Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-02 / 124. szám

12

HMM

ELLENZÉK

194 0 I a a Iu t 2.

mmmhm

ASZTALOS ISTVÁN:

jutott eszébe. Aztán (tokáig hallgatott, cvak lefekvén előtt o/ólult meg HÓhijtva:

TAVASZI FOLTOK

Biza nehezen éltek a kicsi házban. A tavasz ugyan elkezdődött, a napnak ereje lett, hogy rongyokba szakadt tőle a hó. de ha meg is kevesedett a kicsi asszony fagondja, meg- szaporitotta azt újra egyéb.

Télen, lia lyukas is a lábbeli, sok kapcával még el lehet hordani. De loes-pocs időben már bajosan. A Sandri csizmája pedig lyukas volt olyan, hogy csak szörcsögött vele ide-oda. Neki a lábán is ment szét a cipő. még jó, bogy a jegyzőné Ígért neki egy párat. Aztán Andrással! is megakadt nagyon. Annak már a suszter is visszaküldte a bakancsát, hogy — ..Azon már Isten sem segít, nemhogy ő.“

Ez már baj volt, de nagy. Hire jött, hogy mehetne csemete ültetni nemsokára. így meg hogy menjen.

Egy hétig lótott-utott, mig valahogy cipőt kerített annak. A biró vejétől szerezte. Annál meghalt a kicsi szolga, megrugta a ló, s árva létére gazdájára maradt az ünneplő bakancsa.

Négy napját adta el érte Kicsi Kati, de megérte. Ügyes bakancsok voltak, még szeggel is ki voltak rakva szép sorjába. Sandri csak nézte, mikor felhúzta András.

Nézte-nézte, aztán csak kiment a színbe.

Az anyja utána ment, hogy mit csinálhat ott kint. Hát sirva kapta a szin falának dőlve.

— Ne sirj bolond, sze lesz neked is — sajnálta meg anyásán.

— Mindig csak Andrásnak igen — sirta az hüppögve. — Nekem csak ezek — mutatott a szürcsögő csizmákra. — Mert összevágom az egészet — borult neki újra a színnek.

Alig tudta az anyja valahogy lecsendesi- teni.

— Kéritek neked is, ne bőgj — vigasztalta. — Éppen olyat, ne félj.

— De szegeset?

— Azt, azt.

Nagyot sóhajtott Sandri, aztán bement az

anyjával.

Bent egy darabig még szipogott, aztán vékony drótot kerített, ő tudja honnan, lehúzta és összedrótozta a csizmáit, hogy egy hétig járhatott vele baj nélkül. Akkor aztán újra kesergett bánatosan, mikor a keresztapja is náluk volt.

Az hallgatta egy darabig s akkor csak megkérdezte:

— Akarod, hogy cipőd legyen?

Hogyne akarta volna.

— Na menj és fogdossál békát — biztatta. — Vágd le a lábukat s adja el anyád. Megveszik a városba ,ne félj. A fél cigányia abból él ilyenkor Most van a divatja — magyarázta.

ügy leültette Sandri szivében a reményt, hogy alig várta az a másnapot.

Eljött az is.

Akkor iskola után neki a készülődésnek.

Elészedett egy nagy-nagy kést, meg a ge- reblyét. Aztán hivni kezdte Andrást, hogy nem menne el vele béka fogni.

Dehogy akart az — ő nem cigány — mondta. De hogy az anyja is mind küldte, Sandri meg már bőgni is neki kezdett, elindult hát ő is. f

Szép idő volt aznap, igazi tavasz. A fó melegre bujt elő a zöld, mintha csak húznák. Sandriék kerülgették a patakot. Volt viz elég, csak béka nem. Megunták hamar s kimentek a rétre. Ott aztán leltek eleget. A mező árka- gödre tele volt velük. Csak gereblyézték meg a viz fenekét s lett mit fogdossanak egysze- libe. Mem győzték biztatni egymást, összefogtak annyit, hogy alig vitték el a zsákot. Akkor ki az erdő szélre, hogy hol egy jó csutak. Lett hóhérkodás. Nemsokára mind csak fél béka meredezett rájuk. De olyan csúnyán, hogy András taposni is elkezdte őket, hogy ne mind nézzenek.

Aztán mehettek haza. Volt békaláb elég. Félig telt otthon a veder.

Na mentek is, Sandri vitte a zsákot, András a gerehlyét. Sandri maradozott el mindegyre. Ki-kibujt csizmájából a lába s azt mind igazgatta. '

András mérgelődött hátra. — Gyere már te, itt hagylak — fenyegette. S u végén csak- ugyan ott hagyta.

