Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-02 / 124. szám
« 194 0 Junius ELLENZÉK n taxm/sena* János Zsigmondy a muzsikáló erdélyi fejedelem Irta: LAKATOS ISTVÁN A magyar zenetörténelem nem mondható gazdagnak régi emlékekben, de amink van, annak tekintélyes része Erdélynek köszönhető. Itt találjuk az első nyomtatott hangjegyeket: Tinódi Cronicájának kottáit Kolozsváron metszették fába 1554--beu, a Hofgreff- nyomdában. Nagyjelentőségiiek ezek a nyomtatott kottafejek közel uégyszázados múltjukon kívül azért is, mert a magyarság nemzet- létéuek legzaklatottabb korszakából valók, a Mohácsot követő harmadik évtizedből, amikor az ország a pusztulás szélén állott. Egyébként a háromfelé tépett országban János Zsigmond fejedelemnek volt legnehezebb a sorsa, mert Erdélyt a veté'kedő osztrák és torok hatalmaktól egyaránt kellett oltalmaznia. A fejedelem, aki Erdélyt a vallásszabadsággal megajándékozta, 1540-ben született, tehát most üljük születésének négyszázéves évfordulóját s már ebből az alkalomból is érdemes szemügyre vennünk a fejedelem zenei kapcsolatait. János Zsigmond neveléséről anyja, Izabella királynő, Fráter Györggyel közösen gondoskodott. A barát kitűnő diplomata volt, de a művészetek iránt kevés érzéket árult el. Mikor a barátot 1551-ben orgyilkosokkal megölették, az ifjú fejedelem tizenegyéves volt. Ettől kezdve nevelését egyedül anyja irányította. Izabella a milánói Sforzákkal állott rokonságban. Müveit, a művészetek iránt érdeklődő egyéniség a királynő, éppen ezért gondoskodott arról, hogy fia megtanuljon olaszul és érdeklődjék a muzsika iránt. János Zsigmondról feljegyezték, hogy már kilencéves korában olyan ügyes a táncban, hogy általános bámulat tárgya. Ebben bizonyára része volt zenei érzékének is. Későbben János Zsigmond nevelésével Csá- ky Mihályt bízták meg; ő Tinódi verseit magyarázta neki és valószinüleg a dallamait is megkedveltette vele. Tinódi meg is énekli a fejedelmet „Erdély históriaijában: Oh ti keresztények mind feltámadjatok, Ezen fejedelmünkért Istent imádjátok, Szent malasztjával szeresse ti királtok, Hogy az pogán kéztől épen maradhassatok. Úgy látszik. Izabella nevelésével az erdélyiek nem voltak megelégedve, mert többet törődött a fiatal király műveltségének fejlesztésével, mint katonai kiképzésével, holott abban az edőben a katonai erényeket és tudományokat előbbrevalónak tartották. János Zsigmond uralkodása valójában csak 1559-ben, anyja halálakor kezdődött. Tizen- kilencéves volt, mikor az uralkodói gondok rászakadtak. Részt kellett vennie a vallásszabadság küzdelmeiben, tojástáncot járt az osztrák és török között, belül pedig .a, szászok és székelyek elégedetlenségével kellett megbirkóznia. Ellenségei 1561-ben felbérelték Hveronimus nevű olasz zentanitóját, hogy lantjába csempészett lőszerrel ölje meg urát. Ez a gálád terv azonban a zenetörténet számára egyebet mond: bizonyítja, hogy a fejedelem lantját gyakran használta. Az olasz zenetanitót és udvari zenészt állítólag Mai* láth Gábor fizette volna meg, hogy a fejedelmet ehegye láb alól. A terv szerencsére nem sikerült. Csodálatos, hogy János Zsigmond annyi súlyos gond közt időt tudott magának szakítani arra is, hogy zenét tanuljon és magát a lanton való játszásban komolyan képezze. Brutus Mihály egykori történetiró azt Írja róla: a zenében olyan járatos volt, hogy a legkitűnőbbekkel versenyzett. Acsády Ignác történetírónk is azt mondja róla, hogy szerette a zenét és udvarába lengyel és olasz énekeseket és muzsikusokat gyűjtött, 5 maga pedig kitünően pengette a lantot. Szamosközi István „Történeti maradványok“ (1566— 1603) cimü müvében úgy jellemzi a fejedelmet, mint zeneértőt és müvészetkedvelőt. Ezt irja róla: „Musicae uero adeo Studiosus fűit, ut organis et psalterijs uel cum eius ar- tis jeritis certaret . . . Litterarum lautem et artium liberalium studia, quibus ingenia ad humanitatem formantur . . .