jelleme®, tehetséges egyének szaporodását mozdítsa elő. Ä zseni létrejötte pedig egyenesen megakadályozandó, mert benne olykor psychopathiás vonások mutatkozhatnak és így Rüdin szerint bárha önma gában véve fájlalandó ilyen egyének kiiktatása, de a nép, a faj, sőt az emberiség szempontjából veszteségnek nem tekinthető. Mint a közelmúltban megjegyeztem, Rüdinnek ez az állásfoglalása nem csupán egyoldalit ha nem egyenesen emberiségellenes, mert a zseninek — mint fentebb említők — megvan a határozott rendeltetése az emberiségre nézve; ez abban áll, hogy a zseni munkája szolgálja az emberiség haladását, további emelkedését, szemben az átlagmunkások működésével, mely az emberiség fenntartója. Zseui nélkül az emberiség haladása fennakadna Persze más kérdés, hogy a zsenitenyésztés kérdése egyáltalában megoldható-e? Nézetem szerint ez a természetnek szuverén munkába, melybe az ember ne kontárkodjék bele. Hogy milyen kicsi az ember akarata a nagy természetnek munkájához képest, azt azzni világíthatjuk meg, ha népes zsenicsaládokban figyeljük meg, hány gyermekben jelentkezik a nagy tehetség. Bach János Sebestyénnek 11 fia közül az első és második, továbbá a kilencedik és tizenegyedik voltak zeneileg kiválók, a többi 7 gyermek nem. E tényben ránk nézve a természetnek előttünk ismeretlen feltételekkel dolgozó munkája tűnik ki; hiszen nem tudjuk megmondani, hogy a többi fiú miért nasn örökölte az apai nagy tehetséget és viszont éppen az első kettő és az utolsó 3 közül kettő. Az irodalom mint nemzeti létforma vő készségéből és erejéből. Ha mar most az erdélyi irodalom jövőjét nézzük, azt kell megállapítanunk, bogy ez a jövendő attól függ, bogy menynyire tud a nemzeti élet létformája maradni és mennyire tudja a tiszta irodalom esztétikai követelményeit és a nemes emberi szellemiség parancsát az erdélyi sajátosságokkal való egységben úgy megvalósítani, hogy résztvegyen a nemzeti életért való felelősségben. Az irodalom akkor marad nemzeti létforma, ha a nemzeti élet egészéért való felelősség áthatja minden mondanivalóját. Ha részt tud venni abban a szükségben és gondban, amelyben a nemzet él és szenved; ha hevülni tud azokért az erkölcsi eszményekért, amelyeket a nemzeti élet alkotott történeti fejlődése folyamán, ha annak a nemzet-kép-' nek a tükrében nézi és értékeli igazságait, amely az egész nemzeti közösséget vezeti. A nemzet fogalma itt természetesen csakis etikai tartalmú fogalom, tehát távol áll az erdélyi magyar nemzet-képtől mindennemű faji kizárólagosság és túlzás. A nemzet-kép ugyanis sohasem adottság, hanem mindig csak követelmény, „kell4", vagy megvalósítandó eszmény. Har a „nemzetnek“ ezt az értéktani jelentését! elhomályosítjuk és elveszítjük, úgy gyujo tő fogalma lesz az a legkülönbözőbb tűr-' sadalmi és politikai képzeteknek, amely* az egyes korok és idők hangulata és szeszélye szerint változik és nem biztositja a folyamatos nemzeti szellemi fejlődést.' Ha igy nézzük a nemzet fogalmát, úgy talán tisztábban áll előttünk az a fenti követelmény, amely szerint az irodalomnak nem elég, hogy csak magyar nyelvű legyen, még az sem elég, hogy magyar- tárgyú legyen, hanem olyannak kell lennie, amely hathatósan hozzájárul ennek a történetileg kialakult nemzetképnek a további alakításához, tisztázásához; ahhoz, hogy az valóban élesen kimetszett pecsétje legyen annak a közösségnek, amely ma-1 gában az irodalomban benne él, mint az éltető vér, abban kering. Ha az erdélyi magyar irodalom a sajá-^ tos nemzeti létének ezt az élesen kimetszett pecsétjét nem tudja ráütni minden alkotására, akkor nincs létjogosultsága. Amiképpen a puszta ember, a „csak“-( ember, csak