Bántu is Sandri — menjék, jó, hogy van béka — gondolta.

Még szusszant is egyet-egyet az aszalónál.

Onnan aztán már indult volna tovább, mikor csak hullja, hogy valami kutyakölyök nyi- vog, de nyivog: letette hamar a zsákot, hogy vájjon hol nyivoghat. Nézegetett kereken, de mindent látott, csak kutyát nem. Elindult hát a füle után. Az éppen az aszalóhoz vitte. Ott volt, ami vinnyogott. Egy kis fehér, kamasz kutyakölyök. Cövekfélét vertek a földbe és ahhoz kötötték ki, egy akkora nagy rossz kötéllel, hogy a fejét alig tudta emelni tőle. Hogy dögleni vihették oda s nem az aszalót őrizni, az biztos.

Sandri csak nézte, a kutya is őtet. Egyikük sem tudta, hogy most mit csináljon. A kutya ugyan tudta volna, csakhát meg volt kötözve.

— Na, te szegény — mondta végül Sandri. Avval megkerülte lassan a kutyát. Az is meg a helyet maga körül.

Sandri még közelébb óvatoskodott, a kutya reszketett, úgy félt.

— Kucika ne . . . — mutatta Sandri két ujját barátságosan.

A kutya is a fogát, aztán vinnyogni kezdett.

A másik nézte tanácstalanul.

— Eloldlak, aztán menjél — gondolta végül s odabátorkodott.

Bogozni kezdte a nagy fene csomót, ami nehezen oldódott. A kutya gyámoltalanul öntözte maga alatt a földet s alig érezte a nya- kát szabadnak, iparkodott férébb a fiú mellől. Gyenge volt, hogy csak fonta magát düle- dezve.

Sandri nézte nagy sajnálkozva. Aztán indult, hogy menjen, de mindegyre visszatekingetett a kutya felé.

Az a hasára feküdve figyelt utána, erőtlenül.

— Megdöglik, hiába oldta el — gondolta Sandri. — Kucika ne — kiáltotta vissza hirtelen.

A kutya fel is tápászkodott s indult feléje, de öt lépésnyire tőle megállt bizalmatlanul és leült a farkára bágyadtan.

Sandri megsajnálta végkép. — Gyere na, gyere — csalogatta megint. — Enni kapsz, gyere . . .

A kutya ment tiz lépést, aztán újra leült.

Sandri hiába füttyentett neki, nem mozdult. Hívogatta egy darabig, a végén hátra került s a csizmáival is lökdösni kezdte. A kutya akkor felállt s újra ment egy darabot.

így vesződött vele sokáig. De haza vitte.

— Kutyánk van édesanyám -— újságolta.

— De adjon valamit enni neki, mert éhes, hogy jaj!

András megnézte, aztán kiabálni kezdte, hogy minek nekik kutya — egy ilyen nyavalyára — mondta. „

A kicsi asszony is azon volt, de Sandri nem hagyta a kutyáját, Andrásnak is neki ment.

— Hagyj annak békit te, mert . . .

Becipelte a színbe és puliszkát vitt oda

neki. Babusgatta, kúrálta s mind kiálthatta az anyja, alig is akart lefeküdni.

Mikor meg már rég lefeküdtek, egyszer csak arra riad a kicsi asszony, hogy mászik Sandrika le az ágyból, aztán megy kifelé nagy csendesen.

— Hová mész te, hová?

— Csak ide ki, né — rezzent meg a fiú.

— Hová ki?

Az hallgatott.

— Beszélj te!

Akkor megszólalt.

— Édesanyám, nem ereszti, hogy béhozzam?

— Mit te? — képedt el az anyja.

— A kutyámat.

— Bolond vagy!

— Megöli a hideg, igen.

— Öli a nyavaját, ne félj te attól.

Hallgattak egy jó darabig.

— Édesanyám — kezdte újra Sandri.

................. 9

— Behozom.

— Tiszta bolond vagy! — fordult falnak anvja a nyikorgós ágyban.

Sandri ki hamar.

Aztán csak motoszkált befelé. Mellette a kutya. Szigorúan beparancsoha a fütő alá, elrendezte, valami rongyot is dugott oda neki, aztán lefeküdt elégedetten.

— Fene a kutyádat — morgott dühösen András. — Nem hagyja az embert auidni . . . Hadd el csak, mert holnap. . . » .' “

Sandri hallgatott óvatosan. Dehogy szólt volna egyet is.