“ Tehát nemcsak kitűnő lantos, de jó orgonás is volt. Kétségtelen, hogy anyja reneszánsz szellemben nevelte és bizonyára gondoskodott róla, hogy az akkor már fejlett olasz muzsikával is megismerkedjék. Az udvarában alkalmazott muzsikusok is azt bizonyitják, hogy a zenélést szívügyének tekintette. János Zsigmond a zeneművészetért többet tett, mint bármelyik előtte uralkpdó magyar király. János Zsigmond udvarában élt az akkori idők egyik legnagyobb lantművésze, a brassói születésű Bakfark Bálint. Beutazta Európát és hírnevet szerzett magának Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, müveit annyira becsülték, hogy kiadásáért vetekedtek. Bakfark, mint gyermek került Szapolyai János budai udvarába, ő taníttatta és képeztette egyik udvari lantosával, A Sza- polyai-háznak élénk diplomáciai összeköttetései voltak Franciaországgal, amit a közös Habsburgellenes magatartás indokolt. Lehetséges, hogy itt kell keresnünk Bakfurk franciaországi utjának okait. Lengyelországba valószinüleg Izabella királyné segítségével került, ki Zsigmond Ágost lengyel királynak volt a buga. A világban való barangolást megunva, mint idős ember került János Zşig- mond udvarába; a zenebarát fejedelem bizonyára örvendezett az Európa-szerte hires lantművésznek. Szívesen látta már csak azért is, mert Bakfark atyjának kegyeltje volt, de a hires muzsikus különben is csak diszére válhatott a gyulafehérvári udvarnak. János Zsigmond Bakfark érdemeit meg is jutalmazta, mert mint Jakab Elek történetírónk „János Zsigmond élete és uralkodása“ cimü müvében mondja: 1570 julius utolján kelt adománylevelében neki ajándékozta a Diód várához tartozó Oláh-Gáld községet Al- sófehérmegyében, minden hozzátartozó ingatlannal: szántófölddel, legelővel, erdővel, heggyel és völggyel, szőlőve, pincével, vizzeL halastóval együtt. Az adományozás indokait a fejedelem igv magyarázza donációs levelében: „E zenészt I. János király lantra való kitűnő tehetségeiért még mint gyermeket ud- udvarába fogadta, muzsikára taníttatta, budai tudóé lanttanitójával sok éven át tökéle(A kémiai intézet egyik folyosója. Közepén ajtó, „Laboratórium“ felírással. Jobbra és balra fogasok, melyekre kabátok és kalapok vannak akasztva. Araikor a függöny felemelkedik, Irén és Endre éppen kiosonnak a laboratóriumból, levetik a fehér munkaköpenyt és öltözködni kezdenek.) ENDRE: Na, hála az Istennek, az asz- szisztens nem vett észre. De siessünk. mert az? a nyomorult Artur minden pillanat- bún a nyakunkon lehet. IRÉN: Milyen filmet nézünk meg? ENDRE: Nem is tudom hirtelen u címet ... de ez nem is fontos ... a Rezben csal; jól filmek mennek. (Lázasan öltözködnek.) ARTUR: (Ő is kisompolyog a laboratóriumból) Alig bírtam kijönni. A laboráns folyton ott állt mellettem. Már féltem, hogy nem is talállak itt titeket. ENDRE: (Kétségbeesett pillantást vált Irénnel, amikor Artúrt meglátja. Ellenséges hangon beszél) És miért féltél e,ttöl olyan nagyon? ARTUR: (Ő is öltözködni kezd) Na hullt.d, hiszen úgy tervezted Irénnel, hogy moziba megyünk! 1 ENDRE: Hát ezt hol hallottad? ARTUR: Hol? Hát a vetítőteremben. Ti a legutolsó padban ültetek és amikor az öreg eloltotta a villanyt, csókolóziatok és közben azt terveztétek, hogy ma megyünk a moziba. IRÉN: (Látja, hogy Endre valami gorombát akar mondani és ezért közbeszól) Enyje, hát hol lehet a kalapom? 