elvontság, tehát nem valós ember, úgy az irodalom, a „csak“-iroda- lom nem irodalom, hanem élettelen, ködbevesző csinálmány. Az ember nem az általános puszta semmibe teremtetett bele, hanem beleteremtetett egy nyelvközösségbe, egy népközösségbe, egy szellemközüs- ségbe s csak ezek a határozmányok teszik valós, élő emberré, úgy az irodalom sem születhetik általánosságból, hanem merő sajátosságból és nem az elmosódott általánossághoz szól, hanem ahhoz a közösséghez, amelynek élő és éltető része. Mindezek után arra a végső következtetésre kell jutnunk, hogy értelmetlen beszéd az, amely tagadja a transzilvánizmust irodalmi vonatkozásban. Az ilyen beszédet az az egyénieskedés diktálja, amely azt akarja magával elhitetni, hogy ő, mint ember, valahol a Holdban született, hogy ő magára nézve van, hogy önmagának önmaga a célja, mintha önmagán kiviil semmi sem lenne s ő maga úgy' áll a világban, mint egy magános szürke gém a Maros-parton. Az irodalomra nézve létfeltétel, hogy a nemzeti lét formája legyen. A forma alatt itt az életnek nem a külső keretét értjük, hanem azt, amit Aristoteles értett alatta. A forma tulajdonképpen az a belső alkat, amely a külső kibontakozásban folytonosan megvalósul, amely készteti, ingerli az egész nemzet-szervezetet s növekedését és kiterjedését biztositja. Ha az irodalom ilyen nemzeti létformának tudja és érzi magát, úgy él és virágzik, különben csődbe jut. Mi bizunk benne, hogy az erdélyi magyar irodalom nem fog csődbe jutni, mert minden csábi tás ellenére, diadalmasan fog megállani az erdélyi magyar nemzeti közösségben, amelyben különben is gyökerezik s ezt kész mindenha megvallani és ezért kész mindenkoron a felelősséget vállalni is. Pásztorlúzu). Irtat TAVASZI!SÁNDOR Ma már történeti tárgyilagossággal állapíthatjuk meg, hogy az erdélyi irodalom amilyen mértékben távolodott hősi korától, olyan mértékben veszített abból a majdnem kizárólagosan uralkodó helyzetéből, amelyet különösen a huszas évek folyamán az erdélyi magyar szellemi életben elfoglalt Volt idő, amikor az irodal- rniság szelleme minden érdeklődést magának foglalt le, amikor ékes himes szelleme végighullámzott az egész erdélyi magyar szellemi életen. Mindent átfogott, mindenüvé beivódott, minden vonatkozásban érvényesült. Politikai, társadalmi parancs, épitő és nevelő tényező, misszió akart és tudott lenni, majdnem kizárólagos értelemben. Erőteljes, izmos növekedésében azzal az igénnyel lépett fel, hogy az erdélyi magyarság életében az övé minden hatalom és dicsőség. Az erdélyi irodalomnak ez a rendkívül terjeszkedő akarata nem volt kicsinált dolog, hanem részben a válságos forduló által előidézett viszonyokból következett, de főképpen abból az erőteljes alkotó erő- bői, amely akkor duzzadtan fennállott és amely szükségképpeniséggel érvényesülni akart és kifejezést keresett. Az erdélyi magyar szellem minden belső tartalmát, a religiosumot, a politikumot, a logikumot, az etikumot és főképpen az esztétikumot abban a korban mind az irodalomban élte ki. Ez volt az erdélyi irodalomnak nemcsak a hősi kora, de a cselekvő irodahnl- ság kora is. Mert valóban cselekedett is ez az irodalom, amikor felderítette a le- verten búsongó kedélyeket, kedvet ébresztett az uj életre, nyitogatta a szellemi látást a sötétségbe borult jövendő felé, hevített és lelkesített, indítást adott uj tervekre és életberendezésre. Ez mind cselekvő akarat volt, amely az irodalmiság- ból következett, mint édes gyümölcs, amelyet az erdélyi magyarság sohasem fog tudni kellőképpen meghálálni. Az irodalom itt valóban nemzeti létforma volt. Vájjon csak volt és vájjon mi történt közben, hogy ma az irodalomnak ezt