Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-24 / 69. szám
9 19 '4 O ni % rg 7 ü a &¥? WWIMIii r I iii 11 MXXBNWK MÓRICZ ZS1GM0ND ■—«ii —m rtii iriw u j-gnfii nmriTiiM^j imwmw HAJNALI HANGOK yf (Gyermekkori emlékek) Minden ember életében a szülőföld a legszebb a világon. , Bizonyára azok is csak szeretettel s hálával emlékeznek a gyermekkor édes napjaira, akik a pesti utca kövezetén töltötték ezt az időt. de engem az istenek annyira szerettek, hogy az életemet, egy olyan vidéken indítottak el, amelyiken valóban az idill leggy ö«* nyöriibb benyomásait kaphattam. Csecse, a mai Tiszacsécse — nekem mindig csak a kis Csécse marad *— gyümölcsfa erdőbe borított parányi házaival, kedves kis fatornyos templomával a kanyargós Tiszaparttal s a Tisza» parton a füzekkel — ficfákkal — valami oly különös és kivételes szép hely ORV gyermek számára, pláné egy magyar gyermek számára, amely szinte szimbolizálja az egész magyar életet. Az a kis ház a faluv égen pláne úgy tűnt fel nekem mindig, mint a magyar östanya. ‘ Kis ház. Nem volt az kis ház. Hü, de nagy ház volt. Abban az időben, pláne felpattogzot't fekete zsindellyel fedve. Olyan volt, mint egy óriási nagy vár. Ha a gólya megszállott a tetején s elkezdett kelepelni, az olyan volt, mintha egyenesen az égben lett volna. Fel se győztem nézni olyan magasba. Volt az udvaron egy istálló, az szál» mával volt fedve, legelső emlékem, hogy hároméves kis öcsém azt mondta, hogy tigrist látott a tetején. Attól kezdve az az ól valami titokzatos hely vol a számomra. Tigris a ház tetején. Isten tudja, hogy Pista öcsém hol vette a tigris szót, ugylátszlk én már többet tudtam a tigrisről, ő csak mondta, de én meg elhittem. Volt az udvaron egy nagy kút is. Rettenetes mély. A tigris abból a kút ból jött ki s ugv ment fel az ól tete«* jére. Meg is állapodtunk benne, hogy a tigris a kutban terem. Mint a mesében a sárkány s nagyon büszkék voltunk rá, bár közben borzongottt a hátunk, hogy a mi rettenetes mély ku tankban tigrisfészek van. Erre még ti* tokzatosabb lett az egész életi, úgy éreztem, mintha az alvilág szörnyei ott élnének a lábam alatt s a fejem fölött. Éjjel kilesíiem az ablakon, hogy a tigrisek mit csinálnak. | A ház mögött kert is volt. Kicsi volt a kert, de az is csodálatos volt. Egy hajnalra emlékszem, úgy négy ötéves koromban, mikor édesapám kivitt ölben a kertbe s ott egy egész csorda tinó volt. j Ez is csodálatos volt, mert nekünk egy tehenünk volt összesen az ólban s a kert tele volt feketenyakú tinókkal. Az édesapám, aki nagvmerészségii ember volt, eladásra vett egy egész róta marhát ® egy pár éjszakára ott szállásolta el a kis kertben. De az nekem úgy tűnt fel, mintha apám valami varázsló lett volna, aki bármiikor be tud varázsolni akár egy egész vásárit* is abba a kis kertbe. Pista azt mondta — mert kettőnk közül ő volt az ötlete«* sebb —- hogy ezer tehén volt ott. Én elhittem, mért nem tudtam, mennyi az ezer, ezért titokban azt reméltem, hogy több volt, Egyáltalán minden csodálatos volt. Volt egy Rontó nevű kutyánk. Nagy állat volt. Olyan nagy kutyát azóta se lái'am életemben. Nagyobb volt még nálam is. Ennek a Rontónak a barátságában nőttem fel. Még ma is érzem a bundájának a szagát, mert úgy szoktam délután a napfényben elaludni, hogy rátettem a fejmet a Rontó oldalára s a hűséges Rontó addig meg nem mozdult a világért, r.iig kj nem alud tani magamat. Jöhetett az utcán cigány, loídus, vagy jöhetett a tigris, akkor sc-m mozdult voina meg s el nem csa* hinfotta volna magát a világért. Ennél édesebb alvásokat azóta sem tapasztaltam. Bár