Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-08 / 128. szám

toLLB ts Z £K \ magyar »merd könyrc 194 0 június 8. «MŰMmmammm ben testi dolgot. És az egyszerű gondolkodás meggyőzhet bennünket arról, hogy semmisem olyan materialisztikus, mint főképpen a testi sebek számára tartani fenn a borzalmunkat. Az egyetlen egyszerűség, amely számba jöhet: a szivbéli egyszerűség. Ha ezt elveszí­tettük, nem adja vissza többé sem a répa, sem a kaucsuk fehérnemű; csakis1 a könnyek és a rémület és azok a tüzek, amelyek nem olthatok. Ahol megvan a szivbéli egyszerű­ség, nagyon mellékes, hogy egy pár ó-divatu karosszék is ott maradt mellette. Diktáljunk bele egy komplikált előételt az egyszerű öregurha: de ne diktáljunk bele valami egy­szerű előételt, a komplikált cregurba. Amig az emberi társadalom békében hagyja az én belső szellemi területemet, addig én megfe­lelő alázattal fogom tűrni, hogy fizikai terü­leteimen úgy garázdálkodjék, ahogy akar. Be­lenyugszom a szivarozásba. Gyöngéden fogom átölelni a palack burgundit. Alávetem ma­gamat annak is, hogy bérkocsiba üljek. Csak azután e réven megőrizhessem a magam szá­mára a szellemnek azt a sziizi frissességét, amely megdöbbenésekkel és borzalmakkal ör­vendeztet meg bennünket. Nem mondom, hogy a szellemi fris&eséget csakis ezen a mi­dőn lehet megőrizni. Hajlandó vagyok elhin­ni, hogy van más módja is. De én nem kérek abból az egyszerűségből, amelyből hiányzik 3 megdöbbenés, ia félelem és ugyanígy az öröni. Én tudni sem akarok arról az ördögi módon elképzelt gyerekről, aki olyan egy­szerű, hogy nem szeret bábuval játszani. Igazán, mint ‘Sok egyéb dologban, ebben la a gyermek a mi legjobb mesterünk. És a gyermek semmiben sem ölyan igazán gyer­meki és semmiben sem mutatja ki határo­zottabban az egyszerűség egészségesebb rend­jét, mint abban az egy tényben, hogy min­dent egyszerű örömmel fogad, a komplikált dolgokat is. Az a hamis fajtájú természetes­ség mindig azon a különbségen Bvargal, amelv állitólag a természetes és a mesterkélt között fennáll. A magasabbrendü természetesség nem ismeri ezt a különbséget. A gyermekre nézve az almafa vagy a lámpaoszlop egyaránt természetes és egyaránt mesterkélt; azaz, hogy egyik sem természetes, hanem minda- ketto természet fölöt ti. Mert mindakettő nagyszerű és titokzatos. A virág,- mellyel Is­ten megkoszorúzza az egyiket s a láng, amellyel a lámpagyujtó megkoszorúzza a má­sikat, egyaránt a tündérmese aranyvilágából valók. A legmagasabb mező közepén, a legpa­rasztibb gyerek is — tizet teszek egy ellen — lokomotivval játszik. És lokomotiv.ok el­len az egyetlen szellemi és filozófiai ellenve­tésünk nem az, hogy az emberek fizetnek ér­tük, vagy hogy dolgoznak rajtuk, vagy hogy nagyon csúnyára fabrikálják őket, vagy hogy embereket gázolnak el; hanem csakis az, hogy az emberek is nem játszanak velük. A baj ott lappang, hogy- az óraműhöz fűződő gyermekies költészet kivész a? emberekből. Nem az a rossz, hogy nagyon is bámulják a lokomotivot, hanem, hogy nem bámulják eléggé. Nem az a bűn, hogy a lokomotív gé­pies, hanem hogy az emberek gépiesek. Ebben a kérdésben is, mint minden egyéb kérdésben a legfőbb következtetésem oda lyukad ki, hogy nem a szokásaink vagy meg­szokott társadalmi berendezkedésünket ke'-l átalakítani, hanem alapvető világnézetre, fi­lozófiára vagy vallásra van szükségünk. Leg* közvetlenebb gyakorlati céljainkhoz helyes elméletekre volna szükségünk. Szükségünk tan az emberi életnek és az emberi társada­lomnak helyes felfogására; mért ha tűzzel és hévvel és