Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-14 / 86. szám

elienték

1V40 rÄpr)llt I L

■ Minirr im ~ -ti—-n—-1 iTiir

Amiről most szó esik

Két város, melynek nevél a világlörléneSem fieljegyzir

NARVIK és BERGEN

NARVIK

Evekkel ezelőtt több napig csavarogtam ebben a kis norvég városban, amely most a/, európai háborús politika ütközőpontja lett. A Nordcap felé igyekeztem, hogy az éjféli napot lássam, de a kis városban ragadtam, mert a Nordcapról visszatérő kirándulóktól megtudtam, hogy az európai szárazföld legészakibb foka felett felhők gomolyognak és a Nap nem látható. A veszteségem nem volt nagy, mindössze is csak tiz perc, mert Nar- vikban a Nap éjszakai tizenegy óra <• ötveu- öt perckor még látható volt. aztán tizenkét óra és öt perckor megint eltűnt és bemosolygott szállodai szobám ablakán. Ez is elég szép élmény volt, ámbár az élmény nemcsak a Nap állásától függő látványnak, hanem az óramutató állásának is a következménye: ha nincs óra a kezünkben és nem tudjuk, hogy mennyi az idő, akkor a Nap sütése egyáltaláu nem hat a csoda erejével, mert éjfél előtt öt perccel a Nap éppúgy süt, mint bármely városban alkonyaikor és amit az ember ebből az északi városkából hazavihet magával, az csak annyi,, hogy az ismerőseinek eldicsekedhetik, hogy éjfélkor a napon sütkérezett. Ezenkívül csak rénszarvas agancsaiból faragott papirvágókést, fésűt és több ilyenféle szükségleti cikket vihet magával és annak az északi levegőnek és poézisnek különös aromáját, amely Ibsen és Knut Hamsnn írásaiból már ismert, de itt mint élő valóság tárul ki szivének és lelkének. Ez az aroma tartott vissza a jelentéktelen városkában. Valahányszor a kikötője közelében megálltam és egy-egy hajócska megérkezését, ki- és berakodását végignéztem, újra és újra átéltem mindazt, amit akkor éreztem, amikor Knut Hamsun „Viktória" cimü remekműve és Ibsen ,.A tenger asszonya'I * 1 eirnü drámáját olvastam. Érzékelhetővé lett minden, amit addig csak sejtettem. Azt hiszem, Renan írja valamelyik könyvében. hogy az ember mindenütt csak azt látja, amit magával visz oda. Tényleg igy van. Aki a Szentföldön jár és nem ismeri Jézus történetét. annak a Szentföld csak annyit mood, mint bármely más ország. De amiért mostanában az európai politika gócpontja lett ez a város, az egy szikrát nem érdekelt, pedig sosem láttam érczuzógépeket és olyan szerkezeteket, amelyek vasúti kocsikból emberi beavatkozás nélkül rakják le hajókba a vasérceket. Ezek a gépek és szerkezetek dúlják fel éjjel-nappal a város csendjét, nyugalmát, de ez az örökös, egyhangú zaj adja a város öt-hatezer lakójának mindennapi kenyerét. Ma bizonyosan más szemmel nézném a kerekek forgását és zakatolását. A

e

' világtörténelem félelmetes dübörgése hal- I latszik át hozzám húszéves távlatból. Ma tu- j dóin. hogy mit láttam és mit hallottam akkor Ks megdöbbenek a gondolattól, bogy ott I álltam valamikor, ahol a világtörténelem szá- j Iáit szövögetik. Olyanféle érzés, mint amikor az ember utólag megtudja, hogy szakadék szélén járt.

Mit is hoztam még magammal? Halványan emlékszem, hogy láttam éjfélkor apró gyermekeket az utcán, amint karikákat kergettek maguk előtt. És láttam éjféltájban szakállas férfiakat csoportokban állni és asszonyokat pletykázni. Arra gondoltam, hogy ide kellene jönni mindenkinek, aki álmatlanságban szenved, mert itt nem tudná, hogy elérkezett a lefekvés és alvás ideje. Nappali világosság van éjfélkor is, tehát nem is szenvedne attól, hogy nem tud éjszaka aludni. És láttam a szállodámban, alig egynéhány lépésnyire a gleccserektől egy olyan pálmát, amilyent meg Itália legszebb kertjeiben sem láttam. Szépségének titkáról env- nyit árult el a szállodás: ..Harminc év óta ugyanezen a helyen áll a pálma. Egy millimétert sem változott a helye. Egész nap a gleccsereket nézi és mégsem fázik meg. Ak- klimatizálódott. Ennyi az egész. Ha valami bajunk van a kliraa, vagy egyebek miatt, a pálmára gondolunk és megnyugszunk. Mindent megszokhat az ember". Északiak filozófiája ez.