a nagyszerű korát a mult méretébe helyeztük át? A nemzeti létért való küzdelem nem szűnt meg, sőt kiterjedtebbé vált. Ma már nem lehet csupán egy ponton védeni a nemzeti létezést. Akkor még a nemzeti akarat, az élniakarás magát összeszedetten egy volt. Azután megindult a különböző életkörök szerint egy természetes szétfejlés. A politikai, a gazdasági, a társadalmi, hitvallási, sőt a tudományos akarat mind kezdte kialakítani a maga külön életkorét, mégha mind a mai napig gyöngén és erőtlenül is és megkezdte külön- kiilön való szervezkedését és létfenntartását. így az irodalom is a magáét. Ezzel a szélfejlődéssel az irodalom hatásköre szűkült, vezetőszerepéből sokat veszített, de viszont irodalmiságában sokat is tisztult, mert értékmérője mind jobban megközelítette az esztétikai követelményt. A szétfejlődés azonban nem állott meg az egyetemes szellemi életben, hanem magán az irodalmon belül is megindult s a különböző egyéni szíriek kezdtek mind jobban és élénkebben kitűnni. És mégis az erdélyi irodalom a külső egységét nemcsak megőrizte, de még tömörebbé is tette, anélkül, hogy kizárólagosan egy mintát kényszeritett volna reá az irodalomra. Hogy ez igy történt, ez a vécsi helikoni munkaközösség nagy érdeme. Azonban, ha ezt a belső történeti fejlődést tovább kisérjük, meg kell látnunk, hogy részint a szétfejlődésnek, a sajátosságok feltűnésének, részint pedig a tiszta irodalmiság követelményének a következtében az erdélyi irodalom sokat veszített abbéi a cselekvő természetéből és hatásából, amely korábban jellemezte. Az egyéni színek hangsúlyozása és érvényesítése következtében az irodalom, mint nemzeti létforma meglazult. Már nem volt annyira lömöritett, a közösségvállalása meggyengült Hozzájárult ehhez a folyamathoz, sőt nagy lökést adott ennek az a tény, hogy íróink javarésze már nem Erdély részére irt, hanem a határokon tuli magyar olvasóknak, tehát már nem az erdélyi szellemi igényeket és szükségeket tartotta szem előtt, hanem a kívül lévőket. Természetes tehát, hogy veszítenie kellett cselekBSnBDjj FALU JÓZSEF ATTILA VERSE Mint egy tányér krumplipaprikás lassan gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska. rA vadzab, ki kardot vont elő, fejét mélyen lehajtja. Most a dicsőség és az erő a repedt pajta ... Itt is, ott is karcsú füst — remény •— tűnődni, merre szálljon, áll kicsit a kémény küszöbén és int a tájon. .. Benne csend van. Mintha valami elhangzott volna csengve. Fontolni lehet, nem hallani. Nincs, csak a csendje. Akácocskát babrál a homály. A fa telt, kicsi keble beléreszket, csöpp sóhaja száll — levegő — lepke. S ahogy földerül az értelem, megérti, hogy itt más szó nem eshetett, mint ami dereng: eke és ásó. S köriilem, mig elfed hallgatag a lágy borongás bokra, ugatások némán hullanak nagy bársonyokra . .. Sző, mert velük szólal a paraszt napnak, esőnek, földnek. Szó, mint szóval mondom én r ’ azt gondos időnek. .. . Lámpát gyújtanak az asszonyok. És erőlködve, rángva, égte röppenne, mint elnyomott lélek, a lángja. Szó, mint csecsemőnek a mosoly. Veregetés a lónak. Szó. De tiszta értelmű, komoly tagja a szónak. El is lobban mind. .. Egy fény a rét. Az anyás hold világa elé nyújtja kövér tenyerét egy bodza-ága. .. . Hallgatom az álmodó falut. Szorongó álmok szállnak: meg-megrebbentik az elaludt árnyú fűszálat. Örök boldogság forrása mos egy rekedt, csorba téglát. Smaragd Buddha-szobrok harmatos gyepben békák. Alszanak az egek, a mezők. Ostorok, csizmák, kések. I e mbok közt a tiszta, tág közök. S a levélverések. SCHAFFER KÁROLY. Alszanak a nyers, nehéz szavú. kiszikkadó parasztok. Dombocskán, mint szívükön a bú. ülök. Virrasztók. J