kellő lelkesedéssel élnénk-halnánk ezekért a nagy dolgokért, álékor ipso facto egyszerűen is élnénk a szónak legigazibb és legmélyebb értelmében. A vágy és a veszély egyszerűvé tesz mindenkit. És azok. akik to­lakodó ékesszólással beszélnek minekünk Jaeger tanárról és a bőr pórusairól és Plas- monról és a gyomorfalakról — azokra för- medjünk rá és ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel ráförmedünk a gyerkőcökre és a nagybé liiekre: ..Ne törődjelek azzal, hogy mit fogunk enni, vagy mit fogunk inni, vagy mibe fogunk öltözködni. Mert ezek után a dolgok után vetik magukat a pogányok. De keressétek először az Ur birodalmát és az ő igazságosságát és mindazt a többit el fogjá­tok nyerni.'1 És ezek a megdöbbentő szavak nem csupán rendkiviií jó, gyakorlati elvek, hanem fölötte jó egészségügyi tanácsok. Az egyetlen biztos ut, hogy mindazok a dolgaink a legjobb rendben legyenek: az egészség, az erő, a báj és a szépség — az egyetlen módja, hogy mindezt elérhessük, az, hogy mindig egyébre gondoljunk. Ha egy ember a hetedik mennybe iparkodik, egészen nyugodt lehet a pórusait illetőleg. Ha szekerét a csillagok fe­lé hajtja, ez a munka a legjobb hatással lesz a gyomorfalaira. Mert az, amit „gondolkozás- nak‘‘ nevezünk, az, mire a legjobb modern szó talán az „okoskadás“ már lényegében nem alkalmazható egyszerű és szükséges dol­gokra. Az emberek messzemenő dolgokról kell hogy gondoljanak és okoskodjanak — olyan dolgokról, amelyeknek csak elméleti súlyuk van, amilyen például a Venus-csillag átvonulása. De az olyan gyakorlati dolgokról, mint az egészség, az emberek csakis saját kockázatukra és kárukra okoskodhatnak. Angolból fordította: HEVESI SÁXDOIÚ / BUDAPEST, juniu® hó. A Magyar Szemle kiadásázan, Szektii Gyu­la szerkesztésében jelent meg a karácsonyi könyvpiacon az a mű, mely ..az 1939. év leg­szebb magyar könyve“ kitüntetést kapta meg. Tizenhárom iró, a mai magyar tudó many legnagyobbjainak közös alkotása ez a könyv. Cime: „Mi a magyar?“ Az utóbbi évek hungáriológiai kutatásainak eredmé­nyét adja: az egyes szaktudományok rész­szerinti ismereteit fűzi össze egységes képpé. A feladat, melynek megoldására a kötet irói vállalkoztak, ma európai művelődési di­vat. De lehet, hogy annál több: egyetemesen érzett szükség. A változó idők sodrában ön- tudatositani és kifejezni azt, ami nemzeti lé­nyegünk. Az Idő kérdez ma minden népet: miért vagytok és mit akartok? S hogy erre felelni lehessen, tudni kell azt, hogy mi és ki vagyunk? A „Mi a magyar?“-ról megjelent ismertetések felemlegetik azokat a mai né­met, angol, francia könyveket, melyek ugyan­ebből! az egyetemes szükségérzetből szület­tek. Hogy minálunk milyen várakozás előzte meg a könyvet, annak jellemzésére elég azokra az utóbbi években megjelent köny­vekre utalni, amelyekben költőink, tanuk mányiróink, szaktudósaink igyekeztek meg­rajzolni sorsunk, jellemünk képét, meghatá- rozni küldetésünket és jövőnk útját. A „Mi a Az olvasó érdeklődése kétségtelenül leg­előbb Eckhardt Sándor Írása felé fordul. Minden kis népnek izgató ktidése ez: mit tud rólunk a külföld? és különösképpen mi­ként vélekedik a müveit nyugat? A kérdés jelentőséget nyer azáltal, hogy a feleletet a külföld egyik legalaposabb magyar ismerője, a Pázmány Péter Tudományegyetem francia irodalom professzora adja meg. E külföldi arckép nem a legjobb és távol­ról sem hü. A külföldi vélemények, még a maiak mélyén is ott lappang az az előítélet, amellyel a nyugáti népek nézték a Scythiából (Oroszország déli részéről) egymás után elő­törő