ezt nem merném mondani. Igaz, a kút melleit volt egy rettenetes hosszú -vályú. Fatörzsből volt ez a vályú kifaragva, az oldalán zöld moha volt. Ebben a vályúban szoktam tavasszal a bárányikákat siinydörgetni. Bürökszárat az ember bicskával dara bakra vág, a két végét bemetéli, bele* teszi a hideg vízbe sakkor gyönyörűen tel tud annak minden szára kunkorod» ni. Még ma is itt érzem az ujjamban a jó hideg vizet s a büröknek furcsa átható szagát s azokat a kedves fodrokat, a báránykák lábait. A mi világunk az a kis udvar volt. Onnan kimenni nem volt szabad, mert jön a bika. Emlékszem a falu bikájára is. Olyan rettenetes nagy állat volt, mint a templom. A templom tetején zöld fii volt s Pista azt mondta, hogy ö látta, hogy a bika a templomról szokott minden este legelni. Hogy a fü minden este kinő s a bika minden este leeszi. Mikor jön hazafelé a csordából. Attól olyan erős. Pedig fiát a templom, az aztán olyan nagy volt, hogy emberi ész olyan na gyot el sem tud képzelni. A legercí* sebb fiú is alig bírta göringgyel átha» ji-tani. A tornya, az pláne olyan iszonyú magas volt, hogy annak a csúcsán a gomb éccaka egészen a csillagok közt volt. I Minden olyan nagy volt abban az ■ana» I Magyar költők Húsvétja HÚS VÉT ELŐTT BABITS MIHÁLY VERSE S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva belül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való, sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyű malomnak: ha szétszakad az ajkam, akkor is, ha vérbe lábhad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kinnak izén tudnám csak érezni, akkor is-------mennyi a vér!--------szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadaimait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipré diadalnak nem tisztelem én, -i sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem tűri géphalált zengeni malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós, vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyű Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat Toppantva tör szét, érczabolát, múltak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék* forgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most, mikor a levegőn, a szél erején érzem nedves izét verünk nedvenek, drága magyar vér italának: nekem, mikor ittam e sós levegőt, klsebbze.tt szájain és a szók most fájnak e szájnak: de La szétszakad ajkam, akkor U magyar dal március évadán, szélnek tör a Vétes ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép*gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor azt a varázsszót, százezerek várta, lélckzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzet megmentő, kapunyitó, szabaditó, drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon alleluja! mire jön uj március, viruljunk ki újra egyik rész a munkára, másik temetésre, adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre! Ó, béke, béke! legyen béke már! Legyeu vége már! Aki halott, megbocsát? ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre! Az elmaradt szomorúság Ady Endre verse Szép Husvét jött most, cifra és derült, Uram, Istenem, ez se sikerült: Egy halendáriumi szomorúság. Husvétot vártam, mely jön fagyosan S melyből száz emlék lelkernbe osan És megfagyasztja egész életemet. És szép Husvét jött, cifra és derült, Uram, Istenem, ez se sikerült: Egy nagy, megvigasztaló szomorúság. Ének a tavaszhoz Csokonai Vitéz Miháty verse Jer, kies tavasz! bocsússál Éltető lehelletet, Hogy kihalt mezőnkbe lássál Újra vidám életet. Száz Zefir köszönti csókkal Rózsaszínű lábadat, A