1 ENDRE: Nézze csak meg jól a fogason, biztosan ott lesz! (Felkapja a táskáját) Különben is siessünk, mert mindjárt elkésünk. ARTUR: Szóval tényleg megyünk a moziba? ' TiNDRE: (Kétsébeesetten) Mi az, hogy megyünk, te boldogtalan! Mit jelent ez az állandó királyi többes, amit használsz! ARTUR: Ez nem királyi többes. Azt értettem alatta, hogy mi hárman. ENDRE: De nem megyünk hárman, értsd meg, nem hárman megyünk! ARTÚR: Hogyan! Te nem akarsz jönni? I ENDRE: (Törölgeti a homlokát.) IRÉN: (Eddig a kalapját kereste) Nem kapom a kalapomat . . . most hogy induljak így el? Még az hiányzik, hogy elveszítsem! ENDRE: Dehogy veszíti el. Holnap maid a laboránsnál megkapja, de most jöjjön, mert csak öl percünk van! ' ERÉN: De bizonyisten félek, hogy elkallódott itt valahol! tesilette s anyámnak, Izabella királynénak is kedves .lantosa volt. Ezután Olasz-, Francia- és Németországot, s szinte egész Európát bejárván és sok fejedelemnek udvarában megfordulván, a zeneművészek helybenhagyását és bécsülését kiérdemelte cs 6ok lejedelemtől jutalmat nyert, sőt a római császár őt udvarába hívta, de ő hozzánk tért vissza (t. i. Erdélybe), hogy hűségét megmutassa s országunkat, hazáját életéig szolgálja“. Bakfark nemesi cimere felett a Szapolvaiak cimere látható. Nagy dolog volt ez az 1500-as évek derekán, mikor Erdélyben a muzsikát még senki nem vette komolyan. Itt akadt egy olyan fejedelem, aki nemcsak hogy maga muzsikált’ hanem muzsikusokat tartott udvarában, sőt az érdemeseket nemesi rangra emelte és adományokkal jutamazta. Még csak Bethlen Gábor erdélyi fejedelem vetekedett a zeneművészet iránti áldozatkészség és érdeklődés dolgában János Zsigmonddal. Ha a sors különös akaratából fiatalon, 31 éves korában meg nem hal. ki tudja, mennyivel gazdagabb lehetne Erdély zentörténete, milyen nagyszerű zenei életet varázsolhatott volna maga köré. A zene olyan mély gyökereket verhetett volna földünkön, hogy ma büszkén tekinthetnénk zenei múltúnkra. Halála után Bakfark Bálint, mint öreg ember, elvándorolt Erdélyből Olaszországba, bizonyosan azért, mert érezte, hogy a muzsikáló fejedelem elhunytával semmi keresnivalója sincs Erdélyben. („Pásztortűz“, 1940. IV.) ARTUR: (Vigyorogva) Szerezzek egy kellemes meglepetést? ENDRE: Hagyj békében minket! (Á karjánál fogva huzza Irént). Jöjjön már, kezdődik a film. • ARTUR: (Benyúl az aktatáskájába és diadalmasan kiemel egy női kalapot) Ni, mi van itt?. "■ * IRÉN: A kalapom! Hogy került ez magához? 1 ENDRE: (Nagyon dühös) Te is nem tudtál hamarabb szólni, hogy a kalap nálad van! Miért dugtad el? ARTUR: (Ártatlanul) Hogy nélkülem ne szökjetek meg. ENDRE: '(Magánkívül) Hülye . . . hülye . . nagy há-val... ARTUR: (Csodálkozva) Micsoda? ENDRE: Elefánt! . . . Ostoba elefánt!... ARTÚR: Miért mondod nekem pont azt. hogy elefánt? • ENDRE: Mert mindig ott vagy, ahol semmi keresnivalód sincs!... Mert a vetítőtől emben oda állsz a hátunk mögé, amikor mindenki tudja, hogy mi ott csóko- lózni szoktunk... szóval indiszkrét vagy... mint egy elefánt! IRÉN: (Közben feltette a kalapját) Most már ne veszekedjék, hanem jöjjön, mert tényleg elkésünk! (Huzza Endrét). ENDRE: (Idegességében rákiált) Várjon egy percet, hogy mondjam meg végre a véleményemet . . . IRÉN: Mit ordít rám. mint egy sakál’ Ahelyett, hogy örvendene, hogy megyek magával a moziba, rám kiabál! ENDRE: Micsoda? Még maga áll az erdő felé? Hát nem maga miatt késtünk el tulajdonképpen? Miért nem vigyázott a kalapjára? IRÉN: Miattam? Na halljunk oda, hát tehetek én arról, hogy Artur eldugta a kőlapomat? Magának kellett volna rá vigyáznia, ha velem akar a moziba menni! ENDRE: (Fogja a fejét) Hallatlan! Hát hogy jövök én ahhoz, hogy pont a maga kalapjára vigyázzak, amelyik ráadásul nem is tetszik nekem! IRÉN: (Felszisszen) Még sérteget is? Hát ha magának nem tetszik a kalapom, én nagyon szívesen itt maradok az órán... (Kezeli levetni a kabátját). ARTÚR: De miért veszekedtek, öregem? Az egész hecc nem érdemel kél szónál többet! ENDRE: (Reátámad) Még te beszélsz? Mimién baj csak érted van. te hülye! ÍREN: Csuk ne sértegesse Artúrt is. Mindenesetre, egy kis jó modort tanulhatna tőle! ARTUR: Persze, ne izgasd magad, öregem. egy ilyen semmiségért. Csillapodj le kissé és azután megyünk szépen a moziba! ENDRE: (Már csak dadogni tud) Hogy meg én csillapodjam le... le, magyarázol nekem... és azután megyünk... hogy is bírom ezt idegekkel! IRÉN: (Hűvösen) Ha magának nincs kedve jönni, akkor nem is erőltetjük. Kimegyek Artúrral. (Karonfogja Artúrt.) Jöjjön, még úgyis csak az előjáték pereg! ARTUR: Hát kérlek szépen, altkor mi megyünk. Igazán sajnálom, hogy nem tartasz velünk, pedig számítottunk rád. ENDRE: (Irénhez) Ezt aztán szépen elintézte, mondhatom. Már úgy veszem észre, hogy én kezdek felesleges lenni ezért a mafláért! IREN: Artur nem is olyan nagyon ma fia! ENDRE: Nem? Hát nem maga mondta a múltkor, hogy az ilyen maflát ketrecbe kellene zárni? ARTUR: (Megdöbbenve néz Irénre). IRÉN: (Hevesen. Látszik rajta, bogy hazudik.) Nem is igy mondtam . . ENDRE: De bi zony pontosan igy mondta. Még pedig akkor, amikor Artur eljött velünk a ligetbe sétálni. ARTÚR: (Panaszosan) Mit mondott rólam, Irénke? ENDRE: (Kajánul) Azt, hogy olyan mafla vagy . . . íREN: (Közbevág) Nem is igy akartam mondani, csak már olyan kellemetlen volt . . ARTUR: Mi volt kellemetlen? ENDRE: Hallod? Kellemetlen volt Irénnek, hogy egész délután a nyakunkon lógtál! ÍREN: De nem ezt akartam mon Jani... ARTÚR: Magának kellemetlen, ha együtt vagyunk? IRÉN: (Lázasan magyarázkodik) Nem is az volt a kellemetlen, hogy csak éppen ott volt, hanem az, hogy... (Már a dühös sírással küzd. Hirtelen a két fiilére szorítja a kezét és kitör) Unom. unom ezt az egész . . . ARTUR: (Megdöbbenve) Engem? ENDRE: (Már csaknem vidáman Îngerii őket) Hallod? Un téged! ARTUR: (Méltatlankodva) Pedig hűt azt igazán nem lehet mondani, hogy unalmas vagyok. Mert ha valaki jó társalgó, én igazán az vagyok! IRÉN: (Eddig sirt, de most hirtelen felkapja a fejét) Micsoda maga? ARTUR: Jó társalgó! IRÉN: (összeszoritja a fogát) Micsoda? Jó társalgó? Egy hangot nem tud hiadni egy délutánon át és még art meri mondani. hogy jó társalgó? ARTUR: Hát mi vagyok? JRÉN: (Mérgében kiszalad a száján) Egy mafla! ARTUR: (Megdöbbenve) Szóval, mégis igaz, amit Endre mondott? ENDRE: Na látod! ! IRÉN: (Toporzékolni kezd, amikor észreveszi, hogy szaván fogták. Valósággal nekiugrik Artúrnak) És ha igaz, rni köze hozzá? Mert persze, hogy igaz! Magánál nagyobb maflát még nem láttam! ENDRE: Tűröd, hogy sértegessen? ARTUR: (Fenyegetően) Dehogy tűröm! (Látszik rajta, hogy fél a lány hirtelen kezétől) Mindjárt úgy itt hagyom! ENDRE: (Alig birja visszatartani az uj- jongást) Az lesz a leghelyesebb... nehogy elindulj vele... hagyd itt faképnél... ARTUR: Nekem mondod? (Dühösen felkapja a táskáját) Hát mi vagyok én, hogy egy csomó sértést lenyeljek, amikor éppen áldozatot akartam hozni, hogy elmenjek vele a moziba... (Elvonul). (Néhány másodpercig csend van. Csak Irén szipogása hallatszik. Endre pedig azzal foglalkozik, hogy visszatartsa a kacagását ) ENDRE: (Kaján arccal, de roppant gyöngéden odamegy Irénhez és megsimo- gat ja) Szegény kicsikém, az a boldogtalan bizony nagyon felbosszantotta magát! IRÉN: (Olyan mozdulatot tesz. mintha nyakon akarná cserditeni Endrét. De amikor meglátja a fiú arcát, megáll a keze. Endre elneveti magát, mire a lány is kényszeredetten mosolyog. Endre mind jobban és jobban kacag, lassanként Irén is teljesen feloldódik és a végén össze- ölelkezve, hatalmasan hahotáznak.) ENDRE: (Hirtelen felkapja a kezét és megnézi a karóráját) Siessünk, mert éppen most van vége a híradónak! . . (Fel kapják az aktatáskákat és elrohannak.) (FÜGGÖNY) LŐRINCZI LÁSZLÓ: ^HARMADIK