keleti hódítókat, akik feldúlták országu­kat, felégették templomaikat és kirabolták városaikat. A gyűlölet és- a félelem Íratja meg Sevillai Izidorra1- a 600. év körűi e szid­ták jellemzését, félig ördögöknek, emberhúst evő, embervért ivó szörnyeknek rajzolva őket. Ez a jellemzés krónikás hagyománnyá lett s a honfoglalás és kalandozások korabeli magyar népet is ilyennek látja a külföld. A nyers-husevés és embervér-ivás általános, egészen a mai történelemkönyvekig ható vád a honfoglaló magyarok ellen. A kereszténnyé lett magyarokról más kép alakul ki, főként amikor a keletre vonuló keresztesek egyes csoportjai tapasztalják en­nek az országnak a keresztény vendégszere­tetét. Az Árpádbázi szentek közül Szent István és különösen Szent Erzsébet nyugaton is általánosan ismert s tiszteletük a magyar­ság becsületét is növeli. Különösen sokat tett e tekintetben az, hogy a gall egyház nagy szentje Szent Márton prnuoniai erede­tű volt. A török előnyomulás híre, az általa kel­tett félelem s az ellene szövetségeket mozgó­sító, hadakat küldő pápai politika a Magyar Birodalomra irányítja a nyugati keresztény­ség figyelmét. Ebben az időben európai köz­tudat az, hogy a magyarság a „kereszténység védőbástyája“. Egykori források hosszú sora bizonyítja, hogy az a szerep, melyet utólag, a mából visszatekintve, Délkeleteurópa min­den népe a magáénak tekint, az akkori nyu­gati felfogás szerint a magyarság küldetése volt. De b ármilyen szép. mégis hálátlan szerep volt ez s a magyar nemzet és ország pusztu­lását eredményezte. A török uralom alól fel­szabadító hadjáratokban résztvevő 80— 100.000 nyugati katona, köztük sok előkelő nemes ur elvadult országot, nyomorult falva­kat látott itten s ha ezt összehasonlította az otthoni nagy építkezésekkel, a barokk kul- ura hatalmas nyugati alkotásaival, a csillogó udvari élettel, az .itteni helyzet magyarázatát a magyar barbárságban látta. A XVII. század végének, a XVIII, századnak a rólunk táp­lált véleménye az, hogy műveltségre alkal­matlan nép vagyunk, sőt még hősiességre is képtelen, hiszen a nyugati keresztény hadse­regeknek kellett innen a törököt kiűzni. A bécsi udvan magyar gyűlölete alakitotta ki ezt a képet és sugározza nyugat felé. A XIX. század eleje, az irodalmi roman­tika uj szint hoz a magyarság jellemzésébe. A bánsági származású Lenau költeményein át ez az irodalmi romantikus tudat felfedezi és számon tartja a pusztát, a csárdát, a magyar parasztot és főképpen a cigányt. Azok az elemek ezek, amelyeket mai napig magyar sajátosságokként tár a világ elé a íté­magyar?“ az utóbbi éveknek e gazdag ma gyarság-irodalmába tagolódik bele, egyfelől mint az eddigi próbálkozások betetőzése, más­felől mint az azokban itt-ott felhangzó egyé­ni jellemzésekkel, „lírai szemlélettel“ széni­ben, a magyar tudomány objektiv válasza. Két bevezető kezdi a kötetet: Ravasz László: „A magyarság“, Babits Mihály: „A magyar jellemről“ cimen értekezik. A könyv tulajdonképpeni tartalma azonban a követke­ző tizenegy tanulmány, a magyarság-tudo­mány egyes szakaiban elért eredmények ősz- szefoglalása. A tizenegy tanulmány: „A ma­gyarság külföldi arcképe“ (Eckhardt Sándor), „A magyar önismeret útja“ (Keresztury De­zső), „Magyar ember, tipus, faj“ (Bartucz La­jos), „Nyelvünk alkata“ Zsiiai Miklós), ,.A magyar stilus“ (Zolnai Béla), „A nagy köl­tők tanuságtétele“ (Farkas Gyula), „Magyar irodalom“ (Kerecsénvi Dezső), „A magyar jelleg a néprajz tükrében“ (Viski Károly), „Magyarság a zenében“ (Kodály Zoltán), „A magyar művészet szelleme“ (Gerevich