Láttam egy majorban embereket együttélni rókákkal és farkasokkal. Ezek az emberek is azt mondották: a rókák és farkasok akklimatizálódtak. Megszokták az embert. Mint róka- és farkaskölykök kerültek a majorba és mert az északi ember 9zelid. a duvadak felvették az emberek szelídségét. Ebben a majorban alkudoztam az egyik fér- j fival egy csónakkirándulás dolgában. Arról 1 tárgyaltunk, hogy mennyiért vinne ebbe, vagy amabba a fjordba. Miután tiz fjord nevét é9 távolságát megmondta, megkérdeztem: Hallott-e már valamit Ibsenről. Percekig gon- dolgozolt, aztán ezt felelte: „Ibsen, Ibsen. . Ilyen fjordról még sohasem hallottam, pedig itt születtem és ötven év óta itt lakom". Az, asztalán ott feküdt egy ötnyelvű biblia, tehát bizonyos, hogy több nyelven értett. De Ibsen müveiből egyetlenegyet se láttam a lakásban... Pedig Ibsennek már életében szobrot állítottak a krisztiániai nemzeti szinh'z előtt. A tanulság? Hogy egy nép kulturáltságának nem mindig az a bizonyítéka, hogy nincsenek analfabéták. De nem hiszem, hogy akadna olyan ember a magyarok között, aki a Petőfi-nevet egy tanya nevének tartaná.

BERGEN

Bergen roppant fontos város ma. a háború el- J ső tavaszán. Miért? Elsősorban azért, mert i kikötő, másodsorban azért, mert a mólók körül nem torlódik jéghegyekbe a tenger, harmadsorban és főkép azért, mert ez a víz nem afféle beltenger, hanem a szabad, nagy óceán vize. Ez a döntő. Az ugyancsak szorongatott világgazdaság egyik fontos lélegző tüdeje volt a bergeni kikötő s ez meg is látszik rajta. Az aránylag nem nagy medencékben hajó hajó hátán szorongott, a partokon emelet magasságra rakták az árut, melyre aztán — aszerint, hogy merre vette útját, Európa más és más haditengerészete vadászott. Amerikai olajoshordók, ausztráliai gyapjubálák, spanyol parafakötegek, délanm- rikai sózott márna, temérdek zsiroshödön, rengeteg vajas tonnácska halmozódtak itt. És a festői Bergenben, ahol annyi nyári turista próbálta már ki fotografáló tudását — tilos volt fényképezni. És nem volt ajánlatos jegyzeteket írni, de még telefonálni sem. A nagv „vad": a világ minden tájáról összehordott áru nem szereti a nyilvánosságot.

De persze, minden hiába, igy is akadtak vadorzók, jóllehet Norvégia fantasztikus küzdelmet folytatott a kikötői kémkedés ellen.

A Bergenben tanyázó nemzetközi egzisztenciáknak legfeljebb egytizede jutott a kikötőbe szárazföldi utón. a többi a hajókkal, a uagv vizen, amely nem kér útlevelet s nem tart a vándor orra alá méteres kérdőíveket. Jött és részben — maradt is.

A kikötőkben még néhány napja is lázas

munka folyt. Amikor — hetekkel ezelőtt Bergenben jártam — pezsgett az élet. Elnéztem, hogyan kopogtatják a rozsdát, javítják a festést: készítették a rakodást. A daiuk lánckarja imbolyog felettük, az áruhegyek valamelyike egyszerre elkezd fogyni, eltűnik a hajófenéken, mint nyul a barázdában. A fedélzeti vasajtók dörögve csapódnak rá és a hajó máris indulni látszik. De nem megy messze. Csak a szomszédba egy másik medencébe, ahol egymástól egyforma távolságban már vagy harminc hajó horgonya kapaszkodik a "enékbe. Kéményük vékony füstöt pipál, a legénységük a parton mászkál — egyelőre. Az indulási idő bizonytalan. A harminc hajóhoz mindenesetre még jön vagy húsz és akkor készen áll egy „ka- laván , amelyről annyit hallani és olvasni manapság, mint az egyetlen biztos hajózási módról, bár a szakértők nem egészen igy vélekednek. Az a mozibajuszu angol kormányos például, akivel, miután tüzet kért tőlem, összebarátkoztunk, azt mondja:

7" ’ ~ 8 — nem merném

állítani. Legutóbb is, hogy ideát voltunk, jóformán a szemünk előtt tűnt el egy norvég „edény", nem is akadtunk többé a nyomára” Arra mindenesetre jó a convoy, hogy nem tudnak bennünket olyan könnyen nyakonfog- mj min,ha egyedül mászkálnánk. Aztán, ha sokan vannak, esetleg ki lehet halászni azt, aki úszik. Persze, ha van rá idő és jó a • tenger v

CLUJ, STRADA GENERAL NECULCEA No. 2 ÉS AZ ORSZÁG ÖSSZES NAGYOBB VÁROSAIBAN

,,Hajózni keil, élni nem...“

Fáradtan az egész napi csavargástól, beültem egy kis kávéházba és hosszú előadást hallgattam norvég ismerősömtől arról: miért ragaszkodik ez a kis északi ország olyan két ségbeesett szívóssággal hajózási szabadságához. A közmondás, amelyet a Hanza-városok találtak ki: ..hajózni kell. élni nem'’, itt csakugyan jellemzi az életet. Nem mondvacsinált szükség a norvég hajózás, hanem élet- szükséglet, amely közvetve, vagy közvetlenül ( a lakosság húsz százalékának ad kenyeret, egyúttal hordozója Norvégia egész gazdasági életének is.

— De tudja-e — kérdezte tőlem oslói barátom. akivel együtt utaztam ide — hogy' eddig körülbelül százhúszezer tonna hajóürt vesztettünk.

Bizony ez súlyos szám, nemcsak azért, mert nehezen tudják pótolni, vagy egyáltalán lehetetlen az uj hajók épitése, hanem azért is, mert ezt a százhúszezer tonnát ki kell kapcsolni a norvég kereskedelemből. Env- nyivel kevesebb árut szállíthatnak, bár egyesek azzal vigasztalták magukat, hogy az oslói, narviki, meg a többi kisebb kikötők foglal- kozlatása ellensúlyozza a veszteségeket, vagyis, hogy: a norvégek hasznot húzván a háborúból. gazdagodnak. Igaz, hogy' a fenti kikötők foglalkoztatása hallatlan kockázattal jár, de a norvég nép ezt magára veszi, hiszen a hajózás életszükséglete. Természetesen fokozódtak a kiadások is a fokozott bevételekkel kapcsolatban, emelkedett a hajószemélyzet a biztosítási dij, stb. És a gondok egvre sűrűsödtek ...

Köztudomású azonban, hogy a norvég fajta szívós kitartásával és a hajósnép századok óta beidegzett ügyességével, a gondok sűrűsödése ellenére, igyekezett megőrizni az ország épségét és biztosítani akarta közeli és távoli jövendőjét...

Beszéltem egyr norvég fiatalemberrel, akinek tengerésztiszt bátyja kerek öt hónapja teljesít szolgálatot az egyik norvég őrhajón, váltás nélkül, éjjel-nappal hajózva. Hogy ez mit jelent, különösen télen a fjordok között süvitő szélben, azt mindenkinek tudnia kellene. mielőtt bírálatot mond a norvég őrszolgálatról. Fájdalmasan érintette a norvégeket, hogy a külföld nem tudja belátni: norvégek saját hazájukban csak saját érdekeiket akarják szolgálni. Nem tudták például megérteni, hogy miért fogadták kétértelműen a norvég tengerészet viselkedését az Altmark- ügyben. A norvégek szállítottak, fenn akar, ták tartani a hajózást minden veszély ellenére a skót partokkal is, csakúgy, mint ezer évvel ezelőtt, de miért ne szállítanának máshova is? Hogy ez valakinek nem tetszik, ez

nem fért a fejükbe a norvégeknek és ezt nem is fogja tudni megmagyarázni nekik soha senki.

A norvég nép ősi viking-tradiciói nemcsak arra kötelezték az országot, hogy hajóinak száma és űrtartalma a nép kereskedelmi szerepének megfelelően előkelő helyet foglaljon el, hanem arra is, hogy ezek a hajók szabadon járjanak a tengereken. És e norvég elv mellett minden norvég kitartott. Kitartott. annak ellenére, hogy a hajókat manapBizonyára örömei okoz Önnek is,

írja többek között Johanne Bippus I. Borodino (Ofic. Clestitza, judeţul Cetatea Alba), majd folytatja:

..... községünkben a Gastro D. gyógyszer

már gyomorbetegek egész tömegétől lett kipróbálva és olyan csodálatosan hatott úgy gyomorégések, görcsök és szinte gyógyíthatatlannak tartott emésztési zavarok eseteiben, olyannyira, hogy napról-napra nő községünkben a bizalom ezen kiváló gyógyszerrel szemben. Bizonyára Önöknek is örömet okoz ilyen híreket hallani. Kérem szíveskedjenek címemre postafordultával 2 üveg Gastro D.-t utánvéttel küldeni, hogy kúrámat folytathassam".

Hasonló hála- és köszönő levelek tömegesen bizonyítják, hogy a Gastro D. gyógyszer ma már a gyomorbetegek közkincsévé vált.

Gastro D. kapható gyógyszertárakban és drogériákban, vagy postán megrendelhető 150 lej utánvét mellett Császár E. gyógyszertárában Bucureşti, Calea Victoriei 124.

í ság ezernyi veszély környékezi és a hajósok ■ szinte a halál torkában közlekednek és hogy I az események sodra feltartóztathatatlanul vitte Norvégiát a most bekövetkezett helyI zeíbe.

*

És most, hogy Norvégia földjére is átterjedt az európai tűzvész és Bergen már nem a „szorongatott világgazdaság egyik fontos lélegzőszerve" — magam elé idézem a kis bergeni kávébáz képét: Nevetünk, beszélgetünk. A tulajdonos — hogy lássuk: úri helyen vagyunk — megindítja a gramofont. Előbb valami nyúlós szerenád hallatszik, de aztán ismerős dallam üti meg a fülünket, összenézünk és nem állhatjuk meg nevetés nélkül. Az öreg gramofon itt, Bergenben, alig néhány méterre a készülő convoytól, a bárom kis malac közismert nótáját harsogja: „Nem félünk a farkastól".

ötletes ember volt a tulajdonos, ; „ L. /«