Igv aztán megkutyásodtak.

Heggel alig virradt, Sandri már fent dider* gélt u kutyája körül. Etetgette, lupogatta nagy szeretettel. Az unyja nem győzte szidni, András meg csúfolni.

__ Tégy szalagot neki — biztotta.

Sandri elengedte a füle mellett.

András végre is abbahagyta a csúfolódást, de félszeme mindig a kutyán volt. Végül nagy csodára ő is odavetett egy darab puliszkát

kegyesen.

A kutya nyájasan csóválta farkát a egyből

lenyelte.

— Hogy eszik hé — büszkélkedett Sandri.

— Nem csúf kutyácska — ismerte el végre András is. — Aztán minek hívod? — kérdezte.

Sandri megakadt. — Tényleg na, minek is hija — törte az eszét. — Burkus!, — ugrott ki belőle hirtelen a szó. — Burkus.

— Jó név, — bólogatott András. — Burkus ne, — pattintott a kutya felé.

Figyelt az rögtön, mint aki megértette. És nemsokára már úgy szaglászott ide-oda, mint aki otthon van.

Azok nézték nagy örömmel.

A kiesi asszony meg készült indulni, eladni a békát. Sandri vele ment a faluig s az iskola előtt kétszer is utána kiáltott. — De szegeset hozzon édesanyám, szegeset . . .

Aztán még az iskolába is mind az anyja jár az eszébe. — Biztos nem szegeset hoz — kesergett előre — csak Andrásnak mindent

— lázadozott magában.

Hirtelen simítást érzett a fején. Laci tanító ur állt mellette. — Mi baj van fiuka? — kérdezte komolyan — te figyelni is szoktál.

Sandri felállt szégyenkezve s hallgatott pislogva.

— Min gondolkoztál? Mondd meg hamar

— unszolta a tanító.

Sandri nyekergett pirosra gyuKa. — Azt, hogy . . hogy szegeset hoz-e édesanyám.

— Mit? — hökkent meg a tanító.

— Bakancsot — nézett rá Sandri.

Laci tanító hirtelen a fiú csizmájára nézett.

— Biztosan szegeset — mondta s újra megsimogatta a Sandri fejét. — Holnap megmutatod nekem is, jó?

— Jó — suttogta Sandri és leült boldogan. De ezután is nehezen telt neki a délelőtt s

a délután még nehezebben.

András elment valahová Burkussal együtt, őt a tanulás se fogta, mindegyre kiállt a kapuba és leste az utat.

De mind leshette. Este sötétig színét se látta az anyjának. András az hamarább hazajött, a Burkus is vele. A disznó kutya éppen csak hogy farkat csóvált Sandrinak, mind András után kondorgott. Nagy barátságba lett avval. Sandrit a méreg ölte meg érte. András csak kacagta. Majd hogy össze nem vesztek a kutya miatt.

Végre megérkezett az anyjuk is. El volt fáradva. hogy csak leült. — A fene ette volna meg a békátokat.

Sandri izgatottan vizsgálta a motyót, ami az üres veder mellett puposodott.

— Szegeset hozott édesanyám? — kérdezte nagy bizalmatlanul.

Az anyja válasz helyet Andráshoz fordult.

— Volt itt keresztapátok? . . . Bolonditsa az embert . . . Kell is azoknak béka. Az^ mondták, ilyenkor már nem jó... Alig adtam el néhányat, a többit kiöntöttem a nyavajá- ba. A fiára nézett lopva.

Sandrika még mindig nem értette az anyját. — Tudtam, hogy nem szegeset hoz, tudtam — kezdte panaszosan. — Hol van, hadd lám — ment neki a motyónak.

Az anyja elkapta előle. —■ Ne járj avval, nincs ott semmi . . . Hogyne, mind cipőn jár az eszem, mikor nincs mit bedugni . . . Alig tudtam ezt a kicsit is — csataráit védekezve és valami kenyeret pakolt ki, meg szalonna- félét.

Csend lett, nagyon is csend. Végül Sandri megnyikant és menni kezdett az ajtó felé.

András megsajnálta. Eléje állt hamar. — Hadd el na. inkább oda adom az enyémeket — mondta ki hirtelen, de meg is bánhatta, hogy mondta, mert utána tette — csak neked nagyok ejsze.

Sandri nem válaszolt, mind kerülgette, lök- döste félre, hogy hagyja őt békén.