Tibor) és végül „A magyar jellem történetünkben“ (Szekfü Gyula). E mostani rövid Írásunk s az ezt követő egy-kettőnek az a feladata, hogy e nagy je­lentőségű könyvet, melynek ítéletünk sze­rint, ott kellene lennie minden magyar ér­telmiségi asztalán, népszeriisitsük, tanításait közvetítsük az erdélyi olvasók számára. met film egyik vállfája. A romantika rokon- szenvből fakadó érdeklődése kimélyül az 1848-as szabadságmozgalmak idején, amikor a szabadságharc, „mely világcsoda“, majd a Kossuth nemzedékekre kiható, csodás erejű agitációja nyomán a magyarság úgy él a nyu­gat tudatában, mint a szabadság nemzete. A kiegyezési kor magyarsága azonban a „szabadság nemzete“ erkölcsi magasságából alátaszitva. zsarnok, élösoi és elnyomott nemzetként ismert. Nem vonható kétségbe, hogy minden kor­ban voltak, akik közelebbről és jobban is­mertek minket, de a nagy tömegekben, a köztudatban ez élt felőlünk. Egy minden vo­násában torz kép, mely az idői politikai vi­szonyok szerint változott. A MAGYAR ÖNISMERET ÚTJA A külföldi vélemény talán jobban keserí­tene, ha nem éreznők, hogy népünk rokonta­lan nép lévén, nem más nemzetek szövetsé­ge és támogatása által élt, önereje tartotta meg és küidetéstudata tette naggyá. Jövőnk felöli reménységünk nem a külföldi véle­ményhez igazodik, hanem nemzeti önismere­tünk alapján áll. Keresztury Dezső tanulmánya a megelőző torzképpel szemben világosan mutatja azt, hogy miképpen élt minden történeti korszak­ban a mi kis népünkben nem-nemzet-vol- tunk képe. Nemzeti önismeretünk története nemzeti hivástudatunk gyökereit mutatja és mai tisztázásához segit hozzá. A Mohács előtti magyar öntudat két ösz- szetevője :a keresztény küldetéstudat és a világi hagyomány, meW szittya eredetünket emlegette, az első Írásos emléke önszemléle­tünknek: IV. Béla levele 1252-ből a pápá­hoz, amit akkor irt, amikor uj tatár betörés­től félette az országot. Segélvtkérő levele ar­ra hivatkozik, hogy küzdelmünk az egész nyugat védelméért folyik, mivel „Magyaror­szág a kereszténység keleti védőbástyája“. Ez a küldetéstudat élt a Szent István ala­pította királyságban, melynek századokon át meghatározta az életét a besenyők, kunok, mongolok, a délvidéki bogumilek. majd az oszmán törökök elleni küzdelem. Eredetében nein sajátosan magyar gondolat rejtezik, hi­szen a középkori királyságok Nagy Kárelv óta mindenütt ezt tekintik küldetésüknek: a kereszténység fegyverrel való terjesztését és védőimét. Nemzeti önismeretünk szempontjá­ból azonban jelentős, hogy ez a középkori katolikus eszme uralkodóházunkon át nem­zeti hivatástudatunk formálójává tudott válni. Középkori nemzeti önismeretünk másik té­nyezője az az eredettudat, mely XIII. század beli krónikáinktól Mátyás korabeli történet­írónkig megtalálható s mely a magyarság hun eredetéről szól. A világot biró Attila népe é, utódja a magyar, aki hivatott ugyan annak az uralomnak az átvételére, melyet hires őse birt. Ahogyan a keresztény küldetéstudat Szent István nevéhez kapcsolódik, úgy talál­juk meg e hun-szittya hagyomány, világbiró szándék kiteljesedését Mátyás nagyhatalm1 terveiben. E két szál nem halad egymástól távol, hanem összefonódva: az egyik a to­vább mutató, örök életre vezérlő hivatást, a másik az annak alapját adó földi irapériu- mot hangsúlyozva, együtt adják a Mohács előtti magyar birodalmi öntudatot. Horváth János tanítása nyomán Írja e tanulmány: Szent István és Hunyadi János két nagy áramlás kútfejei, hagyatékuk egymáshoz való viszonyának koronkénti alakulása határozta meg nemzeti öntudatunk