kiomlott núrcisokhal Bársonyozván utadat. Szőj Driás mond a hegyekbe Néked áldó éneket. Hármas Echo zeng ezekbe Innepedre verseket. Nyájasabb etéziákkal Nyílik a nap reggelre. Tölti édes balzsamával Szűz virágidat tele. Zengedcznek énekelve Púndion leányai, Rajta vig örömbe telve Zugnak a fák gallyai. időben Csecsén. Mikor már debreceni diák voltam, akkor még mindig vitat koztam rajta, hogy a debreceni vásá ron a legöregebb disznók, azok mind kis malacok lehetnek a csécsi hízónk-* hoz képest. És a diófák! Olyan diófák voltak Csecsén abban az időben, hogy mikor először olvastam a Bőrharisnya indián történeteket, mindig mosolyogtam, ha arról beszéltek, hogy egy fa alatt egy egész sátort építettek s egy törzs ellakott egy fa árnyékában. Mi ez a Nyilas Pista bátyám nagy diófáihoz képest ! A Tisza. Annak a szélessége, hosszú sága, mélysége megmérhetetlen volt. S a csécsiek abban az időben iszonyú gazíLagclki voltak. Olyan hatalmasok, mintha mind egv-«egy király lett volna. Nyilas Guszti, Nyilas Kálmán, Kis Áron, azok olyan óriási hősök voltak, mint' Bendegúz, meg Toldi Miklós. A. családi hagyomány azt tartotta, hogy én már hét hónapos koromban beszélni tudtam. Azt mondtam, mint ezt számtalanszor hallottam, hogy: „usz fogába“. Az anyámat csak ugv hívtam, hogy: „Ej*«*!“. S hároméves koromban már hosszú verseket tudtam szavalni, hogy: „Kis katona vagyok én.“ Azóta se viseltem se szuronyt, se puskát, de az bizonyos, hogy az apám nem is örült neki, mert ö engem harcosnak és vitéznek nevelt. Nagyon csodálkozott rajta, hogy egy szál plaj básszal beértem harci eszköznek. Bár hiszen elegen vannak, akik még ezt is tuierős fegyvernek tartják a kezemben. Aztán eljött az idő mikor megnyílt előttem a szülőház kapuja s elvittek az iskolába. Én akkor még csak ötéves voltam, ahogy mondták, csak „szokta«* tóba“ vittek. Az iskola a falu túlsó végén volt, az édesapám adt:a el a községnek, iskola céljára s így haza vittek a régi házba. Rettenetes sok gyerek volt az iskola udvarán. Voltak ott tizen, tizenöten, az mind tanult. Ha igy viísszagondolok arra az édes gyermekkorra, könny van a szememben a meghatottságtól és szeretettől. Már nem emlékszem a nevekre, nem emlékszem az arcokra se abból a korból, s mégis úgy tele van a lelkem emlékekkel, mint a méhkas méhzsibongással. Az iró fantáziája nagyon különös va lami. Az iskolai életem alatt rendkívül sok bajom volt azzal, hogy nem volt memóriám. Ma sincs. Nem tudok erm* lékezni nevekre, számokra, adatokra. Közéleti pályára sohasem lettem volna alkalmas, mert nem tudok embereket megismerni s emiatt számtalan bajom van, mert ha még csak oíször-hatszor találkoztam valakivel, akkor még mindig be kell mutatkoznunk az illetővel egymásnak. Úgy, hogy azt szoktam mondani, hogy csak azt ismerem meg, akivel verekedtem, vagy szerelmesked tem. Nevek annyira nem jutnak eszem * be, hogy megtörtént már, hogv a saját nevem sem jutott eszembe. De milyen furcsa, hogy csak egy kicsit kell zavarni a harasztot, az emlékezés avarját, úgy bontakoznak ki be löle az életfátok, minth egészen újra születne emlékemben az egész éle*, minden furcsaságával, egyéni színeivel, egész gazdagságában. Most is akár meddig el tudnék beszélgetni azokról a •kedves emlékekről, amelyek innen szár maznak, abból a legelső gyermekkor ból, amelyből voltaképpen az ember nek nincsen is emléke. Bennem sem annyira az emlékek élnek, hiszen egyetlen névre sem emlékszem, de él a gyermekkor érzése. Az a furcsa lel kiség, hogy bele tudom élni magam a gyermekkor állapotába úgy, mintha ma is ötéves gyermek volnék .,.