—- Ne izélj na, ne izéij . . . — nyúlt utána az anvja is. — Lesz neked is, kéritek... Bizony Isten! — Ígérgette.

— Eresszen — rángatta magát Sandri. -— Eresszen. — És jaj. de nehezen lehetett megvigasztalni. Esész este a fütő mellett gubasz- tott, nvim-nyám módra ette még a szalonnát is, amiből az anyja kínálhatta.

*— Mit mutatok a tanító urnák ig, igen —Legjobb a nyár, hiába, akkor legalább cipő se kell.

—- Kijön az is, hadd el — > igavztalta uz anyja. Megadja az Isten s a cipőt is megadja, valahonnan mindig kikerül.

Tényleg kikerült.

A keresztanyja, Karács Mihályné, Sandri- nak udtu az alig hordott gombos cipőjét. Ő mióta dugudnak a lábai, semmi hasznát nem vehette uzoknak. .Most még szalonnát is adott melléje, hogy kenje be jól, mert ki vannak száradva, hogy annyit bevertek a kasztén ulalt.

Vitte Sandri haza boldogan. Nem látszott azokon semmi, hogy asszonyi cipők. Rövid száruk volt, a sarkuk is jó széles.

Jaj, hogy örvendett. Ötször is bekente őket. Aztán betette az ágy alá, hogy puhuljanak reggelig. Elaludni is alig tudott a nagy örömtől.

Reggel jókor már fent volt. Rúncigálta a nadrágot, hogy húzhassa u cipőket is. Az egyiket megkapta hamar, de a másikat >igy kellett kikotorja a fal mellől.

Jaj, aztán nézhette térden állva, össze volt rágva úgy annak a szára, hogy csak fancsi- kákban fityegett szomorúan.

Sandri kifehéredve térdelt, csak a szája mozgott hangtalanul. Végül neki dőh az ágynak s úgy elkezdett sírni, hogy ijedten ült kukra András is az ágyban.

— Mi van te? — kérdezte a megijedt anyja is. De mind kérdezhette.

András vette észre hamarébb, hogy miért sir. Leszállt ő is, forgatta a cipőt elképedve. Aztán a fütő alá nézett hirtelen.

Ott feküdt a Burkus, karikába tekeregve.

Andrást elfutotta a méreg. — Édesanyám, én összevágom ezt a kutyát.

A kicsi asszony is kiszökött az ágyból, a lerágott cipőre. — Jaj, hogy a nyavaja a kutyátokat veletek együtt, mert a fejeden rontom szét — kapta ki András kezéből a cipőt. — Né te. hogy összerágta, hogy a fene essen a kutyába.

András húzódott előle. — Engem szid, sze ő kerítette, az övé...

— Hogyne az enyém! — sirt fel Sandri rögtön. — Nem elvetted, nem?

— Na eltakarítsátok innen. mert!... mars ki nyavaja a csontodat! — kergette ki anyjuk a kutyát.

Az vitte magát kifelé vinnyogva.

A kicsi asszony meg csataráit tovább. — Hogyne, mikor a drága cipó . . . Andrásnak futni kellett, hogy végig ne verjen rajta. — Nag\óbbik létére mindenben kolontos — szidta.

Szegény Sandri sírni sem mert már, csakhogy csend legyen egyszer.

BOSZORKÁNY

VARRÓ DEZSŐ VERSE

Kezel?

kis csillagkacsók.

VálHa? I

s2ellöhen sóhajt az este, ha megvillan, Ajka?

i'is váqyak piros ívelése.

Orra?

érte illan a rózsaillat.

Szeme?

vad íérfiáhnok kútja.

Jaj,

odahullt z tekintetem!

A nagyhatalmú asszony

SZABÉD1 LÁSZLÓ VERSE

Egy szörnyeteggel játszom, egy szelíd szörnyeteg játszik velem mostanában; játszadozunk estétől reggelig, ha megsimogat, reng belé a hátam. >

Kacagva szeret és én borzadón szeretem ezt a magyhatalmu asszonyt, ölelésére vérem hull s fakón rimánkodom, hogy több vért ne fakasszon.

Vastérde közt törik a derekam; hagynám én szívesen ezt a szerelmet! Megalázóit an s mégis boldogan lélekzem fel, ha néha rámun s elvet.

Am újra megfog: a nyakam ropog, ha ráfeszül tiz rettenetes ujja.

Megtörtént már, hogy megölt. De legott feltámasztott, hogy megölhessen újra,