tartalmát. A XVI. és XVII. század a „magyar nép zi­vataros századai“, a magyar birodalom szét­bomlásának ideje. A századokban inkáid:, mint valaha, nem szervezet, hanem hit, él*, meny és öntudat kérdése a magyarság. Az egyetemes keresztény küldetéstudat és a nagyra néző birodalmi öntudat nagy változá­son megy át. Még fel-fel hangzik az, hogy népünk a kereszténység paizsa, de e felisme­résben már semmilyen büszke küldetéstucUt nincs benne, hiszen mindenkinek meg kellett látnia, hogy az a nyugat, melyet védelme­zünk, csak szavakban vállalja velünk a kö­zösséget. Nyugatról segítség helyett csak Ígé­ret érkezik, „Nisi verba“ évszázadokon át hangzik mi nálunk ez a szomorú felismerés. Az elhagyottság az alapvető magyar élmény ebben a korban, de egyben ránevelője a ma­gyarságnak arra a gondolatra, hogy az ő küzdelme nem nyugatért, hanem magáért Krisztusért folyik. Amint a szigetvári bős misztériuma mutatta: a török ellen küzdő magyar Krisztus mártirja. Istenért és Isten­nel folyik e kétszázesztendős nemzetemész tő küzdelem. „Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy. Az Atya Istennek bizonv te kedves vagy“ ez a vallási vigasztalás az, ami fenntartja a nemzeti lelket a legnagyobb nyo­morúságok idején is. Elhagyatottság és Krisztusban való hit, harci erény és áldozatosság itt az „édes nemzet“ és „szegény haza“ körül egyesülnek. A magyar hivatás ebben a korban, amikor a legnagyobb Ur, az Isten szolgálatában álló­nak tudja magát csodálatos bölcs helyzetlá­tással tapad a meglevő kevés, az utolsó vég­várak, gyönge erdélyi fejedelemség, az egv- kori birodalom parasztvárosokbrn, falvakban, családokban megmaradt részei védelméhez. A szatmári békétől a világháborúig eltelt két évszázad nemzeti erőinek java a nem­zeti reform müvébe torkollik be. A török háborúk elmúltával eljön az ország számba vételének az ideje s az ország elmaradt voltá. nsk látása felébreszti az „Extra Hungáriám non est vita“ illúziójában tétlenkedő erő­ket. A nyelvében élő nemzet és a nemzetisé­gében élő állam képe az, ami lassan kiraj­zolódik a reform megindítói előtt s vezető­jévé lesz e két évszázados épitő munkának A nemzet nemcsak élmény és adottság eb­ben a fejlődésben, hanem cél és megvalósí­tandó feladat is. A reformnak olyan nemzeti karaktere van, hogy a más párton állókat nemcsak a épülő műből, hanem a magyar­ságból is kirekeszti. A tragédia az, hogy eb­ben az egyetemessé vált reforinhangulatban a józan helyzetismeret felett jelszavak lesz­nek úrrá, az előző századok megtartó erejű valóságérzéke elkopik, a nemzetnevelés és nemzetépité? helyét 49-es emlékekből táp­lálkozó illuzionista szabadságküzdelem foglal ja el. A kiegyezéskori magyarság magát a magyar gondolat, a nyelvében élő nemzeti­ség, a magyar függetlenségi harcok örökösé­nek, egy nagy és boldog fejlődés betetőzésé­nek tudja. Lovass G. András BEUGE STEFAN ZWEIG VERSE Ut ódon és dús paloták a házak, az este nedves, bús fátyol a lóg. A csöndes utakon már zaj se lázad, mint ünnepestéken olyan kopárak, hogy hazamentek már a mulatók. A kapuzárán, a rozsdás kilincsen már nem motoz és nem kopog a kéz, a vén templomtoronynak fénye sincsen, itt minden senyved a ködös kilincsen s a bánat mély mély tengerébe vész. Faiak fülkéjében búsan mereng rád egy porladó és vézna koalák, hallgatva, tiikosan nézt és ha meglát, füledbe súg egy agg, kopott legendát, és elbúslija a ven útiakat, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA \ magprság KűlfiMi archtpc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom